brotherly love

Jajj, de szeretleeek... - mondjuk karjainkat tárva, egymást ölelve.

...megfürdetni a hóban!! - és már rántjuk is egymást a földre, és kezdetét veszi az évszázad hócsatája, be a jó kis ágkupac-sáncok mögé, óriási csillámló gömbök repkednek, egymást magunk alá temetve huppanunk a pillekönnyű, puha fehérségbe. Majd elreppen az utolsó csepp költőiség, arcomat betemeti a hó, havat nyelek, kapom a pofámba rendesen, már levegőt sem tudok venni tőle és geci hideg! Bosszúból görgetem, mint egy hógolyót, na most belőled csináljuk a hóembert! Sosem fürdettem így meg még senkit, és engem sem fürdettek, gyerekként kímélendő kislányka voltam... élvezem, ahogy most végre kiélhetem ezt ilyen kis kedves módon. Egyórányi fagyos-verejtékes küzdelem után ismét megöleljük egymást, bocs minden durvaságért - áh ugyan, kurvajó volt! Forró fürdőről álmodozva bevonulunk, de végülis annyira kimelegedtünk, hogy nincs is már rá szükség.

Végre ez az igazi, hamisítatlan tél, gyermekkor-illatú havazás...! Millió pehelynyi tökély. Annyira vártam... Imádom a havat, főleg itt vidéken... a pesti gyerek sosem tudja meg, mi az igazi havazás, ott minden fél óra alatt lucsokba-mocsokba olvad, benzinnel, sárral, húggyal keveredik, de itt, hogy kinézek az ablakon és körös-körül minden csupa-csupa fehér, ameddig a szem ellát, térdig hóban lépdelünk, és a kertben meghempergőzve kedves kis angyalkákat csinálunk...!

régi álmok temetője

Sírós délután volt tegnap. Nem is tudom megmondani, hogy pontosan miért. Kerestem valamit, az egész szobámat és az összes szekrényt átkutattam. Nem leltem meg, a kezembe viszont egy csomó régi emlék akadt. Azt hittem, a retrobuli után egyszer már kidobtam az összes Eleven Holddal kapcsolatos dolgot, erre most tessék, egy zacsi alján még mindig itt lapult egy csomó busz- és vonatjegy Fehérvárra (nini, itt van 2005. december 24-e is), koncertek dallistái, egy EH-s képeslap Nap által ráfirkantott U2-dalszöveggel, koncertbelépők (bizony, volt egy The Passage nevű zenekar is), karszalagok a FEZEN-re és a Hegyaljára, versvázlatok, blokk egy üveg tojáslikőrről a fehérvári Matchból:), szentendrei Művészetmalom belépő, egy viccelődős papírlap napocskás rajzzal, egy pár ajándék fülbevaló, amit sosem hordtam, mert valahogy még előbb leesett és eltűnt az egyik része, mellette szív alakú zselégyertya, pici öntött szappan. Nem tudom megfogni, hogy mit érzek, csak eláraszt ez az egész, minden, ami akkor volt. Beteszek egy EH-albumot, bebújok a kádba és végighallgatom kétszer a karácsonyi gyuszis-napos akusztikus bénácska diktafonfelvételét.

Aztán itt vannak ezek a félkész ajándékok is, mennyit tervezgettem, hogy a közös poénokra (pl. vörös gomb) utaló apró dolgok ott legyenek benne... meg ami kész lett, de már nem mertem odaadni, hogy ne tűnjek még annál is szánalmasabbnak. Most meg már nem is lenne kinek... Elárasztanak az emlékek, a Rám-szakadék, az alma- és sütisütések, ahogy zongorázott, a levelek és beszélgetések, a közös álmok, amiket tervezgettünk, de sosem csináltunk meg... Olyan fura ez az egész, fura belegondolni, hogy akkor milyen voltam és hogy ő milyen volt, mindketten rettentő sokat változtunk azóta. Az az egész világ, amiben éltem és amiről álmodoztam, valahogy iszonyú irreálisnak tűnik és távolinak. Talán kicsit nevetségesnek is a maga buta kis lelkesedésével. Csak a könnyeket nem értem, miért bújnak most elő...

Szóval itt van ez a zacskó, régi álmok temetője, most már tényleg ki kéne selejtezni ezeket a papírfecniket, de valahogy elment az erőm és képtelen vagyok, iszonyú fáradt lettem tőlük hirtelen...

izomláz, agresszió, tantra

Végülis beszúrom ide, mert miért ne...

