be creative

Nem kell egyből pudingért, tejért rohanni, ha az embernek begyullad az ínye... Legfrissebb felfedezésem (csak hogy rákontrázzak a zsíros reggelire:) : zabkorpát és kevéske köleslisztet egy kis vízzel a tűzre teszek, 1-2 perc alatt készre főzöm, és hozzáadok a nemrég felfedezett fincsi ananászléből. A végén hozzákeverek egy kis őrölt gyömbért, és már kész is van a lágy, egzotikus reggeli finomság!

Absence Makes the Heart Grow Fonder...?

Gyönyörű a telihold!

Ha valaki közömbös, és nem látjuk hónapokig, egészen eltávolodunk tőle. De ha nem az, akkor ráeszmélünk, hogy a távolság épp hogy valahogy még közelebb hozott...

Nem tudom, mit írjak... volt ez a terápia, Feldmár írt róla az egyik könyvében, egyedül vagy egy szobában, ahol úgy ordíthatsz, ahogy a torkodon kifér, miközben egyfolytában azt mondogatod magadnak: "Az anyám sohasem szeretett engem!", egészen addig, amíg őrjöngeni vagy sírni nem kezdesz. És engeded, hogy kijöjjön minden állatság, elviszed a végsőkig a fájdalmat, ami benned van...
Na, nekem nem is kellett ezt megfogalmazni, apám megállt ma az ajtóm előtt, és magától mondta ki lényegében ezt magáról.

Durva volt ez a hét nagyon érzelmileg, még nem nagyon tudtam feldolgozni, amiket hallottam. Tisztábban látok sok mindent és árnyaltabban, magammal és a szüleimmel kapcsolatban is. De ugyanakkor meg rettentő nyomasztó az egész... Anyám azt hiszi, hogy apám mindent elfelejtett, amit régen tett, ami talán jobb is lenne, mert ezek nagyon súlyos dolgok. És talán el is akarta felejteni, annyira, hogy... szerintem nem véletlen, hogy pont ez a betegség tört ki rajta, én sem tudnék ilyen tudattal élni. De igazából ott mélyen belül szerintem mindenre emlékszik apám, csak anyám sosem merte újra felhozni, számonkérni ezeket a témákat. És most én felhoztam, és végre hallom az ő verzióját is arról, ami 10, 15, 27 éve volt... Nem az én felelősségem kéne, hogy legyen, de akaratomon kívül is része lettem a történetüknek azáltal, hogy a gyermekük vagyok. Fontos számomra, hogy értsem, miért viszonyultak, viszonyulnak egymáshoz és hozzám úgy, ahogy. Gyerekként egyáltalán nem értettem, és eme öröklött bűntudat okát kerestem egész eddigi életemen át (és miután nem találtam, sokszor megpróbáltam utólagosan legyártani... ahogy a kognitív disszonancia redukció törvénye diktálta). De most látom csak, a világ mennyivel összetettebb, és sokszor egészen más, mint amit egy pici gyerek fel tud belőle fogni...
Ezeket most végig kell venni, végig kell járni, mert nem akarom örök életemen át magammal cipelni az ő múltbéli tetteiktől és szavaiktől terhes viszonyuk súlyát...
Független, szabad emberré szeretnék válni végre.

Közben ismét elköltöztem, ami nagyon jó, segít eltávolodni a haszontalan és terhes dolgoktól, és több időm van a saját életemre, nyugodtabban tudom rendezni az érzéseimet és gondolataimat.
Egyik rendszergazda ismerősöm szerencsésen szétbarmolta a laptopom netfelismerő képességét, úgyhog nem hat rá se a wifi, se a vezetékes net, és én most úgy érzem, nem is bánom a dolgot, nem akarom helyrehozni, mert így legalább koncentráltabban fogok tudni dolgozni. Annyira nem állok a tudatosság magaslatán, hogy enélkül is képes legyek ugyanolyan hatékonyságra... :)

A másik, ami fura, valahogy az új helyen nagyon jól esik a csend, nem kívánom egyáltalán a zenét...
Talán ez is csak menekülés az otthoni szorongásból?
Vagy pótlék volt azok helyett a baráti kapcsolatok helyett, amiken csorba esett?

Egyébként kb. két hete erősen gondolkozom rajta, hogy leiratkozom a muxicoról, azt hiszem, leginkább ezen lépés elkerülhetetlenül teátrális jellege tart vissza,  meg hogy még ezt sem lehetne őszintén megindokolni. Az okom persze pont az őszinteséget lehetővé tévő közeg megszűnte, így eleve értelmetlen lenne az egész... meg hát nem akarom megbántani azokat, akiknek az egészhez semmi köze. És egyénenként meg nincs senkivel sem bajom, továbbra is fontosak nekem és szeretem őket, és fogok velük találkozni és beszélgetni, csak mint közösség pont a lényeg veszett el belőle számomra, az az érzés, tavaly Moersben, hogy úgy fogadjuk el egymást, ahogy vagyunk, hogy egymás előtt bárki bármilyen lehet, és mindent ki lehet mondani. Fura, hogy most, hogy elmentek egy hétre, jöttem rá, hogy az akkori felemelő és felszabadító érzéshez képest most mennyire nyomasztó számomra ez az egész, és mennyire békét hozó, ha nincs jelen ez a fajta lefojtott, vagy legalábbis egy lefojtott énemet követelő világ. De mindegy, lehet, hogy ez is csak egy hiszti, ami elmúlik pár nap vagy hét alatt, ha már ennyire sem lesz jelentős bizonyos oldal... és akkor újra látom majd benne a lehetőségeket.

Meg most benne van még az is, hogy nem tartom igazán normálisnak, amekkora lelkesedéssel a zene irányában vagyok. Úgy értem, én nem vagyok zenész, mint a többiek, az én életemben ez nem a haladás iránya, nekem nem 'elhivatottságbeli kötelességem' ennyire figyelmes fülekkel, teljes koncentrációval napi x órában minőségi zenét hallgatni és megfigyelni. Az lenne a normális, ha a saját szakmá(i)mra szánnám ezt az időt... Ez pedig már abszolút a magánügyem, az én felelősségem, hogy a zenéhez hogyan viszonyulok.

In Memoriam Dienes Valéria

A legszebb táncelőadáson voltam, amit eddig láttam... Apró, mesteri etűdök.
Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nincs olyan érzelem vagy hangulat, nincs olyan emberi viszonyrendszer és nincs olyan létminőség (akár emberi, akár gépi, akár természeti), amit el ne lehetne mondani tánccal. És végre láttam Pálosit is játszani:) Fantasztikus volt!! (ráadásul én nyertem rá az ingyenjegyet:), persze anélkül is eljöttem volna...)

De a legszebb mégis, ahogy beléptem a Nemzeti Táncszínház kapuján, gyönyörű szivárvány volt az égen, s rögtön mellette még egy...
Mielőtt átcipeltük Dórival a sok-sok táskáim, egy haiku-gyűjteményt olvastam.
Könnyed derűbe fogva ilyen lehetne a mai napom:

Szivárvány karja
öleli át az eget -
új otthonom lett.

 

Múzsa

múzsa

virág veled a találkozás.
nem akarja senki... magától nyílik.
a szépség miatt. az illat miatt.

múzsa vagy. mindig festeni akarok, miután találkozunk.
aztán elszégyellem magam, mert téged akarlak lefesteni.
a tincseiden csillanó sötét szikrát, arcod selyem élét, szembogarad félősen belémröppenő sebes szárnyait...
így hát nem festek mégsem, írok inkább.
ez van most is... pedig az ecset alá álmodni inkább a virágot kéne valahogy!

és még tovább...

Talán nem véletlen, hogy pont most került a kezembe ez a könyv...

"Mégis, minden homályos és bizonytalan volt. Átöleljem-e, vagy sem? Várja, hogy megtegyem? Haragudni fog? Tudtam, hogy még mindig úgy viselkedem, mint egy siheder, és ez feldühített. - Mért nem helyezkedik el kényelmesebben? - szóltam fojtottan. - Dőljön a vállamnak. - Engedte, hogy átkaroljam, de nem nézett rám. Úgy látszott, egészen elmerült a zenében, nem is vesz tudomást arról, amit csinálok. Akarja, hogy így tartsam? Vagy csupán eltűri? Amikor a dereka felé csúsztattam a karom, éreztem, hogy megremeg, de továbbra is a zenekar felé nézett. Úgy tett, mintha a zenére összpontosítaná minden figyelmét, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem akart tudni arról, ami történik. Mindaddig, amíg másfelé néz és figyel, úgy tehet, mintha a közelségem, az ölelő karom kívül esne az ő tudatán és beleegyezésén. Azt akarta, hogy a testével szerelmeskedjem, miközben szellemét magasabb rendű dolgok foglalkoztatják. Nyersen megfogtam az állát, és magam felé fordítottam. - Miért nem néz rám? Úgy tesz, mintha én nem is léteznék.
- Nem, Charlie - suttogta. - Úgy teszek, mintha én nem léteznék."

kérdések

Mit lehet kezdeni az össze nem illő mozaikokkal; halvaszületett ügy-e önmagunk ellen harcolni; biztos-e, hogy a boldogság az élet célja (vagy valami egészen más), stb.

...és valaki üssön kupán, hogy csináljak végre valamit ahelyett, hogy csak gondolkozom!:)

és még tovább tükröz...

Meg ami mostanában volt bennem. Hogy szeretném visszakapni azt a pre-operációs (pre-mélymegismerési?) ártatlan örülést egymás létének. A gondolataim tisztaságát bizonyos emberekkel kapcsolatban. A beléjük mint emberbe vetett bizalmat és hitet... És hogy hittem a köztünk lévő összekapcsolódásban, hogy ér valamit - nem romantikusan, hanem emberileg...

