Virágot Algernonnak

Furcsán érzem magam. Azóta sem múlt el a hasmenés. Olyan ez a betegség is, mint az általános életérzésem az elmúlt hónapokban. És ahogy visszatekintek az egész életemre. Mintha elveszteném a saját testem felett az irányítást. Még arra sem vagyok képes, hogy a beleim mozgását kontrolláljam.

Tegnap elkezdtem olvasni a Virágot Algernonnak c. könyvet. Ez a könyv már legalább 10 éve vár arra, hogy elolvassam, már akkor el akartam olvasni, de mindig halogatom a könyvolvasást, mert úgy érzem, nem szabad lazítani, előbb a fontos dolgokat kell megcsinálni, amikből persze végeláthatatlan van a lelki szemeim előtt... ráadásul hiába tudom, hogy mik ezek a dolgok, amiket előbb el kéne végezni, gyakran képtelen vagyok megtenni őket valami belső blokk miatt.

Talán 14 lehettem, amikor a Sofie világa került a kezembe, az egész könyvtől nagyon bezsongtam, a legjobb barátnőmet rá is beszéltem, hogy írogassunk cetliket hasonló kérdésekkel egymásnak. Volt egy mondat, ami valahogy megragadt bennem egész életemre, és mostanság is gyakran visszhangzott bennem:

"Aki tudja, mi a helyes, annak megfelelően is cselekszik."

Merthogy bizonyos tudatállapotban velem mintha pontosan az ellenkezője történne. Tudom, hogy mi lenne a helyes, és képtelen vagyok megtenni. Most nem erkölcsi kérdésekre gondolok, hanem elintézendő, előremutató cselekvésekre. Vagy az emlékezés... Tudom, hogy egy csomó bonyolult, nagy intelligenciát igénylő dologra képes vagyok, a suliban mindig én írtam a legjobb fogalmazásokat és a legjobb felvételiket, most sem vagyok hülye, tudok programozni, többé-kevésbé megértek öt idegen nyelvet, a hétvégén kiderült, hogy még a szinkrontolmácsoláshoz is van agyam, stb.

És mégis, az ilyen egészen jelentéktelen, mindennapi dolgokban... gyakran érzem, hogy nem vagyok valamire képes. Amiktől így rendes embernek érezhetném magam. Például rendet rakni a szobámban, megírni és elküldeni egy önéletrajzot, válaszolni egy kedves kétsoros levélre. Ilyesmik. Vagy például 5 perce sincs, hogy megtelt a kukám, és le akartam menni a földszintre egy szemeteszsákért, de mire leértem, az egész szándék kiesett teljesen. A szemeteszsák szó ott visszahangzott még a fejemben, megláttam egy nagy kukazsákot, és majdnem megfogtam, de akkor elbizonytalanodtam, mert abban a mosott ruhát szoktuk lehozni az emeletről, azt pedig már lehoztam és ki is teregettem. Csak álltam ott értetlenül mint egy gyengeelméjű, és nem emlékeztem, hogy miért jöttem le, mit kéne felvinnem, és mit szeretnék vele csinálni. Aztán beugrott, de ilyen egy csomószor van. Van bennem egy szándék, meg akarok tenni valamit, ami helyes, de nem tudom véghezvinni, mert félúton elfelejtem. Gyerekkoromban, főleg kamaszkorban ez nagy probléma volt, mert akkor is gyakran megtörtént, ha anyukám kért meg valamire. Sosem tudtam teljesen megértetni vele, hogy nem arról van szó, hogy leszarom, amit kér, vagy lusta vagyok és nem akarom megcsinálni, hanem egyszerűen elfelejtem. Mostani fejjel azt mondom persze, hogy a tudatalattim szólt bele a tudatos énem szándékaiba, és akadályozta meg, mert a tudatalattim valami okból mindigis azt akarta, hogy ne jó kislány, hanem rossz kislány legyek.

Miért írom most ezt le? Azt hiszem, elkezdtem irigyelni Charlie-t, amiért neki van kihez beszélnie. Mindennap jelentéseket ír, amiben leírja, ami eszébe jut, és heti kétszer beszél a pszichológusával. Nekem is ez kéne most. Például nem értem, miért ijedek meg ennyire egész nap, ahányszor megcsörren a telefonom. Mitől félek? Valami hirtelen ellenőrzés? Mondjuk valaki megkérdezi, mit csinálok épp, és én nem tudok adni megfelelő választ? Vagy például minden normális embernek nyilvánvaló, hogy ha el akarok mosogatni, de nem találom a mosogatószivacsot, akkor előveszek egy újat. De az én agyamban ez néha nem működik. Nem arról van szó, hogy nem akarok elmosogatni. Hanem hogy tényleg nem jut eszembe ez a nyilvánvaló megoldás, és valósággal azt képzelem, hogy nem teszik lehetővé a körülmények, hogy megtegyem, amit meg akarok tenni.

Olyan, mintha az egész életem erről szólna: a tudatalattim harcol a tudatom ellen. Az eredmény sok kudarc, lelkifurdalás, értéktelenségérzés, hogy azt hiszik, hogy rossz vagyok, pedig nekem csak valamiért épp nem megy.

Most nagyon gyerekes, amit írok, tudom. Tudok felnőtt módon is írni, és akkor az embereknek az a benyomása lesz, hogy nagyon érett, intelligens, bölcs nő vagyok. De most megengedem magamnak, hogy ne törődjek a látszattal, és úgy írok inkább csak, mint Charlie, mert most erre van szükségem.

Egyébként valahogy nagyon azonosulni tudok jelenleg vele. Kicsit sírtam is a könyvön. Ahogy ráébred dolgokra a múltból, hogy bántották, és akkor ő ezt még nem tudta, és velük nevetett. De utólag kiderülnek a motivációk, és megszületik benne a gyanakvás. A naivitást felváltja a szkepticizmus. Amíg nem látja át, hogy mi miért történik vele, addig tulajdonképpen boldog. Azt gondolja, hogy neki nincsenek problémái, és hogy mindenki kedves vele és a barátja. Aztán rájön, hogy az, akiről azt hitte, szereti, valójában bántja őt.

Én nem csak erre jöttem rá, hanem arra is, hogy - vele ellentétben - mindezt én magam idézem elő.