(haladó kontakt impró óra Verával a SINben)

A mai óra nagyon más volt, mint az eddigi élményeim, a legsokfélébb, a legszélsőségesebben változatos mind közül. Az órát kedvenc mindig-mosolygós Verám tartotta, lágyan indult, mint puha kis medúzák úszkáltuk be a testünket ringató óceán-teret. Nagyon jó volt az is, ahogy egymás testén át-áthatolva a terem túlsó felére végül mindannyian egy nagy masszába értünk, tök jó szava volt erre Verának, nekem most az ugrik be, hogy moszatkolónia, de biztos valami egészen más volt:)

Majd egymást irányítgattuk a központunknál fogva, előre-hátra, váratlan fordulatokkal és forgásokkal, majd le a talajra egy kis lendületet adva a másiknak a gördüléshez. Ez még kellemesen érintett, de ezután ez a gyakorlat egy apró kis talajközeli harcba fejlődött tovább - meggátolni a mozgatott fél mozgását a földön, visszaszorítani, elengedni, ismét útját állni. És sajnos menthetetlenül megtapasztaltam, milyen érzés együtt táncolni a múltheti masszázsok során beszerzett brutális izomlázzal. Illetve táncolni még csak-csak, de a kontakt - és a mai óra különösen - elsősorban a súlyadásról szól. Akárhol dőltek, nehezedtek és feküdtek rám, iszonyú fájdalmas volt, arról nem is beszélve, ahogy a padlóba préselődtem...

Volt egy nagyon érdekes hármas gyakorlat. Ugyanez a szorítás, kicsit más értelmezésben. Ketten kétoldalról körbeállják-körbefogják a harmadikat. Ő teljesen laza és rugalmas kell, hogy legyen, szabadon mozog, amerre jólesik neki, illedve mozogna, ha a másik kettő engedné... Az ő feladatuk visszatartani a középen állót, aki próbál kitörni a szorításból. A végeredmény egy nagyon erős, már-már agresszív küzdelem a középen dülöngélő és a két visszatartó ember között, akik minden mozgásra való próbálkozását igyekeznek meggátolni. Elsősorban a központnál tartunk vissza, hiszen ott csíphető nyakon leginkább a testsúly, de ha lábbal mozdulna tovább, a lábat fogjuk le és így tovább. És itt jön a csavar - szabadulóművészünk plusz feladata használni a gátló erőket saját céljaihoz - és az akadályozó tolásból támasz lesz, a középső ember időről időre a levegőbe emelkedik, ahogy kihasználja az adódó lehetőségeket, az ellentartást tartássá transzformálva. Rettentően tetszett ez az erő-alkímia:) A rombolásból építkezni...

És a másik dolog, az agresszió. Ilyesmi nem nagyon jön elő a táncban, legtöbbször minden nagyon lágy, lassú, fokozatos és tudatos, vagy pedig játékos és könnyed, de ilyen erőteljes közelharcba nemigen szoktunk belemenni. Érdekes érzést nyújtottak az első percek, ahogy egyik pillanatról a másikra előtört belőlem a lefojtott nyers erő. Aztán hamar kimerültem, valószínűleg ennek is a masszázshét az oka, amiből még nem sikerült igazán regenerálódnom.

Ezután apró emelések és kísérletezgetések kaptak színteret, egészen kísérleti műhely-jelleget kapott az óra második fele, a kis létszám egyébként is ezt hozza gyakran elő. Próbálgattuk, hol és hogyan csimpaszkodhatunk akár teljes testtel a stabil fél testére, akár egy apró kis ugráshoz, talajtól való elemelkedéshez vagy csak egy kis testsúlyátadáshoz hol nyerünk felületet rajta. Az egyik masszázs közben lesérült, szép lila bal nagylábujjam sajnos még mindig elfekvőben, így nem tudtam olyan stabilan támasztani és tartani. Majd hinta-jellegű oda-visszaadogatások, központ mindig a központ felett, háttal neki kicsit beledőlök, majd előrelépek, és felemelem a finoman rámhajló testet. A földön is játszunk picit, lábaival a popsim alatt háttal a levegőbe emel, derekam homorúan hajlik hátra, elernyedek teljesen. Iszonyú jó, lazító érzés a gerincemnek, ahogy fejjel lefelé lógok, miközben partnerem egy kicsit a vállamat masszírozza.

A legszebb (és elgyötört testemnek igencsak kellemes) az óra vége volt. Hatan nyitott lábakkal szorosan egymás elé ülünk háttal, kezünk az előttünk ülő lábán. Mozdulatlanul ülünk, felvesszük társaink légzésritmusát, az előttünk-mögöttünk ülőkre hangolódunk, s hamarosan egy testként él az egész csoport. Lassan mindenki előre hajtja az előtte ülő hátára a fejét, íme egy újabb tájékozódási pont, hogy érzékeljük egymás mozgását is. Leghátul megindul a mocorgás, egészen finoman indítva, majd egyre erőteljesebb kilengésekkel, követjük egymást, egy hullámzó test vagyunk. Valaki észreveszi, hogy a tükörben most látjuk kis szelvényezett testű kukackupacunkat, mosolyogva integetünk magunknak-egymásnak egyet. A további instrukciók feleslegesek, utasítás nélkül szétszéledünk, ahogy a kilengésekből talajra hajlások, oldalra dördülések, talajra kuporodások válnak. Kezdődik a tánc.

Az utolsó gyakorlat a leglágyabb energiákat ébreszti fel. Töröküléssel szorosan egymással szembe ülünk, a két térd és a két homlok összeér. Tamás viccelődik:
- Ilyen gyakorlat a tantrában is van, úgy nevezik, hogy tantrikus csók! Össze kell érinteni a harmadik szemeket...
- Aha, ez a könyv nekem is megvan!
- Én nővel szoktam, te beéred egy könyvvel?!