Kicsit tényleg úgy érzem magam, mint Charlie, amikor utólag kezdte el megérteni mások viselkedését. Átszíneződnek az emlékek, elítélek tetteket és szavakat, amiket akkor eszembe sem jutott bírálni. A legjobb baráttal való csetlog azért hasonlít egy előmeneteli jelentéshez...:) És durva tapasztalni, a jelen fényében mennyire másként látok már dolgokat, amikről akkor még minden rossz érzés nélkül beszéltem. Olyan negatív zöngéjű lett minden... :(


De persze ott van a másik oldal is, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Charlie körül madjnem mindenki rosszindulatú és gonosz lenne, hanem hogy szimplán van valami alapvető emberi gyengeségük, mint mindannyiunknak, és ezt az ő személye erősebben aktiválja bennük, mint mások - ezért ő nyilván másként is látja őket. (és visszaérkeztünk oda, hogy mi is az én szerepem ebben, hogy velem ez történik...)

És persze ezért is fontos néha beszélgetni, és időről időre 'elolvasni mások jelentéseit is', hogy tudjuk, másoknak egyáltalán nem olyan élményeik és meglátásaik vannak ugyanazokról az emberekről, mint nekünk... Mert a kép csak így lesz teljes, a perspektíva, amiből a másikat figyeljük, csak így áll helyre.

the thirst for power

Egy másik dolog, amin sokat járt mostanában az agyam (mivel napok óta nem tudok sehová elmenni), a hatalom kérdése. Téma a könyvben, emiatt jó bántani és csúfolódni... de mehetett volna az állam - családi miniállam témakörbe is, szülők kedvenc időtöltése:)

Vajon miért olyan fontos egyeseknek érezni a saját hatalmukat mások felett, még akkor is, ha ezzel ártanak? Mi van a személyes hatalomban, ami miatt ennyire csábító? (jobb az angol szó: tempting) Miért attól érezzük valakinek magunkat, hogy hatást tudunk másokra gyakorolni? Miért erősebb ez, mint a másik felé való alapvető emberi jótakarás? Miért szegjük meg a nemártás törvényét, csak hogy adott pillanatban egy kicsivel több férfiúi / női önbizalmunk lehessen? Miért nem tudjuk a másikat szabadon engedni?!

Virágot Algernonnak

Furcsán érzem magam. Azóta sem múlt el a hasmenés. Olyan ez a betegség is, mint az általános életérzésem az elmúlt hónapokban. És ahogy visszatekintek az egész életemre. Mintha elveszteném a saját testem felett az irányítást. Még arra sem vagyok képes, hogy a beleim mozgását kontrolláljam.

Tegnap elkezdtem olvasni a Virágot Algernonnak c. könyvet. Ez a könyv már legalább 10 éve vár arra, hogy elolvassam, már akkor el akartam olvasni, de mindig halogatom a könyvolvasást, mert úgy érzem, nem szabad lazítani, előbb a fontos dolgokat kell megcsinálni, amikből persze végeláthatatlan van a lelki szemeim előtt... ráadásul hiába tudom, hogy mik ezek a dolgok, amiket előbb el kéne végezni, gyakran képtelen vagyok megtenni őket valami belső blokk miatt.

Talán 14 lehettem, amikor a Sofie világa került a kezembe, az egész könyvtől nagyon bezsongtam, a legjobb barátnőmet rá is beszéltem, hogy írogassunk cetliket hasonló kérdésekkel egymásnak. Volt egy mondat, ami valahogy megragadt bennem egész életemre, és mostanság is gyakran visszhangzott bennem:

"Aki tudja, mi a helyes, annak megfelelően is cselekszik."

Merthogy bizonyos tudatállapotban velem mintha pontosan az ellenkezője történne. Tudom, hogy mi lenne a helyes, és képtelen vagyok megtenni. Most nem erkölcsi kérdésekre gondolok, hanem elintézendő, előremutató cselekvésekre. Vagy az emlékezés... Tudom, hogy egy csomó bonyolult, nagy intelligenciát igénylő dologra képes vagyok, a suliban mindig én írtam a legjobb fogalmazásokat és a legjobb felvételiket, most sem vagyok hülye, tudok programozni, többé-kevésbé megértek öt idegen nyelvet, a hétvégén kiderült, hogy még a szinkrontolmácsoláshoz is van agyam, stb.

