Nagyon érdekes ez, figyelem az érzéseim, és szinte nem ismerek magamra. Ahogy hozzáállok a dolgokhoz - annyira más... Korábban olyan tragikus volt minden. Mindegy, hogy mi ért véget, szerelem, barátság, barátnőség, vagy csak amikor általános iskolában elment a kedvenc tanárnőm, és én legalább fél évig minden este sírtam utána... Csupa tragédia volt minden elveszítés.
Most meg... Dórinak meséltem az imént - aki most itt alszik mellettem, mert kicsit kiütötte a tegnapi bulim:) - hogy van ez a fura érzés bennem, számomra is meglepő, de azt érzem most, hogy nem számít igazán. Nem olyan értelemben, hogy a barátok jönnek-mennek az ember életében, és úgyis jön más, mintha mindenki lecserélhető lenne, nem erre gondolok. Szerintem nem pótolható, nem helyettesíthető senki, mindenki másfajta mélység, és az is valószínű, hogy soha nem jön más, akivel meg lehet hasonlót élni.
De mindez nem baj, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy én mindig itt leszek. Nem tudom ezt értelmesen megfogalmazni, de én mindig itt leszek magamnak, így, ahogy vagyok, és az emberi kapcsolatok ehhez képest mellékesek. És olyan fura gondolat az is már, hogy mennyit szenvedtem pl. azon, hogy Balázzsal elcsesződött a barátságom, meg hogy milyen fontos volt, megismételhetetlen és egyedi, ésatöbbi. Olyan fura most visszagondolni erre, hogy ez ennyire fájt, ennyire ragaszkodtam hozzá, most meg mennyire nem tűnik szenvedésre okot adónak. És nem azért más most, mert egy érzéketlen gép lettem azóta, érzem, hogy nem vagyok az, szeretettel gondolok az emberekre. Hanem... nem tudom, de a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, és nem tudnak máshogy lenni. Az életnek van egy folyása, néha felfelé, néha lefelé, de mindig minden áramlik és változik. És ez természetes, nincs benne semmi elviselhetetlen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése