Jó.

Hosszú idők óta ez volt a legszebb napom. És nem csupán amiatt, ami a köztes térben történt, és a kedvessége, meghittsége számomra sokat jelent, hanem amiatt is, ami belül van.
Jól vagyok. Elmúlt.

Ezt akkor is éreztem, az ember (nagyon rossz szokásom ez a magamból kiinduló általánosítás, fogalmazzuk már érvényesebbre!: Idus) akkor van jól, ha a világhoz jól tud viszonyulni. És nem attól van rosszul, hogy valaki bántja, hanem hogy valaminek a hatására megszűnik szeretni, és a szeretés helyét a zavartság, a csalódottság, a harag, a düh, a kimondatlan vádak és zaklatott kérdések, kétségek veszik át. És máris egy másik ember lett, egészen másként éli meg belül önmagát. Szeretés helyett neheztelést, megértés helyett ítélkezést, elfogadás helyett elutasítást talál belül. És ez szörnyű érzés, és baszott nehéz elfogadni. És lelkifurdalásod van, mert belül végig tudod, hogy igazából magadra haragszol, mégis a másikra vetíted, amit érzel.

De ma, végre valahára, ahogy ma beszéltem róla, éreztem, hogy újra a régi tisztasággal teszem, hogy a hangszínemből eltűnt a szarkasztikus él, a szívemből a fájdalom és a sebek gennyes hegéből fakadó méreg, elfordított tekintetem irányából a dac. Végre úgy tudtam rá gondolni, beszélni, emlékezni, hogy jó érzés volt. Az emlékek újra kedvesnek, szeretettelinek tűntek, nem fájdalmasnak és hamisnak, utólagosan megkérdőjelezhetőnek. Visszanyerték - nem az akkori, hanem az igazi - értéküket azok a pillanatok.

No de, vissza a jelenbe:), a mai nap, a ma készült fénykép szerintem mindenképp be fog majd kerülni a best of 2010-be, addig pedig imádkozzunk szeretteinkért és vigyázzunk egymásra és magunkra is, hogy egy év múlva már ne legyenek az ilyenekből halálos áldozatok!;)