először újra

Eltelt egy év, majdnem egy év, és most csapott meg először újra az az illat, a Te késő őszi illatod, amit soha máskor nem lehet érezni - és igen, nem lehet semmit sem ki- és elkerülni, fel kell dolgozni ezt az egészet együtt is, nem csak nekem, ahogy EGY-ütt is teremtettük, még egyszer szembe kell nézni a fájdalmunkkal és siratni és siratni és siratni kell -; benne van ebben az illatban minden kínlódásom és minden gyötrődésem, és benne van az első bolondul szerelmes percek csiklandozó, émelyítően édes lágysága is - de most még nagyon fáj érezni újra, de most még nagyon fáj újra érezni..

fától az erdőt

Az elmúlt fél év (és hozzá ez a tíz egyedül töltött nap) egy fontos dologra ébresztett rá: ha túl közelről nézzük egymást, ha mi magunk túlságosan érintettek vagyunk, a másikban csak az apró hibákat fogjuk észrevenni - mindazt, amire a másik nem képes még, amin szerintünk dolgoznia kéne, hogy azt kaphassuk tőle, amit várunk. Egy kisfiút látunk, akire nem tudunk felnézni.
De ha távolabb megyünk, ismét láthatjuk a hatalmasságát, látjuk, hogy mennyi mindenre képes, mennyit változik, mennyi mindent véghezvisz - és a kapcsolatunkba visszaköltözhet a tisztelet. Újra Férfiként tudunk rá tekinteni.

Ezt próbáltam Zsuzskának egy bő hete elmagyarázni, valahogy akkor fogalmazódott meg bennem az egész. Ha túl közel lépsz, könnyen megfojthatod a másik ember iránti tiszteleted, lealacsonyítod őt önmagad előtt. Ezt szánjuk annak, aki szeretünk? Ilyenkor abba kell hagyni a követelőzést, a sírást, az ítélkezést. Nem is tehetnénk a másikkal ennél rosszabbat. Ilyenkor hátra kell egyet lépni, és el kell engedni mindazt, amivel fájdalmat okozunk önmagunknak. Ha szeretem, akkor fontos nekem, hogy Férfinak érezze magát, fontos nekem, hogy ne érezze azt, hogy ő nem elég. És ha a szívemben meg akarom őrizni a szerelem ritka kincsét, akkor saját magamért is fontos, hogy tisztán, önmagában tudjam őt látni, és nem az elvárásaim torz tükrében.

"A párkapcsolat nem kölcsönös függés, hanem egymás kölcsönös felszabadítása." Erről szól ez az egész. Örömöt lelni mindabban, aminek örül a másik, ami a másikat teljesebbé teszi, mindabban, amiből tanulhat, ami által önmagáról új dolgokat tapasztalhat meg. Bízni, istenem, bízni abban, akit szeretünk!! Bízni az ő saját erejében, bölcsességében, tanulásában. Ha bízunk benne, akkor bátran engedjük a másikat hibázni, akkor meg tudjuk neki engedni azt is, hogy eltévedjen, nem akarjuk szüntelenül fogni a kezét. Meg kell értenünk, hogy senkit, az égvilágon senkit nem kezelhetünk a szerető féltés nevében állandó felügyeletre ítéltetett fogyatékosként (a gyerekeinket pláne nem...) Épp ellenkezőleg. Bíznunk kell abban, hogy fel tud jutni, fel fog jutni egyedül még a Himalája legmagasabb csúcsára is.

először magadnak

A fél cipőd még mindig az ajtóm küszöbén belül időz. Ki kéne tessékelnem Téged.

A vágyak véget vetnek a gyógyításnak. Jól játszod új szereped, nagy az önfegyelmed - de nem tudsz velem lenni vágytalanul. You mistake this for a friendship.

I seek deep self-nourishment. For me and for you, for each and every one in my life. Néha közeg tud lenni a másik. Tér, ami tart. Katalizátor. Fény, ami megvilágítja az elrejtett kincset.