Karjainkat oldalt összefonjuk, míg az egyik fél lassan belélegzik, a másik kilélegez és fordítva, létrehozva ezzel egy körkörös energiafolyamot a két test között. Ebből indul útjára az utolsó, masszázzsal kombinált tánc, karjaink át-átnyúlnak, beindul a kényeztető bodywork. Apró szorítások, gyúrások, hintáztatások. Már tudja, mennyire fáj nekem most minden a sok masszírozástól, így ő most lemond a saját részéről, és az órazáró bodywork teljes idejét rámfordítja. Igazán kedves gesztus, elernyedve hagyom, hogy lazítsa a gerincemben, a combomban és a csípőmben felgyülemlett kínzó feszülést. Jó nekem. Issza a testem a törődést, még ha fájdalmas is, ahogy megdolgozzák. Természetesen meghívtam önzetlenségéért cserébe egy masszázsra a Király utcába a jövő hétre...

új blog(ok?)

Nem bírom tovább, muszáj egy új, külön blogot indítanom a kontakt improvizációs élményeimről és tapasztalásaimról! Illetve már meg is tettem, és írtam bele a mairól, de még szeretném előhúzni a naplómból a régi emlékezetes órák és workshopok emlékezetét, s ha már lesz egy kicsivel több tartalom, szólok. Nem is tudom, hogy nem jutott ez eddig eszembe... Eredetileg más ötletem volt, egy flashes kontaktos honlapot tervezek már régóta, hogy kicsit a flash-t is gyakoroljam, de egy honlap hosszú idő, amíg szerkezetileg és koncepcionálisan rendesen összeáll, és még a fejemben sincs meg teljesen, hogy pontosan hogy szeretném, mi legyen fent, és addigis kéne valami tér, ahová... Tulajdonképpen _kivétel nélkül minden egyes táncórám után_ szerettem volna írni róla a blogba, de ezirányú terveimet valahogy mindig elsodorták az aktuális érzelmi mélyrepülések lecsapódásai. De ennek vége...:)

Gondolkozom egy masszázsblogon is. Az tutifix, hogy lesz blogbejegyzés minden egyes múlt heti masszázsomról, de azt hiszem, jobb lenne ezt rendszeresíteni, hogy ne vesszenek a múlt homályába az átérzett és elhangzott tapasztalatok, élmények, tanulságok. És hogy hogyan érzem belül ezt az egészet, ebben hogyan változok, azt is jó lenne nyomon követni... de főleg a vendégek visszacsatolásai fontosak. Csak legyen rá elég időm:)

Ez egyébként felvet egy plusz kérdést is személyiségi jogok problémakörben... Kérdezem olvasóim (kik közül néhányan masszázsalanyaim is voltak), szerintetek hogy lehetne ezt diszkréten megoldani? Használhatom a keresztneveket azonosításra, és a tartalmat moderáljam úgy, hogy ne legyen túl személyes, vagy szolgáljanak beazonosításra inkább a masszázsok dátumai? Vagy egyéb ötlet, javaslat, bármi, amire nem gondoltam...? Köszönöm előre is.:)

KÖSZÖNÖM...

Elvileg én masszíroztam ingyen másokat egész héten, mégis úgy érzem, ez a hét számomra volt egy nagyon nagy ajándék. A szívem telve van hálával. Annyi mindent szeretnék Nektek megköszönni!

Elsősorban a bennem való bizalmat, hogy eljöttetek, és segítettetek fejlődni a masszázsban, haladni a céljaim felé, hogy ellazultatok és nyitottak voltatok arra, amit csinálok, és befogadtátok, amit adni tudtam.
Az előtte-utána való teázós beszélgetéseket.
Azt, hogy elhoztátok ide a testetek tökéletességét, mindenki egy kicsit más alakban.
Hogy elhoztátok magatokkal, ki jobban, ki kevésbé egy kicsit az életeteket is: ebből is sokat tanultam, hogy kinek milyen életforma hová húz be feszültséget a testben, hogy segítettetek nekem, hogy ne csak egy mechanikus gyakorlatsort végezzek, hanem az egyéni problémákra is jobban figyeljek, hogyan tudom az alapokat személyre szabottan átformálni egy kicsit.
Köszönöm a rengeteg visszajelzést, pozitív-negatív kritikát, ezekből tanultam a legtöbbet.
Hogy rámutattatok az érzékeny pontokra, hogy elmondtátok, kinek mi esett a leginkább jól, mi volt a legfinomabb, és mi esett volna jól még.
Külön köszönöm azoknak, akik nyitott szemmel feküdtek kézmasszázs közben, mert segítettek legyőzni a zavart, hogy akkor is ugyanolyan önfeledten táncoljak masszázs közben, ha más is lát.
Legalább ennyire köszönöm, ha valaki mindenféléről beszélt közben, pláne, ha még kérdezett is, mert ilyenkor egy kicsit nehezebb koncentrálni, és ezt is szokni kell. Külön köszönöm Gerynek az "És a Torda Balázsról mit tudsz?", majd mikor mondtam, hogy mindjárt hazajönnek, de amúgy semmit, mert nemigen beszélünk, a "De ti közeli viszonyban voltatok, nem?" hangzatú kérdéseket, mert jó volt megtudni, hogy nem zavart meg a lábmasszázs hullámzásában.
Köszönöm Méder Zsombornak, Czap Gabónak és Sólyom Annának a kölcsönösséget, hogy egy kicsit visszakaphattam tőlük, amit adtam, hogy megmasszíroztak és segítettek oldani a héten a testemben felgyülemlett feszültséget, izomlázat, fáradtságot.
Köszönöm Pirinek és Andrásnak a szombati ebédmeghívást, Árpinak, hogy segített masszázs után Ágit költöztetni és a bulira való bevásárlásban, Alexnek, hogy késését kompenzálva eldobott jógára kocsival, M. Zsombornak, hogy olyan megnyugtató volt a jelenléte.
És Diónak köszönöm a leginkább, hogy eljött, mert vele volt a csúcsmasszázs - de ezt majd kifejtem bővebben... :)

