the power of love

Múlt héten egy napra szerelmes lettem. (vagy inkább úgy mondom, egy napra megengedtem magamnak, hogy szerelmes legyek, mert hát most is lehetnék, de nem időszerű és nem alkalmas semmilyen szempontból, úgyhogy no way, és egyébként is, nem érek rá álmodozni - sikerült egy jó munkát beszerválnom, amiből fizetni tudom a következő masszázstanfolyamot, és még az órabéremet is sikerült tegnap bátran felpofátlankodnom ezerről ezerötre:) )

Szóval, egy napig szerelmes voltam, és hirtelen megértettem egy csomó mindent. Valami hihetetlen, felfoghatatlan energia van a szerelemben. Az ember olyan dolgokra lesz képes, olyan állapotba tud kerülni, amit amúgy talán sosem érhetne el. Fizikailag is, lelkileg is. Valószínűleg ezért tudtam az egészet őszintén mosolyogva végigcsinálni, boldogan vállalni olyan helyzeteket, amiket egy kívülálló elég megalázónak lát. Nem csak akkor, mindig, egész életemben ilyen voltam. Még a másik nőt is tálcán vittem volna szívem választottjai elé, ha az ilyesmi a hatáskörömbe tartozhatott volna. Elképesztő extra energiákat lehet így mozgósítani, és a hiba ott van, hogy ezt az energiát, ezt a féltékenységtől mentes, önzetlen tudatállapotot, ami csak a másik javát keresi, a sajátomnak hiszem, és onnantól kezdve ez lesz az alap: fejlődési folyamatnak vélem, és onnantól ezt várom el magamtól, úgy veszem, mintha ez mostantól mindig lenne, mintha a részem lenne, pedig az érdem sosem a sajátom volt, hanem a szerelemé. Az tesz csodát, kífelé, míg a mélyben én ugyanaz a senki maradok, hiába, hogy belül nagyon durva dolgokat éltem meg. Ha a szerelem veszélybe kerül, a lufi kidurran, és kemény a landolás.
És egyébként valahol pont ettől olyan vonzó a másik, attól, amit kihoz belőlem.
Akarom azt a jobbik önmagamat!! Akként vágyok élni!
Haha, hehe... Ki nem akar szuperhős lenni... :)

És az ember hiába éli akkor és ott ténylegesen, amit művel, valahol mégis átbassza magát, mert nagyon elszáll a realitástól, és félreismeri magát. Én is több súlyt akartam felemelni és emeltem fel, mint amennyit ténylegesen elbírtam volna. És amint a súlyokkal is, az adott kritikus pillanatban és még egy véges darabig tényleg tartani tudod, de aztán eljön az a pont, ahol elfogy az erőd, összerogysz és minden összeomlik, és maga alá temet.

Az persze, hogy miért akartam én ezt annyira felemelni, elhinni magamról, hogy meg tudom csinálni, már abszolút az én egómról és önmagam felé való bizonyítási vágyamról szólt, és a kudarc is ettől volt ekkora, hogy nem a másik szemében, hanem önmagam előtt vallottam kudarcot. És ez az, ami elviselhetetlen, nem az, hogy nehéz volt a súly. Én vettem a vállamra, nem a másik aggatta rám...

Ez a szerelem-dolog meg érdekes tapasztalás. Egy ilyen tanfolyam a sok masszírozással és egyéb energetikai folyamatokkal azért elég erőteljes oldás, biztos, hogy ez is közrejátszott, hogy levessem egy kicsit a nemrégiben növesztett, biztonságos kis páncélomat, ami nagyon nem akar beengedni már senkit. És minden napot fél óra szabad tánccal kezdtünk, kísérletezgettünk különféle energiákat mozgósító zenével, a szabad tánc is olyan, ami összeköt a belső lényeddel.
Naplóbejegyzés:

"El nem tudom mondani, milyen jó, milyen felszabadító érzés újra átélni, hogy nyitva vagyok. Hogy újra meg tud érinteni a világ anélkül, hogy fájna, hogy újra hagyni tudom, hogy megérintsen. Hálás vagyok ezért az állapotért, amiről korábban sosem gondoltam volna, hogy elveszíthető, hogy (én is) elveszíthetem."