Így van ez, amiről nem akarok tudni, egyszer úgyis felfedi magát újra. Tegnap este például, az mr2-es speckó mantra pornó koncertközvetítés után, nagyon nem akartam még hazamenni, csak sétáltam az esőben énekelve, belülről jövő, szövegtelen dallamokat. Éreztem, ahogy foszlik el belőlem a düh, ami mint ezek a makacs felhők odakint, borít el bő egy hónapja, düh a másik és persze düh önmagam ellen, vad villámai a haragnak és a mélysötét, áthatolhatatlan, borús felhőréteg köröskörül, mintha soha nem akarna feloszlani. Ilyenkor nem lehet látni, hogy van-e még valami mögötte. De tegnap, ez már otthon, Kati szobájában, a kósza hangfoszlányok lyukat ütnek a felhők cafrangos szélei közt, és utat nyitnak egy-egy napsugárnak. És látom, hogy az még mindig, mégis, annyira tiszta, friss, fényes, gyönyörű és könnyed. Mintha a halál után nem a reumás, fázós öregkor, hanem a születés mindent elborító fénye térne vissza. Vajon mi lehet az, amit még ide is magunkkal hozunk? És miért hozzuk magunkkal?
És miért beszélek ennyi hülyeséget?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése