továbbhajt

Ma éjjel nem volt elég a dunapartból, beindult az ész- és (?)kerék, simán körbesétáltam volna még egyszer egyedül is az egészet, helyette marad a blogírás és az éterbevesző gondolatok. A jövő egyre tisztábban kirajzolódó forgatókönyvének lapjait pörgetem belül tovább, nem kéne, de mégis nyomaszt, mert bizonyos szempontból iszonyú szar lesz, más szempontból meg rohadt nehéz, kb. választhatok majd, hogy milyen szempontból hagyom döglődni a szívem, de a helyzetet elkerülni úgysem lehet (és a legveszélyesebb nem dönteni).

Hogy ezt mi irányítja, azt tudja a fene, de mintha az ember lelke a kezdetek kezdetén tenne egy fogadalmat, hogy felelősséget vállal bizonyos emberekért... és onnantól kezdve nem tud megtenni és nem tud nem megtenni a másikkal bizonyos dolgokat. Párkapcsolatban ez alap (kellENE, hogy legyen..), de sok egyéb viszony is megköveteli, nevezhetnénk ezt a hasonló (ill. hasonló hülye:) / hasonló fogyatékkal élő) felé való bajtársiasságnak vagy akár igaz barátságnak is, ha a barátság szónak lenne még bármi makulátlan komolysága ez esetben, de mivel nincs, nem tudok másra gondolni, mint erre a valaha belül vállalt szeretetteli féltésre és kötelességtudatra, ami - ha már minden idea, elvárás és vágy le is omlott a másikkal szemben - valahogy mégis megmarad, egész irreálisan vihar-nem-verte módon.

Bárcsak ne lenne így, de úgy képzelem, valami olyasmit kell majd magamban kimondanom (persze ezt a döntéshelyzetet kívülről nem fogja érzékelni senki, mivel ez az egész felelősség-dolog nem a másik igénye-kérése, csupán az én fantazmagóriám - sőt ha nagyon hülye lennék, azt mondanám, a megírt sorsom - ), hogy ő vagy én (itt a mi mint lehetőség ki van zárva, ennek illúziójába esni effektíve már lehetetlen), és nagyon kell magam treníroznom arra, hogy ha eljön az idő, ki tudjam az én-t mondani, és ne játsszam el se a képességeiben túlzottan bízó önkéntes megmentő szerepét, se azt a hálátlan és önkínzó szerepet, amit eddig játszottam. Mert ugyan szép dolog, ha az emberileg nehéz helyzetek átvészelésében segíteni akarunk valakinek, de ha ez az együttérzés átalakul valamiféle öntudatlan szinten zajló szado-mazo felhangú önfeláldozásba, akkor az eredeti szándék is félremegy teljesen...

Hát ilyesmiken jár most az agyam, de közben azért visszagondolok a felettébb kedvesen sikerült, ismét teljesen spontán alakulású estére, a Boróval örömömre mélyülni kezdő beszélgetésekre, a kedvünkért a hangszerek mögé visszacsalogatott zenészek orcáján meglesett mosolygós, cinkos és egyéb módon izgalmas arcrándulásokra, amiket csak próbán és szűk körben lehet megfigyelni (és most már nagyon értem, amit Szemy Attila énekléséről mondott, mert tényleg nagyon őszinte, más és igazibb élőben látva-ismerve, mint csak a felvételről hallani), s végül a majdnem csöpögősen romantikus, ám szerelemfüggőségi fejlődésem, gyógyulásom jeleként egyre kevesebb önuralmat igénylő nagybeszélgetős sétára a Duna-parton... ;)