És mégis, az ilyen egészen jelentéktelen, mindennapi dolgokban... gyakran érzem, hogy nem vagyok valamire képes. Amiktől így rendes embernek érezhetném magam. Például rendet rakni a szobámban, megírni és elküldeni egy önéletrajzot, válaszolni egy kedves kétsoros levélre. Ilyesmik. Vagy például 5 perce sincs, hogy megtelt a kukám, és le akartam menni a földszintre egy szemeteszsákért, de mire leértem, az egész szándék kiesett teljesen. A szemeteszsák szó ott visszahangzott még a fejemben, megláttam egy nagy kukazsákot, és majdnem megfogtam, de akkor elbizonytalanodtam, mert abban a mosott ruhát szoktuk lehozni az emeletről, azt pedig már lehoztam és ki is teregettem. Csak álltam ott értetlenül mint egy gyengeelméjű, és nem emlékeztem, hogy miért jöttem le, mit kéne felvinnem, és mit szeretnék vele csinálni. Aztán beugrott, de ilyen egy csomószor van. Van bennem egy szándék, meg akarok tenni valamit, ami helyes, de nem tudom véghezvinni, mert félúton elfelejtem. Gyerekkoromban, főleg kamaszkorban ez nagy probléma volt, mert akkor is gyakran megtörtént, ha anyukám kért meg valamire. Sosem tudtam teljesen megértetni vele, hogy nem arról van szó, hogy leszarom, amit kér, vagy lusta vagyok és nem akarom megcsinálni, hanem egyszerűen elfelejtem. Mostani fejjel azt mondom persze, hogy a tudatalattim szólt bele a tudatos énem szándékaiba, és akadályozta meg, mert a tudatalattim valami okból mindigis azt akarta, hogy ne jó kislány, hanem rossz kislány legyek.

Miért írom most ezt le? Azt hiszem, elkezdtem irigyelni Charlie-t, amiért neki van kihez beszélnie. Mindennap jelentéseket ír, amiben leírja, ami eszébe jut, és heti kétszer beszél a pszichológusával. Nekem is ez kéne most. Például nem értem, miért ijedek meg ennyire egész nap, ahányszor megcsörren a telefonom. Mitől félek? Valami hirtelen ellenőrzés? Mondjuk valaki megkérdezi, mit csinálok épp, és én nem tudok adni megfelelő választ? Vagy például minden normális embernek nyilvánvaló, hogy ha el akarok mosogatni, de nem találom a mosogatószivacsot, akkor előveszek egy újat. De az én agyamban ez néha nem működik. Nem arról van szó, hogy nem akarok elmosogatni. Hanem hogy tényleg nem jut eszembe ez a nyilvánvaló megoldás, és valósággal azt képzelem, hogy nem teszik lehetővé a körülmények, hogy megtegyem, amit meg akarok tenni.

Olyan, mintha az egész életem erről szólna: a tudatalattim harcol a tudatom ellen. Az eredmény sok kudarc, lelkifurdalás, értéktelenségérzés, hogy azt hiszik, hogy rossz vagyok, pedig nekem csak valamiért épp nem megy.

Most nagyon gyerekes, amit írok, tudom. Tudok felnőtt módon is írni, és akkor az embereknek az a benyomása lesz, hogy nagyon érett, intelligens, bölcs nő vagyok. De most megengedem magamnak, hogy ne törődjek a látszattal, és úgy írok inkább csak, mint Charlie, mert most erre van szükségem.

Egyébként valahogy nagyon azonosulni tudok jelenleg vele. Kicsit sírtam is a könyvön. Ahogy ráébred dolgokra a múltból, hogy bántották, és akkor ő ezt még nem tudta, és velük nevetett. De utólag kiderülnek a motivációk, és megszületik benne a gyanakvás. A naivitást felváltja a szkepticizmus. Amíg nem látja át, hogy mi miért történik vele, addig tulajdonképpen boldog. Azt gondolja, hogy neki nincsenek problémái, és hogy mindenki kedves vele és a barátja. Aztán rájön, hogy az, akiről azt hitte, szereti, valójában bántja őt.

Én nem csak erre jöttem rá, hanem arra is, hogy - vele ellentétben - mindezt én magam idézem elő.

bejelentés, felhívás

Hamarosan megszüntetem blogom nyilvános voltát. Egyszerű oka van: írni szeretnék az utolsó, egyhetes ma-uri elvonulás alatt, óta, stb. bennem zajló dolgokról. Ezek nagyrésze apámhoz, vele és általában a férfiakhoz való viszonyomhoz kötődik. Kicsit eddig is necces volt már, hogy a szüleim előtt sem titkolom a blogom címét. Szerencsére diszkrét, korrekt, nem titokban turkálós emberek, akik nem élnek vissza ezzel, és csak akkor nézték, amikor én mutattam... de azért jobb lesz így.

Szóval aki szeretne olvasni továbbra is, dobjon egy e-mailt, hogy tudjam, hová küldjem a meghívót, senkit nem fogok visszautasítani, ez nem a titkolózásról szól.

:S

Úgy tűnik, valaki mégsem akarja, hogy elköltözzek ma:) Egészen furcsa tüneteket kezdett a testem produkálni... Tegnap este kezdődött a dolog, de akkor még betudtam a fél doboz, számomra különösen testidegen energiaital miatti gyomorrontásnak. Most azonban semmi, de semmi kellemetlen illata nincsen annak, ami távozik, és konkrétan látni, hogy ma milyen gyümölcsöt ettem - mintha totálisan emésztés nélkül menne rajtam keresztül az ennivaló... És persze nem is vagyok valami jól, még szerencse, hogy a szervezet vészhelyzetben valahogy mindig összeszedi magát, és így egy hasgörcsmentes köztes háromórában haza tudtam apámat és a cuccait hozni a kórházból.

