Valamit visz a víz

Mióta Algernon és Charlie története a kezembe került, elindult bennem a nagy regényolvasás-revival, és mindenkit körbekérdezek, akivel találkozom, mi a kedvenc könyve. Bár nem pont legkedvesebb könyv, de így került hozzám Gabótól Zilahy Lajos fent idézett címen megjelent kisregénye.

Nagyon szépen, és mégis valahogy sötéten indul, a végére pedig egészen durva. Hová tűnik az emberség, az erkölcs, amikor felütik fejüket a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vágyak? Mivé torzul az emberi jóság, a hitvesi szeretet? A könyv elején János felidézi kedves, gyönyörteli emlékeit a megismerkedésről és az esküvőről, és pár hónappal később, a könyv végén épp a méreggel teli poharat készül átnyújtani a feleségének. Ekkor tudja meg, hogy a szeretője öngyilkos lett. Gabó szerint gyávaság, hogy ha a szerető nincs többé, akkor mégis jó lesz a feleség...? Én inkább úgy látom, hirtelen végetért valami lázas kórság, valami förtelmes betegség, ami megtámadta és maga alá gyűrte a lelkét, és most újra felszabadult az alól, amitől a saját erejéből már nem tudott megszabadulni. Az elején még nagyon küzdött ellene. Érezte, hogy el kell küldenie azt az asszonyt, mielőtt még bármi is kialakulna, mert veszélyt fog rá hozni. De más irányba alakultak a dolgok, a feleségének meg, úgy hitte, nem mondhatja el, hogy azért küldené el az asszonyt, mert izgatja a fantáziáját, s attól tart, vetélytársává fog válni. Nem történnek nagy dolgok köztük, nem történik több egy-két lopott csóknál, de a férfi lelke mégis mintha elrohadna ebben a titkos vonzódásban. Nincs már visszaút. Valakinek az életét követeli a helyzet.

A történetekkel, amik megtalálnak, persze automatikusan rezonálok egy kicsit. Nyilván nem véletlenül találnak meg. És talán nem is az a fontos, hogy mi történt valójában az adott filmben vagy könyvben, hanem hogy számomra éppen mit jelent, sokat árul el rólam. Most ahogy visszatekintek a múltra, épp ilyen érzésem van: annyira irreálisan abszurd az egész, mintha elvesztettem volna minden józan ítélőképességemet. Veszélyes játszmák ezek. Mindegy, most ne menjünk ebbe bele.

Tegnap eléggé lefárasztott lelkileg ez a könyv, és pár percre, pillanatra bealudtam délután. Azt álmodtam, hogy épp meztelenül állok otthon, és anyám megérinti egy simítással a fenekemet, ahogy elhalad mellettem, én pedig utánafordulok, és magamból kikelve ráordítok: "Miért kell állandóan hozzámérni?!" Három szem meggyel megdobálom a fehér ruháját, ez inkább szimbolikus, hiszen mi sebet tud ejteni egy hozzávágott szem meggy? És közben tovább ordítok kétségbeesett dühvel: "Mindketten rohadékok vagytok!!" Aztán összeszedem a meggyeket, amik most szétplaccsanva vöröslenek a padlón, apró bizonyítékai annak, hogy elvesztettem az önuralmamat. Már bánom, hogy rákiabáltam, és magamban felmentem anyámat, hiszen alapvetően apám miatt érintett ilyen érzékenyen.

Több kemény álmom volt mostanában, leginkább napközben, ha elszundítok pár pillanatra. Múltkor masszázs után, azt álmodtam, apám beszél hozzám hosszan a gyermekkoráról, hogy milyen szar volt neki, én pedig próbálom megérteni, hogy miért lett ilyen.

Nagyon jó elköltözve lenni, sokkal több időm van arra, amit valóban szeretnék. De ezek a lelki dolgok a távolsággal sokkal jobban kijönnek. Egy kicsit fáradt is vagyok...