Igazából szinte mindenkinek köszönhetek még valami pluszt, de Pirin kívül úgyse olvassák a blogot a többiek, úgyhogy abbahagyom a felsorolást, már csak azért is, mert a bérlő épp most jött haza, meg akartam őt várni, hogy beszéljünk erről a hétről, de aztán én is hazaindulok:) Olyan fura érzés egyébként, miközben felmostam ma ezt 150 nm-t, végig olyan érzésem volt, mint külföldi utak végén az utolsó napon hazakészülődve. Kár, hogy vége, annyira csodás volt ez hét...!

csodálkozom magamon

Nagyon érdekes ez, figyelem az érzéseim, és szinte nem ismerek magamra. Ahogy hozzáállok a dolgokhoz - annyira más... Korábban olyan tragikus volt minden. Mindegy, hogy mi ért véget, szerelem, barátság, barátnőség, vagy csak amikor általános iskolában elment a kedvenc tanárnőm, és én legalább fél évig minden este sírtam utána... Csupa tragédia volt minden elveszítés.

Most meg... Dórinak meséltem az imént - aki most itt alszik mellettem, mert kicsit kiütötte a tegnapi bulim:) - hogy van ez a fura érzés bennem, számomra is meglepő, de azt érzem most, hogy nem számít igazán. Nem olyan értelemben, hogy a barátok jönnek-mennek az ember életében, és úgyis jön más, mintha mindenki lecserélhető lenne, nem erre gondolok. Szerintem nem pótolható, nem helyettesíthető senki, mindenki másfajta mélység, és az is valószínű, hogy soha nem jön más, akivel meg lehet hasonlót élni.

De mindez nem baj, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy én mindig itt leszek. Nem tudom ezt értelmesen megfogalmazni, de én mindig itt leszek magamnak, így, ahogy vagyok, és az emberi kapcsolatok ehhez képest mellékesek. És olyan fura gondolat az is már, hogy mennyit szenvedtem pl. azon, hogy Balázzsal elcsesződött a barátságom, meg hogy milyen fontos volt, megismételhetetlen és egyedi, ésatöbbi. Olyan fura most visszagondolni erre, hogy ez ennyire fájt, ennyire ragaszkodtam hozzá, most meg mennyire nem tűnik szenvedésre okot adónak. És nem azért más most, mert egy érzéketlen gép lettem azóta, érzem, hogy nem vagyok az, szeretettel gondolok az emberekre. Hanem... nem tudom, de a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, és nem tudnak máshogy lenni. Az életnek van egy folyása, néha felfelé, néha lefelé, de mindig minden áramlik és változik. És ez természetes, nincs benne semmi elviselhetetlen.

szeretem

Rég voltam ilyen jól. Ez az érzés azért érdekes, mert néhány napja még azt mondtam volna: rég voltam ilyen rosszul... :)

Annyira lenne miről írni ezen a héten, minden egyes nap köteteket, ez a hét csak rólam szól, és csodát tesz velem. Boldogság van. Olyasféle 'kóstoló a jövőmből', az érzés, hogy igen, that's me!, valóban komolyan ezt akarom, még így is, hogy esténként olyan fáradt vagyok már, hogy nemcsak egy nyamvadt blogbejegyzésre nem telik, de az esti fürdéshez is össze kell szednem a maradék erőt... :)

A többi dolog meg érik az emberben lassan... vagy beleérik az ember? Hogy a dolgok nem alakulnak jól, de valahogy mégis jól van ez. Ez is egy lecke, az életben bizony sok minden nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Hogy ez igazságtalan? Igen, az élet is az. A következmények sajnos nem állnak összhangban a szándékokkal. Sőt néha következménye van a dolgoknak akkor is, ha nincsen szándék. És akaratlanul azt is bántjuk, akit szeretünk. És ez kegyetlenül mardos, de késő bánat. Utólag már nem lehet tenni semmit ellene, hiába is lenne a vergődés, magyarázkodás, bocsánatkérés, lelkifurdalás. Néha nem lehet kifelé megoldani. Néha véglegesek a dolgok.

És hogy az senkit nem érdekel, hogy nekem is van lelkem? Hát, a pakliban ez is benne van, nem először érzem ezt. De ez már az én magánügyem, csakis az én problémám. Egyszer úgyis minden(ki)t el kell engedni, legkésőbb a koporsóban úgyis egyedül leszünk, nem árt rá edzeni! ;)

Ez a hét meg amúgyis kárpótol(om magam) mindenért. Annyira szeretek minden egyes mozdulatot, most nem is csak a masszázsra gondolok, ott a mozdulatok már nem különülnek el, hanem az apró előkészületekre, ahogy lefertőtlenítem az ágyat, beállítom a hőfokot, felkapcsolom a sólámpákat, ahogy a vendégre várva eltáncolok egy albatroszt, hogy ráhangolódjak. Ezt az egészet annyira, annyira szeretem...

nem csoda

Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Már előre tudom, hogy fog rámnézni, milyen szavakat fog kiejteni a száján, hogy fogja érezni mellettem magát. Hízelgő lehetne, de csak zavar helyette. Elég volt, nem szeretem, ha ezt a szerepet osztja rám valaki.

Árpi jelentkezett be masszázsra tegnap. Ő egy fiú, aki tetszik nekem, bár eddig csak kétszer találkoztunk. Egy vega házibulin ismertük meg egymást, aztán jött tőle egy hihetetlen kedves stílusú levél, visszautasíthatatlan randimeghívás (akit érdekel, hogyan kell egy lánynak ellenállhatatlan levelet írni, szóljon...:) ezt persze nem mondtam komolyan:) ). Egy találka, aztán azóta semmi, nem keresett. De most eljött, és olyan környezetben, hangulatban, élményben látott, ami igazán az enyém, amiben otthon érzem magam.

Azt mondta, olyan, mintha mellettem belecsöppent volna egy mesébe, hogy hihetetlen és csodálatos és tökéletes vagyok... és még hosszú sorok. Mese, álom, varázslat, csoda... mindig ezt mondják. Ez még akkor is nagyon zavar, ha egyébként bejönne a másik, János is ezzel szúrta el 4 éve. És Barnával is ezért indult olyan nehézkesen a kapcsolatunk, előbb fel kellett ebből az álomból ébrednie, hogy jól tudjam érezni mellette magam. Vajon, ha elmondom, ahogy tegnap, megértik, miért esik ez rosszul nekem? Megértik, amivel évek óta tele van a naplóm, hogy én nem a valóra vált álmod, hanem a valóságod akarok lenni? Belegondolnak,  miért érzem úgy, hogy nem is engem lát, nem is engem szeret a másik?

És abba, hogy mit tudok én kezdeni egy olyan emberrel, aki számára ezt jelentem? Hogy amibe betekintést nyert, ami az ő számára 'csoda', nekem az az életem, én ez vagyok, én így élek, nekem ezek a hétköznapok, nekem nincs ebben semmi különös. És ha én elbűvölöm őt, engem vajon ki varázsol el? De nekem nem is arra van szükségem, hogy elvarázsoljon.

Arra van szükségem, hogy egyenrangú felek legyünk, hogy kölcsönösen tudjunk egymásra felnézni, tisztelettel, szeretettel, de mítoszok és messzemenő elképzelések nélkül, tiszta látással. Csak így működhet. Nem akarok, nem fogok, és nem is tudok senkit a maga kis világából és a maga korlátai mögül kimenteni. Én csak vagyok, aki vagyok, nem csoda, ember, olykor gyarló, olykor kevésbé gyarló. Ember, és nem is akarok senki szemében több lenni ennél...

betegség

Fura, szokatlan napom volt tegnap. A hányingerem egész nap nem múlt, a fejfájásnak is csak este 10 körül lett vége, de addigra már órák óta rázott a hideg, lett egy kis hőemelkedésem is, Anyu pedig dícsérgetett, hogy milyen szép fehér vagy:)... Nem szoktam beteg lenni, nem is hiszem, hogy ez az volt, mára nem maradt semmi.

"Az olyan szavak, mint gyógyítás, egészség és terápia nem léteztek az ősi polinéziai nyelvben. Az ősi polinéziaiak számára a gyógyító folyamat a különböző valóságokon való átkelés ismeretét jelentette."
Aki élni akar, az él. Aki meg akar halni, az leül és meghal. A beteg ember döntésképtelen.

nem múlik

se az éktelen fejfájás, se a hányinger, gyógyszert is vettem már be pedig, gyanús, hogy nem is a tegnapi fél sör az oka, hanem bennem van valami kihánynivaló. Pedig jól esett ez a séta, kicsit kiszellőztetni a fejem. Talán hülyén hangzik, de nekem tetszik ez a bkv-sztrájk (kizárólag a személyes élményt, önös érdekeket nézve persze:P). Jól esik, hogy a városban alig van ember, hogy Budapest csendesebb lett, hogy a metrónál nem állnak ott az ellenőrök. És az is, hogy jobban át kell gondolnom, mi az, ami tényleg fontos, ahová tényleg el akarok jutni, és az, hogy sétára vagyok kényszerítve és hosszas várakozásokra, amikor csak úgy van az ember, és nem lohol sehová, nem kattog semmin az agya. Persze nekem könnyű, mert már leszoktam róla, hogy ilyesmiken idegeskedjek, úgy várom a vonatot, mintha meditálnék, engem valahogy nem nagyon zavar, ha keresztülhúzzák a számításaimat, még azon se akadtam ki, mikor elhagytam az összes fontos iratomat másfél héttel a repülőút előtt.

Szóval a külvilági negatív ingerek leszarhatók, cserébe nagyon tudok szenvedni attól, ami belül van és az én saram. Barnával sokat kommunikálunk újabban, ő írta, hogy olyan, mintha az emberben belül egy egész család élne: "van egy gyerek, egy eleven, vad gyerek, aki "kis hülye", ösztönei vezérlik, becsapható, stb. szóval egy tipikus gyerek, kb. ez olyasmi mint az ego. Aztán van egy anya, aki a szívével lát és érez, és gyenge és könnyen elolvad és szeret stb., és befolyásolható az érzelmei által. Aztán van az apa, a rideg észlény, aki tudatos, intelligens, és nagyon szépen tisztán és bölcsen átlát mindent, képes érzelmektől mentesen látni. És ez a három együtt alkotja az ember egészét :) szóval az emberi lét minden aspektusát valahol magunkban hordozzuk, szerintem :)"

Ami pedig nagyon előnytelen meg káros, akár magamra, akár másokra nézve, hogy nincs meg a tudatos választás ezek között, bár tegnap Atti pont azt feszegette, hogy igenis ki lehet azt gyúrni, hogy az ember el tudja különíteni, mit hogyan kezel. Hát, remélem, hogy igaza van... ez lesz most az új projekt.

nyelvelés

Nem nagyon van kedvem blogolni.
Viszont felbuzdultam Zsombort látván, indítottam én is egy nyelvblogot. Az enyém persze sokkal unalmasabb, cikkeket olvasgatok olyan témákban, amik épp érdekelnek, és csak kiírom az ismeretlen szavakat meg a kifejezéseket, amik megtetszenek vagy izgalmasak, vagy amiket jó lenne átteni a passzívból az aktív szókincsbe. (azért jellemző, angolból hány oldalt kellett végigfutnom, hogy összejöjjön feleannyi cucc, mint amennyi németből volt egy oldalon, és ezek közül is egyetlen egy volt csak, amit azért írtam ki, mert nem ismertem, és nem azért, hogy fejbentartsam)
Egyelőre 4 nyelven fut, a szanszkritot még fogalmam sincs, hogy tudnám integrálni, nagyon nehézkes lenne a számtalan ligatúra miatt, bár pont most találtam egy szép gyűjteményt, innen ki lehetne másolni éppen. De melós lenne, meglátjuk...

A blogot jelenleg eluralta a német, de most ez a kívánalmas (azta, tényleg van ilyen szó!), nyelvvizsgára készülök. Átlag napi egy órát foglalkozom egy ideje a némettel. Olvasok is, sajnos épp azt a könyvét kapta meg Anyum az egyik osztályától Coelhónak, amitől kiábrándultam belőle, de egyelőre jó ez, legalább értem is, már magyarul is elég egyszerű, irodalmiatlan nyelvezete volt. Aztán majd jöhet a Végtelen történet:)

Érdekes, alighogy kiszótáraztam egy Bohren-koncertbeszámolót (arról, amin ott voltam), feliratkozott a feedemre, valamint felvett és írt msn-en a szerzősrác, hogy megtisztelő, hogy közzétettem a cikkének a fordítását, vajon mi indíttatott rá - nem értem, a magyar nyelv ismerete nélkül sem jön le, hogy ez csak egy szójegyzék? :-P

folyamat

the power of love

Múlt héten egy napra szerelmes lettem. (vagy inkább úgy mondom, egy napra megengedtem magamnak, hogy szerelmes legyek, mert hát most is lehetnék, de nem időszerű és nem alkalmas semmilyen szempontból, úgyhogy no way, és egyébként is, nem érek rá álmodozni - sikerült egy jó munkát beszerválnom, amiből fizetni tudom a következő masszázstanfolyamot, és még az órabéremet is sikerült tegnap bátran felpofátlankodnom ezerről ezerötre:) )

Szóval, egy napig szerelmes voltam, és hirtelen megértettem egy csomó mindent. Valami hihetetlen, felfoghatatlan energia van a szerelemben. Az ember olyan dolgokra lesz képes, olyan állapotba tud kerülni, amit amúgy talán sosem érhetne el. Fizikailag is, lelkileg is. Valószínűleg ezért tudtam az egészet őszintén mosolyogva végigcsinálni, boldogan vállalni olyan helyzeteket, amiket egy kívülálló elég megalázónak lát. Nem csak akkor, mindig, egész életemben ilyen voltam. Még a másik nőt is tálcán vittem volna szívem választottjai elé, ha az ilyesmi a hatáskörömbe tartozhatott volna. Elképesztő extra energiákat lehet így mozgósítani, és a hiba ott van, hogy ezt az energiát, ezt a féltékenységtől mentes, önzetlen tudatállapotot, ami csak a másik javát keresi, a sajátomnak hiszem, és onnantól kezdve ez lesz az alap: fejlődési folyamatnak vélem, és onnantól ezt várom el magamtól, úgy veszem, mintha ez mostantól mindig lenne, mintha a részem lenne, pedig az érdem sosem a sajátom volt, hanem a szerelemé. Az tesz csodát, kífelé, míg a mélyben én ugyanaz a senki maradok, hiába, hogy belül nagyon durva dolgokat éltem meg. Ha a szerelem veszélybe kerül, a lufi kidurran, és kemény a landolás.
És egyébként valahol pont ettől olyan vonzó a másik, attól, amit kihoz belőlem.
Akarom azt a jobbik önmagamat!! Akként vágyok élni!
Haha, hehe... Ki nem akar szuperhős lenni... :)

És az ember hiába éli akkor és ott ténylegesen, amit művel, valahol mégis átbassza magát, mert nagyon elszáll a realitástól, és félreismeri magát. Én is több súlyt akartam felemelni és emeltem fel, mint amennyit ténylegesen elbírtam volna. És amint a súlyokkal is, az adott kritikus pillanatban és még egy véges darabig tényleg tartani tudod, de aztán eljön az a pont, ahol elfogy az erőd, összerogysz és minden összeomlik, és maga alá temet.

Az persze, hogy miért akartam én ezt annyira felemelni, elhinni magamról, hogy meg tudom csinálni, már abszolút az én egómról és önmagam felé való bizonyítási vágyamról szólt, és a kudarc is ettől volt ekkora, hogy nem a másik szemében, hanem önmagam előtt vallottam kudarcot. És ez az, ami elviselhetetlen, nem az, hogy nehéz volt a súly. Én vettem a vállamra, nem a másik aggatta rám...

Ez a szerelem-dolog meg érdekes tapasztalás. Egy ilyen tanfolyam a sok masszírozással és egyéb energetikai folyamatokkal azért elég erőteljes oldás, biztos, hogy ez is közrejátszott, hogy levessem egy kicsit a nemrégiben növesztett, biztonságos kis páncélomat, ami nagyon nem akar beengedni már senkit. És minden napot fél óra szabad tánccal kezdtünk, kísérletezgettünk különféle energiákat mozgósító zenével, a szabad tánc is olyan, ami összeköt a belső lényeddel.
Naplóbejegyzés:

"El nem tudom mondani, milyen jó, milyen felszabadító érzés újra átélni, hogy nyitva vagyok. Hogy újra meg tud érinteni a világ anélkül, hogy fájna, hogy újra hagyni tudom, hogy megérintsen. Hálás vagyok ezért az állapotért, amiről korábban sosem gondoltam volna, hogy elveszíthető, hogy (én is) elveszíthetem."

ehh

Csak azt nem értem, hogy nem lehet ezt kinőni, miért kell még mindig ezt a kithívok-kitnemhívok-játékot játszani, és ezen kattogni továbbra is?
Na mindegy, végülis hetek óta nem idegesítettem fel semmin magam, már itt volt az ideje, úgy látszik...:)

Jó.

Hosszú idők óta ez volt a legszebb napom. És nem csupán amiatt, ami a köztes térben történt, és a kedvessége, meghittsége számomra sokat jelent, hanem amiatt is, ami belül van.
Jól vagyok. Elmúlt.

Ezt akkor is éreztem, az ember (nagyon rossz szokásom ez a magamból kiinduló általánosítás, fogalmazzuk már érvényesebbre!: Idus) akkor van jól, ha a világhoz jól tud viszonyulni. És nem attól van rosszul, hogy valaki bántja, hanem hogy valaminek a hatására megszűnik szeretni, és a szeretés helyét a zavartság, a csalódottság, a harag, a düh, a kimondatlan vádak és zaklatott kérdések, kétségek veszik át. És máris egy másik ember lett, egészen másként éli meg belül önmagát. Szeretés helyett neheztelést, megértés helyett ítélkezést, elfogadás helyett elutasítást talál belül. És ez szörnyű érzés, és baszott nehéz elfogadni. És lelkifurdalásod van, mert belül végig tudod, hogy igazából magadra haragszol, mégis a másikra vetíted, amit érzel.

De ma, végre valahára, ahogy ma beszéltem róla, éreztem, hogy újra a régi tisztasággal teszem, hogy a hangszínemből eltűnt a szarkasztikus él, a szívemből a fájdalom és a sebek gennyes hegéből fakadó méreg, elfordított tekintetem irányából a dac. Végre úgy tudtam rá gondolni, beszélni, emlékezni, hogy jó érzés volt. Az emlékek újra kedvesnek, szeretettelinek tűntek, nem fájdalmasnak és hamisnak, utólagosan megkérdőjelezhetőnek. Visszanyerték - nem az akkori, hanem az igazi - értéküket azok a pillanatok.