álom-workshop

Egy tudatos álmodással foglalkozó workshopon tolmácsoltam az elmúlt három napban, pénteken 6, tegnap 8 és fél, ma 7 és fél órában. Lényegében szinkrontolmácsolni kellett, mert nem várták meg a mondandóval, amíg végigmondom a fordítást. Előadás- és vezetett meditációs blokkok váltották egymást. Az utóbbi jóval nehezebb volt számomra, hiszen nekem is meditatív hangon kellett beszélnem, tehát nem akadhattam meg az egyenletes tempóban és nyugodt hanglejtésben, és nem véthettem pillanatra sem hibát.

Foglalkoztunk gyermekkori, traumatikus eseményeket jelző álmokkal, prediktív álmokkal, amik előre jeleznek valamit vagy figyelmeztetnek valamire, olyan álmokkal, amiket nem értünk, de nem mennek ki a fejünkből, mert fontos rejtett üzenetet hordoznak számunkra az életünkről, amit meg kell értenünk. A fókusz egyrészt a tudatos álmodáson volt - eszközöket kaptunk ahhoz, hogy felébredjünk vagy tudatosan ráébredjünk álmodás közben, hogy mindez csak álom, és hogy képesek vagy saját magunk irányítani az álmainkat, ha szeretnénk,meg tudjuk határozni, hogy mi történjen meg és mi nem. És ami még fontosabb, hogy ugyanezek vonatkoznak a valóságra is... Úgyhogy másrészt valós életünk álmodáson, képzelőerőn keresztüli, terapeutikus meggyógyításán dolgoztunk. Nemcsak közös meditációk voltak, hanem egyéni gyakorlatok is konkrét álmokkal, melyeket felidéztünk, majd megtanultunk megérteni vagy megváltoztatni, átírni, és ezáltal feloldani egy belső konfliktust, vagy megoldást találni egy nagy életproblémára. Beszéltünk annak fontosságáról is, hogy felismerjük az álmaink és a mesék szimbolikájának segítségével a való életünkben tudattalanul dolgozó mintákat, szokásokat, korlátokat.
És végig, végig hangsúlyoztuk és tudatosítottuk, hogy minden csakis rajtunk múlik, minden a saját felelősségünk...

Azt hiszem, én is nagyon, nagyon fontos dolognak tartom ezeket. Nagyon sajnáltam, hogy én tolmácsként nem tudtam valódi, teljes jogú résztvevője, tapasztalója és teremtője lenni ezeknek a vezetett meditációknak, tudattalan és tudatos álmoknak... Megpróbálom majd végigvezetni magamban őket. Első nap még meg tudtam a szünetben tenni, és már akkor is elég durva dolgokra döbbentem rá magammal kapcsolatban, amikre eddig nem gondoltam. No meg elővettük például a pénzzel és a párkapcsolatokkal kapcsolatos vágyaink beteljesülését korlátozó hiedelmeinket is... szerintem írok majd külön, bővebben ezekről, most csak egy kicsit fel akartam vázolni, hogy mi is volt ez az egész.

Egyébként elég nyomasztó, negatív álmom volt ehhez képest az első éjjel... Én nem voltam szereplője az álomnak (sőt a szereplők sem az életem konkrét szereplői voltak - illetve néhányan külsőleg igen, de más élettel és más jellemvonásokkal), én csak kívülről láttam mindent from an omniscient point of view, és az apró, egymásutáni jelenetekből, négyszemközti hazug párbeszédekből derült ki számomra, hogy kivétel nélkül mindenkinek van valami sötét titka, valami rejtegetett bűntény, párhuzamos szerető, ilyesmik... Pontosan tudtam, éreztem, hogy ki mikor hazudik a párjának vagy annak, akivel együtt dolgoznak valamin, és annyira szar volt azt belátni, hogy nem lehet megbízni senkiben, a szereplők sosem tudhatják biztosan egymásról, hogy mikor mond igazat a másik...

Maradandó eredmények napja

Ma különleges nap van a védikus naptár szerint:

AKSHAYA TRITIYA 

Ezen a napon mind a Nap, mind a Hold exaltált, azaz teljes erejét birtokolja. E két égitest által jelzett kozmikus erők mutatják a "Fény" minőségét a földi életben - a külső világosságot és a belső (a lélek, Átma) fényét egyaránt. Ezen napon a "legvilágosabb" a tudat, kívül és belül is, így ez a nap a legalkalmasabb hosszútávra szóló dolgok elkezdéséhez, eredményes fogadalmak megtételéhez. A Védák szerint ezen a napon volt a legelső jagja, és ekkor indultak először útjukra a bolygók, és az idő. 
Ez a nap univerzális, minden kívánság beteljesítéséhez tökéletes.

