Absence Makes the Heart Grow Fonder...?

Gyönyörű a telihold!

Ha valaki közömbös, és nem látjuk hónapokig, egészen eltávolodunk tőle. De ha nem az, akkor ráeszmélünk, hogy a távolság épp hogy valahogy még közelebb hozott...

Nem tudom, mit írjak... volt ez a terápia, Feldmár írt róla az egyik könyvében, egyedül vagy egy szobában, ahol úgy ordíthatsz, ahogy a torkodon kifér, miközben egyfolytában azt mondogatod magadnak: "Az anyám sohasem szeretett engem!", egészen addig, amíg őrjöngeni vagy sírni nem kezdesz. És engeded, hogy kijöjjön minden állatság, elviszed a végsőkig a fájdalmat, ami benned van...
Na, nekem nem is kellett ezt megfogalmazni, apám megállt ma az ajtóm előtt, és magától mondta ki lényegében ezt magáról.

Durva volt ez a hét nagyon érzelmileg, még nem nagyon tudtam feldolgozni, amiket hallottam. Tisztábban látok sok mindent és árnyaltabban, magammal és a szüleimmel kapcsolatban is. De ugyanakkor meg rettentő nyomasztó az egész... Anyám azt hiszi, hogy apám mindent elfelejtett, amit régen tett, ami talán jobb is lenne, mert ezek nagyon súlyos dolgok. És talán el is akarta felejteni, annyira, hogy... szerintem nem véletlen, hogy pont ez a betegség tört ki rajta, én sem tudnék ilyen tudattal élni. De igazából ott mélyen belül szerintem mindenre emlékszik apám, csak anyám sosem merte újra felhozni, számonkérni ezeket a témákat. És most én felhoztam, és végre hallom az ő verzióját is arról, ami 10, 15, 27 éve volt... Nem az én felelősségem kéne, hogy legyen, de akaratomon kívül is része lettem a történetüknek azáltal, hogy a gyermekük vagyok. Fontos számomra, hogy értsem, miért viszonyultak, viszonyulnak egymáshoz és hozzám úgy, ahogy. Gyerekként egyáltalán nem értettem, és eme öröklött bűntudat okát kerestem egész eddigi életemen át (és miután nem találtam, sokszor megpróbáltam utólagosan legyártani... ahogy a kognitív disszonancia redukció törvénye diktálta). De most látom csak, a világ mennyivel összetettebb, és sokszor egészen más, mint amit egy pici gyerek fel tud belőle fogni...
Ezeket most végig kell venni, végig kell járni, mert nem akarom örök életemen át magammal cipelni az ő múltbéli tetteiktől és szavaiktől terhes viszonyuk súlyát...
Független, szabad emberré szeretnék válni végre.

Közben ismét elköltöztem, ami nagyon jó, segít eltávolodni a haszontalan és terhes dolgoktól, és több időm van a saját életemre, nyugodtabban tudom rendezni az érzéseimet és gondolataimat.
Egyik rendszergazda ismerősöm szerencsésen szétbarmolta a laptopom netfelismerő képességét, úgyhog nem hat rá se a wifi, se a vezetékes net, és én most úgy érzem, nem is bánom a dolgot, nem akarom helyrehozni, mert így legalább koncentráltabban fogok tudni dolgozni. Annyira nem állok a tudatosság magaslatán, hogy enélkül is képes legyek ugyanolyan hatékonyságra... :)

A másik, ami fura, valahogy az új helyen nagyon jól esik a csend, nem kívánom egyáltalán a zenét...
Talán ez is csak menekülés az otthoni szorongásból?
Vagy pótlék volt azok helyett a baráti kapcsolatok helyett, amiken csorba esett?

Egyébként kb. két hete erősen gondolkozom rajta, hogy leiratkozom a muxicoról, azt hiszem, leginkább ezen lépés elkerülhetetlenül teátrális jellege tart vissza,  meg hogy még ezt sem lehetne őszintén megindokolni. Az okom persze pont az őszinteséget lehetővé tévő közeg megszűnte, így eleve értelmetlen lenne az egész... meg hát nem akarom megbántani azokat, akiknek az egészhez semmi köze. És egyénenként meg nincs senkivel sem bajom, továbbra is fontosak nekem és szeretem őket, és fogok velük találkozni és beszélgetni, csak mint közösség pont a lényeg veszett el belőle számomra, az az érzés, tavaly Moersben, hogy úgy fogadjuk el egymást, ahogy vagyunk, hogy egymás előtt bárki bármilyen lehet, és mindent ki lehet mondani. Fura, hogy most, hogy elmentek egy hétre, jöttem rá, hogy az akkori felemelő és felszabadító érzéshez képest most mennyire nyomasztó számomra ez az egész, és mennyire békét hozó, ha nincs jelen ez a fajta lefojtott, vagy legalábbis egy lefojtott énemet követelő világ. De mindegy, lehet, hogy ez is csak egy hiszti, ami elmúlik pár nap vagy hét alatt, ha már ennyire sem lesz jelentős bizonyos oldal... és akkor újra látom majd benne a lehetőségeket.

Meg most benne van még az is, hogy nem tartom igazán normálisnak, amekkora lelkesedéssel a zene irányában vagyok. Úgy értem, én nem vagyok zenész, mint a többiek, az én életemben ez nem a haladás iránya, nekem nem 'elhivatottságbeli kötelességem' ennyire figyelmes fülekkel, teljes koncentrációval napi x órában minőségi zenét hallgatni és megfigyelni. Az lenne a normális, ha a saját szakmá(i)mra szánnám ezt az időt... Ez pedig már abszolút a magánügyem, az én felelősségem, hogy a zenéhez hogyan viszonyulok.