Ahogy Te segítesz - minden adandó alkalommal -, ahogy Te gondoskodsz, ahogy Te táplálsz, nem gyarapít, nem engem táplál: a kötődést táplálja, a hálát, a ragaszkodást. Tárgyak, idők, szívességek oda-vissza csereberéje. Egymás kinőtt ruháit, szabad energiáit, leszakadt alkat- és életrészeit hordjuk. A családom akarsz lenni. Erős család, biztos család. A kéz, amibe kapaszkodhatok. Etetsz, ellátsz, megmentesz és elszöktetsz, elfogadsz és elfogadsz tőlem, meghallgatsz, beszámolsz mindenről, mintha nekem gyónnál, és kimondod, amit régen, súllyal szinte soha nem mertél. Rakod és rakod és rakod a téglát, amiből fölépül ez az átláthatatlan, kusza birodalom, a birodalom, amit már régóta bontani kéne, a már meglévő romokat el kéne hordani, elégetni vagy beépíteni valami újba. Te magad sem tudod, hogy miben reménykedsz. Hogy miért nem tudtál még soha, soha senkit sem elengedni.

Talán ha egyszer, egyszer igazán megérintenél valakit, talán ha egyszer igazán hagynád, hogy megérintsenek.
Úgy, ahogy az anyád soha nem ölelt még. Úgy, ahogy az apád soha nem volt még jelen Veled.

Legjobb, ha először magadnak csinálod.
Ha lelassulsz, ha kikapcsolod egy kicsit az esti pornófilmeket.
Míg nem átélő, csak szemlélő vagy, míg nem gyökerezel önnön érzéseidben mélyen, addig még félálomban lebegsz, félig fájsz és félig élsz, nem vagy boldog, csak boldogulsz.
Kétfelé vezet az út, de Te egyik utat sem ismered még, nem valódi a választásod. Amíg bent vagy, kifelé lóg a lábad, kintről visszamarad a cipőd sarka. Nem mész el, mert még nem kaptad meg, amit keresel. Nem tudod, mire vársz, ezért nincsen maradásod. Míg nem vagy önmagaddal kapcsolatban, míg nem néztél a félelmeid és a vágyaid mélyére, míg nem kötelezted el magad saját magad jólléte mellett, addig csak itt-és-most létezel, addig spirituális gyakorlat számunkra ez a küszöbön állásod.
Ki kéne tessékelnem Téged.
De hogy is tudnál elköszönni, ha nem történt még meg a találkozás?

what I call love

Az én jó szándékomról nem is beszélve...

Amit tilos

A mai napig végtelenül lenyűgöz Feldmár. Mindeddig senki mással nem találkoztam, aki a szeretetet és az ítéletmentes elfogadást ilyen mesteri szinten tudta volna - nem bemutatni, leírni, definiálni, nem - hanem gyakorolni.
Azt mondta, terápiás munkájának sikere abban áll: úgy tud együtt lenni a másikkal, hogy annak soha, egyetlen pillanatra se kelljen szégyellnie magát. Soha, semmilyen körülmények között nem szégyeníti meg, akármit és akárhogyan is tesz.

Mikor ezt olvastam, azt gondoltam, hogy ez egyszerű. Miért is szégyenítenék én meg bárkit is, miért akarnám, hogy elszégyellje magát, és a szégyen pokoli bugyrába, az elkülönültség kínzó tudatállapotába kerüljön (vagy akár azt a közöny vagy a harag védőburkával elkerülve valamiféle merev, halott érzelmi állapotba)?

Nemrég a facebookon keringett egy idézet: nem azért jöttünk, hogy a tökéletes szerelmet/szeretetet, hanem hogy a nagyon emberi szerelmet/szeretetet megéljük. És ez annyi mindenre igaz... Itt lent ezzel küzdünk és ezzel nemküzdünk: ezt élvezzük, ettől menekülünk, ezt hajszoljuk, ezt rettegjük, ebben lelünk titkos örömet. Mindez végtelenül emberi.