Még hátra van másfél óra, hajrá!
Nekem szereencsére még éjjel kiesett két szempillám, így megvolt a mai kívánság:)
És amúgy is egy iszonyú jó, előre vezető nap volt...!

adminisztratív tévedés

Még valamikor gimiben gondolkoztam el az IB-s töriórák kapcsán, milyen érdekes, hogy minden viselkedési formának és hatalmi rendszernek, ami államszinten kifejlődhet egy társadalomban, megvan a maga miniatűr tükörképe az emberi kapcsolatokban, a családban, párkapcsolatban, kis közösségekben is.

Például vannak, akik rabszolgát tartanak otthon, mások vérre menő háborút folytatnak a saját testvérükkel az örökségért, de ahhoz se kell nagyon messzire menni, hogy lássunk egy cuki kis egypártrendszert kicsiben, hogy milyen lelkiismeret és gondolkodás nélkül átgázolni bárkin, aki útban van, mert rámutathatna a valóságra, a rendszer aprócska hiányosságaira, inkább eltesszük őket láb alól, csak hogy fenntarthassuk a tökéletes birodalom látszatát. Rá is bólint szépen mindeki, aki nem látja vagy nem mer a csalás ellen felszólalni, akik pedig mégsem hisznek az előírt vallásban, azokat természetesen őrültnek bélyegezzük!

Amikor pedig már végképp összeomlott a rendszer, persze kellenének vissza a gépezetbe azok az emberek, így hát mossuk kezeink... csakhogy ez is úgy van, mint a hivatalos bocsánatkérő leveleknél és kárpótlási szándékoknál.

"Ha arccal fordulsz a múlt felé, seggel mész a jövőnek."

Azt hiszem, ez a mondat most kifejez mindent, ahogy jelenleg látom, érzem magam. Meg kéne fordulni. Muszáj megváltoznom, különben tönkreteszem, elszalasztom a saját életemet. Bizonyos dolgokat egyszerűen nem folytathatok tovább úgy, ahogy eddig csináltam. Be kell ismernem, hogy hiába nyerek meg akárhány csatát, és ettől hiába bízom el boldogan magam, az egész ügy, amiért harcolok oly régóta már, totálisan értelmetlen. A háborút lehetetlen megnyerni, és még ha meg is lehetne, se biztos, hogy vár bármi is a végén. Talán csak a pusztulás, amibe visszanézhetünk... A teremtő életenergiák meg kegyetlenül elforgácsolódnak.

Most jön egy hét vidéki tanfolyam, burjánzó természet, szeretet, életcélokra fókuszálás. Remélem, ebből is lendületet tudok majd venni egy új élet felé... a mostani csak lehúzó mocsár.

csak ha magad is bevégzed...

Sokat gondolok mostanában a szüleim kapcsolatára... Szeretik, de ugyanakkor meg valahol tönkretették egymást. Apám a viharos lelki terrorjával, anyám a túlzott, elkényeztető engedékenységével és behódolásával adott utat olyan dolgok kifejlődésének, amiknek egy egészséges ember személyiségében nincs helyük. Mindkettőjükre nagyon rossz hatással volt a másik, mondhatni kölcsönösen hozzásegítették egymást életük elcseszéséhez.

Nem nagyon értem anyámék korai kapcsolatát, de egy biztos: hogy halálosan szerelmesek voltak. Legalábbis anyám szembeszállt még a saját szüleivel is, hogy hozzámehessen apámhoz, akik így nem segítettek a közös élet elindításában - habár módjukban állt volna. És a mai napig szeretik egymást szerintem, hiszen még mindig csókolóznak, még mindig ölelkeznek...

Mostanában egész jó a helyzet, de apám 20 évig konkrétan semmit nem dolgozott, anyám tartotta el az egész családot. Amíg apám nem érezte magát értékes embernek, addig csak a rettegés volt, a kiszámíthatatlan, mindig másokon csattanó ostor, hogy sosem tudhatod, mikor követsz el valamit, amiért bünti jár. Anyám tönkre is ment eléggé ebben. Most már egészen ritkák a villámcsapások, de anyám olyan gyengévé vált idegileg, hogy a legkisebb negatív ingertől sírva fakad, akárkitől is érkezik, akár valós, akár csak ő képzel valamit maga ellen valónak.

Apám az elmúlt években tök normális, pénzt keres, szorgalmasan hozzájárul a család működéséhez, alig piszkál másokat - úgy tűnik, mégis eljöhet a boldog vég...?
Mondjam, hogy végül megérte, hogy úgy látszik, van remény, és ennyi év szenvedés kellett, hogy apám végre felnőjön és kikupálódjon?

Én inkább azt mondom, miért nem lehetett ugyanezt felismerni és meglépni már a legelején, amikor már látszott, hova vezet ez az egész, miért kellett ennyi rombolás és áldozat?
Nem hiszem, hogy anyám ne lett volna vele tisztában, hogy hosszú távon tönkre fogja tenni, amikor a válóperen összejött vele újra. De hát tombolt a szerelem...

Mindennek megvan az ára, de hol van az a határ, amin túl már nem éri meg? Meddig nemesít a szenvedés, és honnantól tesz tönkre? Hol válik már önmagunk feláldozásává a szükséges áldozathozatal?

Feldmár mondta, hogy egyetlen biztos, igazán egyszerű módja van annak, hogy megtudjuk a választ arra a kérdésre, hogy szeret-e bennünket a másik. Mindegy, hogy ő mit ígér, mit mond. Azt az egy kérdést kell feltennünk, és nem neki, hanerm saját magunknak:

- jobb lett-e az életem, mióta ismerem őt? boldogabb lettem-e általa?

Ha igen, akkor szeret engem.

Ha nem, akkor nem szeret igazán, csak szüksége van rám.

fecnik

Egy óra a Mesterrel - hetek, vagy hónapok óta nem látott? mégis pontosan a velejébe vájt minden problémámnak... (van egy pár:P ) Néhány kíméletlen gyomros, majd egy szelíd ölelés - úgy szeret, mint egy igazi barát. Laci is ilyen volt.

(még nem eléggé, de valami itt meg is változott... a durva persze most is az, hogy kívül is)

Úgy tűnik, 15-e körül költözöm mégis. Remélem, hogy ez biztos most már. Álomkoordináták: táncos-imprós helyek 10-20-30 percekre, masszázsterem, tai chi, barátnő, Had'zeles csend, németóra és kedvenc indiai 15 perc, Margit-sziget és Gellérthegy 20-25 perc talán, TernerPeti fél óra, Herbaház, mászóhely és Zsombor háromnegyed. Hazamenni egy óra (s ha netán folytatnám az edzést, az is). Tömeges időnyereségek!

A két lakótárslány meg szerintem főnyeremény!:) Lehet majd futni járni együtt meg vegáskodni...:)Álmodtam is velük, még Berlin előtt, hogy külföldön járkálunk valami kastélymúzeumban... ja és couchsurfer-friendly flat:)

Egyetlen gond van csak a hellyel, de ha kell, majd nagyot nyelek, és mondogatom az ősi mantrát:

"leszarOOOMMM..." :)

Amúgy durva tényleg, hogy milyen kisugárzást ad az embereknek az efféle tetvedékség. Most előkerestem néhány régi képet, ami úgy készült, egy hétig én is voltam ebben a helyzetben. Iszonyú erős!! És az a durva, hogy belül meg kurva szarul voltam, és mégis. Érdekes ez... vagy hát szomorú inkább.

A szombati folytatás pedig: lassan kioldódnak a szavakon át a tájékozódási pontok - két év Calcutta Trió után (anyám még pont láthatta fellépni:) ) 9 év Indiában, klasszikus indiai zenetanulás, azt mondja, egy indiai hegedűn, a tarangini-n játszik, most épp három hét New York után iszonyú fáradtan, itt egy kis lelkes berlini élménycsere-blokk, majd kérdezi, hogy a MüPában voltam-e már, hát bizony életem legdurvább-legszebb zenei élménye volt ott a Steve Reich, a végére minden sejtem vibrált, erre felkapja a fejét (és az éjszaka folyamán még vagy ötször felemlegeti, hogy nem hiszi el), születésemtájt az orosz walkmanjében egyfolytában Steve Reich műveit hallgatta, azt mondja, kívülről tudja mindet, a Piano Phase-t elő is adta, ja és a decemberi koncert után meg együtt bulizott-beszélgetett Reich-chel, kell a telefonszáma? :-D Na, itt már gyanús, és ki is derül hamar, hogy maga is világhírű zenész, felmerül Philip Glass neve is a személyes ismeretség címszó alatt, az exem meg most mondja, hogy ismerős az arca, hoppá, ő Loreena McKennitt hegedűse, látta is legutóbb.

Zenéről kezdünk beszélgetni, amit ő nagyon élvez, azt mondja, egy zenész iszonyú ritkán talál nőben partnerre ilyen téren, mert ez annyira speciális, kevesen értik, amiről beszélne (cserébe ő meg tudja, mi az a ma-uri masszázs:) ). Már nagyon unjuk a felszűrődő elektrót és a részeges magyar tinibulihangulatot, a reggeli első buszom még nagyon messzinek tűnik ahhoz képest, amilyen fáradtak vagyunk, inkább kiegyezünk egy közös Steve Reich-hallgatásban, amihez közben nagyon megjött a kedvem, a Works persze ott van külön kis helyen a falon...