No de, vissza a jelenbe:), a mai nap, a ma készült fénykép szerintem mindenképp be fog majd kerülni a best of 2010-be, addig pedig imádkozzunk szeretteinkért és vigyázzunk egymásra és magunkra is, hogy egy év múlva már ne legyenek az ilyenekből halálos áldozatok!;)

választás

Az Erzsébet-hídon sétáltam át álmomban, és annyira kristálytiszta és egyértelmű volt minden. Pontosan tudtam, hogy kit és miért, nem is volt kérdés egyáltalán. És fájlaltam, hogy azt, aki vagyok, nem tudom megmutatni, azt, ami bennem van, nem tudom átadni, mert nem lehet leírni szavakkal. Csak lépdeltem tovább, és éreztem, ahogy megremeg alattam a vas- és betonóriás, és tudtam, hogy nem tudnám ezt sem elmondani, mennyire egynek érzem magam a világgal, ami körülvesz - az élettelen részével is.

ma-uri

Na neeem, erről a kedves hobbimról mégsem mondok le, mert ez nagyonis egészséges! Kell valaki, aki legalább hetente egyszer a röhögőgörcsig felrázza az embert... :))

Bytheway túl vagyok az első két mauri napon, egy 50 perces teljes ízületi masszázs és az albatrosz-tánc elsajátításán, egész nap masszíroztunk és táncoltunk, ma már bántam, hogy nem hoztam magammal mászócuccot estére, lehet, hogy tegnap nem is a tanfolyamtól, hanem a 4 óra alvástól fáradtam el annyira...? :)

Érdekes nagyon ez a technika, nem is technika, inkább egy holisztikus rendszer, egy sajátos életszemlélet a maga törzsi, természetes filozófiájával. Nekem való. Tisztelem és értékelem a másikat: éppen ezért a masszőr nem gyógyít, a páciens pedig nem beteg, épp ellenkezőleg: ő maga a gyógyító, a masszőr csak utat mutat. Maga a masszázs pedig... folyamatos áramlás, folytonos mozgás, a masszőr legalább annyira része, átélője a folyamatnak, mint a masszázst élvező személy. Vagy inkább sokkal jobban! Bele lehet nagyon oldódni, mindkét szerepbe, amikor engem masszíroztak, konkrétan alfába kerültem, amikor én csinálom, az meg olyan, mint a tánc, vagy mint a szex, hogy átadod teljesen egy másik embernek magad és annak, amit csinálsz, csak rá és a mozdulatra figyelsz, érzed a rezdüléseit. És igen, miután mindenkit végigmasszíroztál - természetesen háromszoros adaggal, hogy jobban rögzüljön -, a végén már majd letörik az ujjad, de valahogy nem baj, ha el is fáradsz, mégis mindig lankadatlan lelkesedéssel túllendülsz a következő pillanatba, mert érzed, hogy a test, ami előtted fekszik, megérdemli a törődésed, és ez erőt ad, hogy minden egyes éppen rád váró mozdulatot a tőled telő legnagyobb tökéletességgel hajts végre. Vagy legalábbis, nekem ilyen érzés volt végigcsinálni...

Ja, és vagy ötvenszer hangzik el naponta Miri neve, mert a leggyakrabban - ráadásul háromféle variánsban - használt technikát mirimirinek hívják:)

musical preferences à la 2009

Ú, ez nagyon jó, nekem valahogy eszembe sem jutott, hogy a last twelve months az most épp 2009...

Nekem hosszabb a listám, de mentségemre több zenét is hallgatok, s nekem ezek majdnem mind fontos zenék, sőt még 50 felett is volna egy pár, ami nagyon fontos... (úgyse érdekel senkit, de azért itt a link a teljességhez.)

A lista egész jó, bár az Eels-t letagadnám (két délutánnyi szakdoli-kódoló aláfestés volt lakótársamtól, Bercitől), és Regina Spektor, valamint az I'm From Barcelona ideje is lejárt, de jogos, hiszen volt 2009-nek tele is és tavasza is.

Talán a GY!BE 30. helye szomorú kicsit, de talán érthető, hisz átlag húszperces számaik vannak.

A 6-7-8-24 a baráti kapcsolatok leképeződése.

A Török-Zselenszky Tamás pedig nem zene (azt nem szeretem úgy már), hanem versek, azon belül is leginkább a Rügyillatom.

Pimsleurnek meg a 107-szer fél óra lejátszással szerintem különdíj jár! :) (Rupert Snellnek nem, az ő hindi hanganyagai csak párpercesek)

ÚÉ

Milyen újévi fogadalmat fogok tenni? - kaptam a kérdést. Hát szerintem semmilyet, mivel a dolgokat nem megfogadni, hanem csinálni kell. Úgyhogy már az év utolsó napjaiban igyekeztem többet dolgozni, többet tanulni, kevesebbet gondolkozni és álmodozni, kevesebb zenét hallgatni, és kevesebbet beszélgetni Carlossal:) A shift from pleasureable to practical, from useless to useful, from metaphysical to material, from emotional to rational, mondjuk legyen valami ilyesmi célirány általánosságban. (ez a tendencia önmagában talán nem hangzik olyan jól, de tekintve, én mennyire vagyok hajlamos elsüllyedni az irracionalitásban...) De asszem inkább történés mint törekvés most, valahogy egyértelműbb annál, és erőlködnöm se kell.

Holnap pedig indul a soklépcsős-sokhónapos ma-uri tanfolyam első sorozata, hat napon át reggel 9-től fél 6-ig. 55.000 Ft lesz, nekem 50.165 Ft van jelenleg a tárcámban-ládikámban, de ebből még 6 a kontaktlencsére kell, a maradékot Anyu kölcsönzi. Azért majdnem összejött...
Kíváncsi vagyok, milyen lesz, úgy sejtem, nagyon más, mint bármilyen masszázstechnika, amiről korábban hallottam. It goes far beyond bodywork, és nem kívül, hanem belül kezdődik.