Hazudunk, titkolózunk, hízelgünk, letagadunk, megszentségtelenítünk, átverjük, megkerüljük, meglopjuk, megalázzuk, megvezetjük, eláruljuk egymást.

És akit szeretünk, az nem kivétel.
(Sőt. Pont mert szeretjük, még inkább óvjuk, meg akarjuk kímélni attól, hogy átélje, hogy elszenvedje, valójában milyen esendőek, önzőek vagyunk. Nem akarjuk bántani, ezért nem merjük előtte felvállalni gyarló önmagunkat.)

Akit szeretünk, az nem kivétel, sőt.
Ez utóbbit végtelenül nehéz elfogadnom másban, és végtelenül nehéz belátnom önmagamban.
De be kell.

Mert csak akkor nevezhetem szeretetnek, ami a másikkal összeköt, ha még ebben a helyzetben sem fogom megszégyeníteni. A másik engem bármikor átverhet, félrevezethet, kijátszhat, a szemembe hazudhat.
Ez az a pillanat, amikor a szeretet fényére különös gonddal kell vigyázni.

Személyes érintettségem nem irányíthat, nem szíthat haragot, nem kelthet indulatokat bennem. Ha számon kérem, ha megsértődöm, ha eldrámázom, hogy csalódtam benne, ha nem értem, hogy a barátságunk ellenére hogy tehetett ilyet - de akár ha csak szimplán a tudomására hozom, hogy tudok róla: már elvesztem.
Megkíséreltem önmaga előtt és énelőttem megszégyeníteni.

A macskát úgy tanítják a szobatisztaságra, hogy az arcát a rossz helyre pottyantott szarba jól beleütögetik. Nem tanulja meg másból.
Tényleg ezt kéne nekünk is csinálnunk?

Azt gondolom, senki nem nevelhet senkit. Nemcsak joga nincs hozzá, de lehetetlen is.
Az ember önmagát neveli.
Minden más megfélemlítettségen, jutalmat remélő érdekcselekvésen vagy egyszerű tudati társításon, pavlovi reflexen alapul. A más példájából programszerű szokásokat felveszünk, elveket magunkévá teszünk nagyon könnyen. Olykor tanulunk más hibájából, olykor szavait átgondolva belátunk dolgokat - de ember más embert szándékosan nem nevelhet, a gondolkodására, az értékrendjére nem tud akarattal hatni, csak ha az eleve összhangban van a másik belső lényével, tudati és tudatossági szintjével, élettapasztalatával, saját felismeréseivel.

Tilos irányítani, tilos parancsolni, tilos deklarálni a jót s a rosszat, egyáltalán, tilos egy másik emberi lénnyel kapcsolatban bármit is erővel akarni. Tilos akarni, hogy ne titkolózzon, hogy teljesen őszinte legyen, hogy mindenben tiszteljen, hogy hű legyen hozzám.
Tilos akarni, hogy több legyen, mint amik mindannyian vagyunk: ember.

Változás pedig csak akkor jöhet létre, amikor magától beérik.
És mindaddig a másik épp úgy jó, ahogy van, épp úgy szerethető, ahogy van, épp úgy méltó énhozzám, ahogy van, végtelen ember-ségében...

yes, you were once

Egyszer azt mondtad, végigsírtad miattam a tegnap estét - persze tudtam, hogy nem miattam sírtál, Te magad miatt sírtál, az életed miatt sírtál, a hibáid miatt sírtál - a sírásod szebbéválás, valamiféle szebbéválás volt az isten szemében.

Én a 22-e estét sírtam végig ugyanezért, otthon szívszaggatóan feltörve és aztán némán, de elfojthatatlanul munkahelyen a masszázs közben, miattad és nem csak miattad, mindannyiótok miatt, a megtört szentség miatt, az elmúlt csoda miatt.

