Jajj, de szeretleeek... - mondjuk karjainkat tárva, egymást ölelve.
...megfürdetni a hóban!! - és már rántjuk is egymást a földre, és kezdetét veszi az évszázad hócsatája, be a jó kis ágkupac-sáncok mögé, óriási csillámló gömbök repkednek, egymást magunk alá temetve huppanunk a pillekönnyű, puha fehérségbe. Majd elreppen az utolsó csepp költőiség, arcomat betemeti a hó, havat nyelek, kapom a pofámba rendesen, már levegőt sem tudok venni tőle és geci hideg! Bosszúból görgetem, mint egy hógolyót, na most belőled csináljuk a hóembert! Sosem fürdettem így meg még senkit, és engem sem fürdettek, gyerekként kímélendő kislányka voltam... élvezem, ahogy most végre kiélhetem ezt ilyen kis kedves módon. Egyórányi fagyos-verejtékes küzdelem után ismét megöleljük egymást, bocs minden durvaságért - áh ugyan, kurvajó volt! Forró fürdőről álmodozva bevonulunk, de végülis annyira kimelegedtünk, hogy nincs is már rá szükség.
Végre ez az igazi, hamisítatlan tél, gyermekkor-illatú havazás...! Millió pehelynyi tökély. Annyira vártam... Imádom a havat, főleg itt vidéken... a pesti gyerek sosem tudja meg, mi az igazi havazás, ott minden fél óra alatt lucsokba-mocsokba olvad, benzinnel, sárral, húggyal keveredik, de itt, hogy kinézek az ablakon és körös-körül minden csupa-csupa fehér, ameddig a szem ellát, térdig hóban lépdelünk, és a kertben meghempergőzve kedves kis angyalkákat csinálunk...!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése