csak ha magad is bevégzed...

Sokat gondolok mostanában a szüleim kapcsolatára... Szeretik, de ugyanakkor meg valahol tönkretették egymást. Apám a viharos lelki terrorjával, anyám a túlzott, elkényeztető engedékenységével és behódolásával adott utat olyan dolgok kifejlődésének, amiknek egy egészséges ember személyiségében nincs helyük. Mindkettőjükre nagyon rossz hatással volt a másik, mondhatni kölcsönösen hozzásegítették egymást életük elcseszéséhez.

Nem nagyon értem anyámék korai kapcsolatát, de egy biztos: hogy halálosan szerelmesek voltak. Legalábbis anyám szembeszállt még a saját szüleivel is, hogy hozzámehessen apámhoz, akik így nem segítettek a közös élet elindításában - habár módjukban állt volna. És a mai napig szeretik egymást szerintem, hiszen még mindig csókolóznak, még mindig ölelkeznek...

Mostanában egész jó a helyzet, de apám 20 évig konkrétan semmit nem dolgozott, anyám tartotta el az egész családot. Amíg apám nem érezte magát értékes embernek, addig csak a rettegés volt, a kiszámíthatatlan, mindig másokon csattanó ostor, hogy sosem tudhatod, mikor követsz el valamit, amiért bünti jár. Anyám tönkre is ment eléggé ebben. Most már egészen ritkák a villámcsapások, de anyám olyan gyengévé vált idegileg, hogy a legkisebb negatív ingertől sírva fakad, akárkitől is érkezik, akár valós, akár csak ő képzel valamit maga ellen valónak.

Apám az elmúlt években tök normális, pénzt keres, szorgalmasan hozzájárul a család működéséhez, alig piszkál másokat - úgy tűnik, mégis eljöhet a boldog vég...?
Mondjam, hogy végül megérte, hogy úgy látszik, van remény, és ennyi év szenvedés kellett, hogy apám végre felnőjön és kikupálódjon?

Én inkább azt mondom, miért nem lehetett ugyanezt felismerni és meglépni már a legelején, amikor már látszott, hova vezet ez az egész, miért kellett ennyi rombolás és áldozat?
Nem hiszem, hogy anyám ne lett volna vele tisztában, hogy hosszú távon tönkre fogja tenni, amikor a válóperen összejött vele újra. De hát tombolt a szerelem...

Mindennek megvan az ára, de hol van az a határ, amin túl már nem éri meg? Meddig nemesít a szenvedés, és honnantól tesz tönkre? Hol válik már önmagunk feláldozásává a szükséges áldozathozatal?

Feldmár mondta, hogy egyetlen biztos, igazán egyszerű módja van annak, hogy megtudjuk a választ arra a kérdésre, hogy szeret-e bennünket a másik. Mindegy, hogy ő mit ígér, mit mond. Azt az egy kérdést kell feltennünk, és nem neki, hanerm saját magunknak:

- jobb lett-e az életem, mióta ismerem őt? boldogabb lettem-e általa?

Ha igen, akkor szeret engem.

Ha nem, akkor nem szeret igazán, csak szüksége van rám.