Ismerem az arcod. Nem akkor voltál boldog, amikor félig még mindig részegen, fülig érő vigyorral érkeztél meg reggel az irodába amolyan ünnepi one night out után, és nem is akkor, amikor velem ültél be egy-egy másik buborékba. A boldogság sokkal több ennél. A boldogság túlível a mindennapok jobbra-balra viharán.

Aki ismer, tudja, hogy mondandód lényege mindig a ki nem mondott szavakban rejlik.
Soha nem mondanád ki, hogy boldog voltál. Az arcod csendjébe van az vésve, a vonásaid földszagú békéjébe, a szemed alatt megülő nyugalomba, a pillantásod fakulni nem tudó fényébe. Meg voltál váltva, istenem, meg voltál váltva, a szemeden látom, azon, hogy nem kellett mosolyognod, nem kellett örülnöd ahhoz, hogy boldognak látsszál, gyönyörű voltál, olyan gyönyörű, amilyennek én sohasem láttalak, amilyen csak az isten közelségében lehet az ember.

they do change

Apám, aki az elmúlt 2-3 év alatt gyökeresen megváltozott - és egy önző, akaratos lelki terroristából egy végtelenül szeretetteli, elfogadó, türelmes, gyengéd emberré vált -, mindig azt mondta, hogy az emberek nem változnak.

A boldogság nem is jött el azonnal. De abban a pillanatban kopogtatni kezdett az ajtómon, hogy ki tudtam lépni abból, ami nem jó nekem. Azóta csak rajtam állt, hogy mennyire tudtam beereszteni és mennyire fordítottam neki hátat.

Nem öröm, boldogság van. Állandó jó. Hogy miért most? Azt hiszem, most váltam képessé arra, hogy el tudjam viselni. Volt egy masszázs szeptemberben, az ötödik Lomi tanfolyam első masszázsa. A masszázs végére megjelent megjelent a szememben egy könnycsepp, a szívemben pedig az a nagyon erős érzés, hogy végre kész vagyok egy olyan Párra, aki valóban szeret, aki megtart, aki vigyáz rám. (az elmúlt három évben valamiért ennek ellentétét kerestem és találtam, még ha másban is hittem eleinte). Hogy végre szeretem ennyire saját magam, hogy ezt hagynám megtörténni.

Tízéves korom körül tudatosodott bennem először, hogy problémám van ezzel. Hogy azt, aki szeret, nem tudom úgy szeretni - nekem azt kell mindig meghódítanom, aki a legelérhetetlenebb. Csak ez elégít ki.
Ha most visszanézek, nonszensznek tűnik a magam részéről ez a Gergő-sztori, és persze mondhatnám, hogy nem tudhattam, hogy így lesz, hogy a közös álmok sohasem válnak majd valóra, mert nem ő álmodta őket, hanem az, akivé válni szeretett volna, amikor még nem ismerte önmagát eléggé. De a tudatalattim biztos, hogy tudta, a lényemnek pontosan erre az élményre volt szüksége, ezt a játszmát akarta végigjátszani. A másik csak egy színész, aki van olyan odaadó, hogy lejátssza az általunk írt szerepeket. Mert ugye annyi függőség van, szeretünk sírni, szeretünk szenvedni, csalódni, kihasználva lenni, szeretjük, ha otthagynak, ha elutasítanak, ha megcsalnak, ha megaláznak minket. Folytonos hazárdjátékban élni, ez a szexi, ez az élvezetes, ez a csábító. A kiszámíthatatlant, a birtokolhatatlant, a felfoghatatlant akarjuk, a megoldhatatlan rejtélyt, a szfinxek szemei alatt elsétálni, tudván a biztos halált, és mégis bízni az utolsó pillanatig, hogy mi leszünk az a bizonyos egyetlen, aki túléli az igaz szíve miatt.

