hazahozni Berlint

Amit most írni fogok, nem biztos, hogy teljesen érthető, amíg nem meséltem a Berlinben megélt érzésekről, élményekről, tapasztalatokról - megpróbálok egy kis vázat adni hozzá. Berlin nekem egyáltalán nem egy idegen város, inkább egy út volt befelé, egy eddig fel nem fedezett énembe - és a tapasztalat, hogy ami ott rejlik, az a világomba is behozható...

Volt néhány nagyon alapvető érzésem és elhatározásom végig Berlinnel kapcsolatban. Az egyik ilyen, hogy nem tervezni, nem szervezkedni, hanem a belső hangot követni, rábízni magam az intuíciómra. Semmit sem döntöttem el előre, és így olyan helyzeteket sodort elém az élet, amik teljesen... lenyűgöztek, vagy hogy is mondjam, amiket korábban nem tartottam magamról elképzelhetőnek. Mindig a legjobb időben voltam a legjobb helyen, elképesztő dolgokkal és emberekkel találkoztam, és mindenki iszonyú érdeklődő és kedves volt velem.

Merthogy iszonyú szociális volt az egész. Én nem várost nézni mentem, nem turistáskodni és végigjárni a nevezetességeket és a múzeumokat, hanem belefolyni az élő körforgásba, megtudni, hogy milyen együttlélegezni a többi berlinivel, sokat beszélgetni, szerves egységbe kerülni - és azt hiszem, hogy ez sikerült is.

A harmadik, és talán legkülönlegesebb élmény egy érzés volt, ami Berlinben végig elkísért: az, hogy minden rajtam múlik és minden lehetséges. Valami olyasmi motoszkált a fejemben végig, hogy óvatosan az álmokkal, mert itt az is valóra válhat, amiről még álmodni sem merek... Nagyon éreztem azt, hogy minden az én hozzáállásomon múlik, ettől függ, hogy mi történik velem, hogy hogyan viszonyul hozzám a külvilág. Amit lehetségesnek tartok és amiben hiszek, az pontosan úgy fog történni...


Szóval elindultam tegnap a bollywoodi zenés buliba, de mire beértem a városba, már éreztem, hogy annyira nincs is nagy kedvem táncolni és éjszakázni, és elgondolkoztam, hogy ne forduljak-e vissza. De valamiért úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha elmegyek mégis.
Ahogy sejtettem, a zenét kb. fél óra alatt meguntam, annyira nem bírom sokáig az ilyet:) Viszont ekkor felfedeztem, hogy ott van a buliban a hindi tanárnőm (aki egyébként Anyu hindi tanára is volt bő 25 évvel ezelőtt:) ), és valami hihetetlen energikussággal, dinamizmussal és életörömmel táncolt, az egész terem fiataljait megszégyenítő módon, annyira jó volt ránézni, oda isálltam táncolni mellé, már a látványa feltöltött, felpörgetett engem is. Mellette állt az a bizonyos valaki, akivel beszélgetve az este hátralevő részét töltöttem, miután a Tanárnő hazament éjfél körül.

Az elején persze itt is beütött az érzés, hogy na, ez egy magyar buli, tuti, hogy fél percen belül rámszáll valami kretén, akit majd alig tudok levakarni, rám is startolt egy indiai srác persze, és akkor egyből kapcsoltam, hogy hoppá, ez az én hibám, ennek nem kéne így lennie, és amit Berlinben meg tudtam élni, az itt is menni fog, ha én a legszimpatikusabb emberrel szeretnék táncolni és nem a legbénábbal, akkor azzal fogok és kész. És akkor el is tűnt szépen mellőlem a nagydarab nyomulós punjabi kölök, én áttáncoltam a Tanárnőhözl, ő nemsokára hazament, én pedig ottmaradtam egy férfival, akiről nem tudtam semmit, csak kezdettől fogva éreztem, hogy a kisugárzása valami nagyon jó és valami megmagyarázhatatlan bizalmat ébreszt bennem.

És innen kell folytatnom majd délután, mert most indulunk a nagymamámhoz:)