nincs mitől félni

Kezdem érezni, mit jelent az, ha az ember jól van. Hogy mi az, ami szinte egész életemen át hiányzott az életemből, hogy végre ne az aktuális múló örömállapotokat azonosítsam a jóllevéssel. Ijesztő, hogy egyetlen kapcsolat ennyire meghatározhatja az ember alapvető létérzését. De úgy tűnik, hogy a szülőkkel való kapcsolat valóban ilyen. Végülis, amikor megszületünk, eleinte még ők jelentik a világot...

Mióta apámmal tisztáztuk a dolgokat és kibékültünk, úgy érzem, hogy minden rendben van. Hogy nincs mitől félni, hogy a világ egy biztonságos és jó hely. Hogy többé nincs okom szorongani, nincs okom félni és büntetni magam. Ennyit jelent az, hogy szeret. Ennyit jelent az, hogy szerethetem.

Úgy éltünk le egy évtizedet egymás mellett, hogy egyikünk sem merte a másikat szeretni. Hogy mindketten azt hittük, a másik ellenséges velünk szemben, hogy nem vagyunk neki fontosak.
Szeretnék sokat írni erről, de valahogy nem jönnek a szavak. Nagyon, nagyon sokat jelentett nekem, hogy ez megtörtént köztünk. Nem is értem, hogy hogyan tudtunk eddig enélkül élni, igazából iszonyú erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy annyi éven át le tudjuk tagadni a valós érzéseinket egymással kapcsolatban...

Mennyire nem éri meg félni! Mennyire nem éri meg menekülni!

Anyám azt mondja, apám teljesen kivirult, mióta beszéltünk, mintha kicserélték volna. Hogy egyfolytában mosolyog...


Én meg azt érzem, hogy jól vagyok. Úgy, ahogy csak gyerekkoromban voltam jól, amikor még teljesen gondtalan volt minden.
És tényleg nem számít, hogy mi van kívül, ha a mi meleg kis fészkünkön belül szeretet van...

A boldogság meg más, a boldogság az, amiért felszólt az alsó szomszéd. :-P
Az, hogy felhívott tegnap este, iszonyú kedves hangon, és azt mondta, örül ennek, és hogy találkozzunk, meg hogy a legjobb barátomnak végre jól alakulnak a dolgai, az exem meg randizni fog a héten egy tök jó nővel. Azt hiszem, nem vagyok kompatibilis a lakótelepi léttel:) mert ilyenkor úgy érzem, ugrálnom kell örömömben, és legszívesebben kirepülnék az ablakon...