szeretek itt lakni

Az első pár nap benyomásai még elég ijesztőek voltak, csupa csokiszín csávó jött szembe, a kölkök meg nem tágítottak a kapualjunkból és utánamkiabáltak, hogy "meg akarlak kúrni!", az utcákon nappal tömény kipufogógáz és a száradozó kátrány bűze, éjjel meg a világítás hiánya és valahogy örültem, hogy ott van a kezem ügyében a gázspray.

Aztán ez eltűnt valahogy mind, vagy csak megtanultam elkerülni őket, belülről az első pillanattól jó és most már kívülről is teljesen. Egy álom az egész, és annyira adott minden. Itt mindenki pozitívan áll a dolgokhoz (Kati elég sunshine:), mármint senki sem panaszkodik, nem koncentrál a negatív dolgokra, csak arra, ami előrefelé mutat, és csináljuk és megoldjuk és tökjó és hajrá és nincs lehetetlen!

És nem volt egyértelmű, hogy ez ennyire könnyen szervezhető és aggodalommentes, de egyelőre úgy tűnik, hogy totálisan jól működik a Boró által szorgalmazott kommuna-rendszer, azaz minden kaját a közösbe dobunk, és így tényleg nem romlik meg olyan könnyen a zöldség, és nem járnak le a főznivaló cuccok, az pedig mekkora öröm, hogy meg lehet a főztünket a többiekkel is osztani-kóstoltatni, tippeket adni egymásnak, belekóstolózni kicsit a másik életébe ételébe stb... Ezt amúgy is imádom, a héten három barátot is vendégül láttam, ezért is jó városunk szívéhez ily közel lakni.:)

És sosem gondoltam volna, hogy minden keresgélés nélkül egyszer olyan lakótársakra találok, akik ugyanazt a "kecsketápot":) eszik, és még egy csomó dologban ugyanazt szeretik-csinálják, amit én, és ugyanolyan nyitottak is, s így ettől függetlenül is ilyen igazi közösség-fíling jöhet létre! Itt még a pasaréti albimnál is jobban érzem magam, pedig szerettem azt is nagyon.

És jól vagyok most lelkileg is, főleg amiért és mióta beszélni kezdtünk apámmal...
Egyedül ritkán, esténként tör rám valami fura és szokatlan magány, nem konkrét valaki hiányzik és nem is a párkapcsolat, inkább az az érzés, hogy szerelmes legyek, olyan üres így, mióta senkibe sem vagyok. Szeretek szerelmes lenni, mert szeretem a szerelmes részemet, még ha szenvedést is hoz nekem sokszor. Egyszer ***** is mondta, amikor kérdeztem tőle, mert fájt neki, hogy nem szokta-e kívánni ilyenkor, hogy múljon el az egész köcsög szerelem a francba, de ő azt mondta, hogy nem, mert ilyenkor legalább van valami élő, ilyenkor legalább átélheti, hogy szeret... Akkor nem értettem, mert én meg épp nagyon akartam, hogy elmúljon (csak hát ezt nem lehet akarni). Most már kezdem érteni ezt.

Fura ez egyébként, hogy sokszor kell egy másik pasi színre lépése, hogy valaki rájöjjön, hogy szerelmes, amíg a csaj vagy az övé teljesen vagy pedig másé sem, addig nem foglalkozik az érzelmeivel... Na jó, sok pasinál már az is nagy szám, ha egyáltalán belül tisztába jön a saját érzéseivel (vagy egyáltalán tudatosítja, hogy vannak), nemhogy még kifelé is tudja mutatni :P