A lakás egy terebélyes és igényes buddhista szentély és egy hangszergyűjtemény keveréke, telis-tele van szemnek kedves tárgyakkal, szimbólumokkal. Azt mondja, nagyon kevés választja el attól, hogy buddhista legyen. Megszámolom, 15 tibeti hangtál van a szobában, majdnem ugyanennyi kolomp, Nepálban vette őket, mindig nála volt az összes, amikor vásárolt, egymáshoz választotta a hangzásukat.

Igazán jót beszélgettünk, másrészt van a kisugárzásában valami hihetetlenül bizalomgerjesztő és lágy (ami miatt pl. ki mertem mondani, hogy úgy látszik, miatta kellett eljönnöm ide), részemről azért marad a távolságtartás, és nem ígértem azt sem, hogy elmegyek a koncertjére 8-án, 13-án vagy 18-án, de nagyon örülök, hogy megismertem őt, biztos, hogy fogunk még találkozni (pár sms-t küldött azóta (heh, épp most jött egy újabb:D), persze már újra külföldön van), és azért talán elmegyek az egyik koncertjére is...

hazahozni Berlint

Amit most írni fogok, nem biztos, hogy teljesen érthető, amíg nem meséltem a Berlinben megélt érzésekről, élményekről, tapasztalatokról - megpróbálok egy kis vázat adni hozzá. Berlin nekem egyáltalán nem egy idegen város, inkább egy út volt befelé, egy eddig fel nem fedezett énembe - és a tapasztalat, hogy ami ott rejlik, az a világomba is behozható...

Volt néhány nagyon alapvető érzésem és elhatározásom végig Berlinnel kapcsolatban. Az egyik ilyen, hogy nem tervezni, nem szervezkedni, hanem a belső hangot követni, rábízni magam az intuíciómra. Semmit sem döntöttem el előre, és így olyan helyzeteket sodort elém az élet, amik teljesen... lenyűgöztek, vagy hogy is mondjam, amiket korábban nem tartottam magamról elképzelhetőnek. Mindig a legjobb időben voltam a legjobb helyen, elképesztő dolgokkal és emberekkel találkoztam, és mindenki iszonyú érdeklődő és kedves volt velem.

Merthogy iszonyú szociális volt az egész. Én nem várost nézni mentem, nem turistáskodni és végigjárni a nevezetességeket és a múzeumokat, hanem belefolyni az élő körforgásba, megtudni, hogy milyen együttlélegezni a többi berlinivel, sokat beszélgetni, szerves egységbe kerülni - és azt hiszem, hogy ez sikerült is.

A harmadik, és talán legkülönlegesebb élmény egy érzés volt, ami Berlinben végig elkísért: az, hogy minden rajtam múlik és minden lehetséges. Valami olyasmi motoszkált a fejemben végig, hogy óvatosan az álmokkal, mert itt az is valóra válhat, amiről még álmodni sem merek... Nagyon éreztem azt, hogy minden az én hozzáállásomon múlik, ettől függ, hogy mi történik velem, hogy hogyan viszonyul hozzám a külvilág. Amit lehetségesnek tartok és amiben hiszek, az pontosan úgy fog történni...


Szóval elindultam tegnap a bollywoodi zenés buliba, de mire beértem a városba, már éreztem, hogy annyira nincs is nagy kedvem táncolni és éjszakázni, és elgondolkoztam, hogy ne forduljak-e vissza. De valamiért úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha elmegyek mégis.
Ahogy sejtettem, a zenét kb. fél óra alatt meguntam, annyira nem bírom sokáig az ilyet:) Viszont ekkor felfedeztem, hogy ott van a buliban a hindi tanárnőm (aki egyébként Anyu hindi tanára is volt bő 25 évvel ezelőtt:) ), és valami hihetetlen energikussággal, dinamizmussal és életörömmel táncolt, az egész terem fiataljait megszégyenítő módon, annyira jó volt ránézni, oda isálltam táncolni mellé, már a látványa feltöltött, felpörgetett engem is. Mellette állt az a bizonyos valaki, akivel beszélgetve az este hátralevő részét töltöttem, miután a Tanárnő hazament éjfél körül.

Az elején persze itt is beütött az érzés, hogy na, ez egy magyar buli, tuti, hogy fél percen belül rámszáll valami kretén, akit majd alig tudok levakarni, rám is startolt egy indiai srác persze, és akkor egyből kapcsoltam, hogy hoppá, ez az én hibám, ennek nem kéne így lennie, és amit Berlinben meg tudtam élni, az itt is menni fog, ha én a legszimpatikusabb emberrel szeretnék táncolni és nem a legbénábbal, akkor azzal fogok és kész. És akkor el is tűnt szépen mellőlem a nagydarab nyomulós punjabi kölök, én áttáncoltam a Tanárnőhözl, ő nemsokára hazament, én pedig ottmaradtam egy férfival, akiről nem tudtam semmit, csak kezdettől fogva éreztem, hogy a kisugárzása valami nagyon jó és valami megmagyarázhatatlan bizalmat ébreszt bennem.

És innen kell folytatnom majd délután, mert most indulunk a nagymamámhoz:)