Ha belegondolok, nem is játszottam rosszul, utólag tudtam meg, hogy a második leghosszabb párkapcsolat lettem az életében - igazán előkelő helyezés a gyerekei anyja után. Egy csomószor győzte le saját magát önfegyelemmel, hogy ne törjön ki belőle, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Szenvedett, mert úgy érezte, hogy megéri. És főleg változott. Nagyon sokat változott. Őszinte ember lett. Érzékel dolgokat, amiket korábban nem vett észre. Megtanult másképpen adni, megtanult bocsánatot kérni. És még mennyi minden hátravan, ami biztos vagyok benne, hogy egyszer el fog jönni.

Ugrottam, mert nekem viszont most kell élnem - és egyszer csak kiderült, hogy a boldogságot minden szenvedés és meddő küzdelem nélkül is el lehet érni. Nem, dehogy elérni. Beengedni. Megengedni. Üdvözölni. A hála a kulcs. A minden pillanatért, minden apró dologért való hála. Semmit sem készpénznek venni. Mindent észrevenni, értékelni, rácsodálkozni újra és újra.

Semmi sem zökkenőmentes. Terápia az első néhány hónap. Le kell szokni nagyon sok mindenről, ami belém idegződött Gergő mellett. Bízni, rábízni, odaadni, hinni tanulok újra - és mindez egyre könnyebb, ahogy a szerelmünk egyre több sebet begyógyít, ahogy törlődnek a rossz emlékek, és szaporodnak a tiszta lapok.

Nem mondom, hogy soha nem voltam még ilyen boldog. Az élet tele van eksztatikus pillanatokkal, napokkal, hónapokkal. De a jövőmet soha, soha nem láttam még ilyen boldognak, szépnek, reménytelinek. Tele vagyok álmokkal, és tudom, hogy Ő és én együtt fogjuk megvalósítani őket, mert ugyanazt az életet álmodjuk...

what he calls love

A jóakarat együttérzés nélkül mit sem ér.
Sok mindenki pokolra vezető útja van a Te jó szándékoddal kikövezve.

always trust your man

Most men measure themselves by their competence, their efficiency, their successes and achievements. To be honest, these are qualities that I too highly appreciate. I look up to a man if I can trust him that he could do / make what I dream about (whether he ever actually finishes it or just makes promises is much less important).

When it comes to solving practical problems (be it mere physical work or something that needs technical expertise) I know I have a difficulty trusting anyone else other than myself. (However, I can trust myself if and only if no-one else is around looking at me, otherwise I won't even try for fear of failure and the accompanying shame).

What practically adds to my trust for the time being, what makes a difference for me is experience, it's practice, it's routine. Nothing personal. What makes a man easy to be trusted are the years of practice behind him. No man is born accomplished and skilled, these depend on his past. And in his past, a good man  has always done what he was expected to do.

What actually needs to be appreciated - for it does depend on his personality - is his perseverance, his will to solve problems, to overcome difficulties, to help those in need and to care for whom he loves (his woman, children and friends).

These are the qualities that a woman's trust should really depend on. She should never express her distrust based on lack of experience. Not being trusted for a man is equal to rejection and immediately demotivates him. If she loves her man, her role is to pave the way for his achievements by setting challenges while trusting in his capacity to address them. By keeping asking him to do this and that she should help him to gain that experience and offer him opportunities for success. And a good man always does what he has to do and always learns what he needs to know in order to do it. There are no limitations for him except his will power depending on his motivation i.e. his woman's trust.

kemény lecke

Ha az elmúlt egy hónap nem tanított volna meg mindarra, amire megtanított, most azt kívánnám, bárcsak örökre kitörölhetném az emlékezetemből az elmúlt egy hónapom minden egyes percét, kivétel nélkül.

Mint egy rémálom - de a szörnyű az, hogy nem csak úgy megtörtént, mint az álmok, hanem az egész az én teljes (félig tudatos, félig tudattalan) irányításom alatt zajlott és történt pontosan úgy, ahogy.

A múltam sötét foltjainak tanulságain gondolkodva szoktam mondani: vannak helytelen dolgok, amiket meg kell tennünk, hibák, amiket el kell követnünk ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, hogy soha többet nem követjük el őket újra. Egy nagy hiba vagy hibák hibára halmozása volt az elmúlt egy hónap? Vagy a legnagyobb hiba, hogy végül feladtam, és a gyötrelemnek vége lett? Isten az egyetlen megmondhatója. Olyan helyzetbe sodortam magam, amiben nem volt jó döntés, csak - ahogy Barna mondja - olyan döntés, amelyik a kevesebb szenvedést hozza a világba.


Gergő, akit két év alatt sohasem láttam sírni, végigsírt három estét.
A sírás jó, a sírás megtisztít, mint a gyónás. Mindennap sírok.
Sokan sírtunk, sokan szerettünk volna örülni. Mindenkit megérintettél. Mindenkinek felmutattad a saját történetét.

Mintha gyerekek lettünk volna, és mintha mostanra felnőttek lennénk. Értünk és ráncolódtunk néhány évet. Senkinek nem szabad elhinni semmit. Legfőképpen önmagunknak nem.

És mégis, mintha most tudnánk csak igazán gyermekek lenni végre. Felnyitottad a szemem saját magamra. Hogy játszani, örülni, vágyni, sírni, ölelni, átélni a Mostban mindent, megvalósítani az álmokat, nem visszafojtani az érzéseket - hogy mindez mennyire fontos.

Boldogabb vagyok, mint előtte. Igazibb vagyok, mint előtte. Reményt látok már arra, hogy kigyógyuljak mindabból a nem előre vivő viselkedésmintából, reakcióból, amit két évnyi Gergő ültetett el bennem. Hogy újra korlátok és félelmek nélkül tudjak szeretni, vágyni, és elfogadni a Társam szerelmét.


Mi volt az értelme az egésznek? Millió válasz van erre, és épp ezért nem volt semmi értelmetlen, nem törölném mégsem egyetlen pillanatát.
Az ár volt irdatlan magas, amit fizettünk, amit fizettél érte.

Néhányan biztosak benne, hogy Te mindent tudtál. Hogy a Te választásod. A Te kívánságod voltam, úgy, ahogy voltam. Hogy sokkal bölcsebb vagy nálunk...
Egy biztos: kegy vagy, csoda vagy, kibaszott bátor vagy, nagyon felnézek Rád - és nem tudok más lenni, mint végtelenül hálás mindazért, amit együtt átéltünk...

az egyetlen előre vezető út

Az őszinteség időszaka ez, a kíméletlen őszinteségé, a rendületlen egymás szemébe nézésé, a nagy sóhajoké; az együtt zokogásé, az egymáshoz fájdalmas kapukon át közelebb kerülésé; a bátorításé, a segítségé, a megértésé, az együttérzésé; a megismerésé, a leplek lehullásáé, a kemény pofonoké, a nagy tükörbe nézésé, az önmagunkba vetett hit megrendüléséé; a remény feltámadásáé és elvesztéséé, a búcsúé, a gyászé, a gyötrelemé - és a nagy feladat előttünk áll, hogy mindezt a köszönet, a hála, a tanulás, a fejlődés, a megbocsátás és az elengedés idejévé emeljük.

Borzasztó, borzasztó nehéz lesz.
De ez most az egyetlen előre vezető út.

just today

A mai nap több szempontból csúcsélmény most nekem.
Csupa élvezetes dolog és pozitív megerősítés :)

• Ébredéskor egy mandulaszemekből kirakott szív fogadott a konyhapulton :) 

• A reggeli masszázsvendég teljesen odavolt a talpmasszázsomtól (akárcsak a tegnapi, aki megalapozta az önbizalmamat e téren, mert képzett reflexológusként azt mondta, hogy egészen úgy csinálom, ahogy ők tanulták, pedig én csak intuitíve találtam fel magam az alapján a pár perc alapján, amit tanultunk, mrg az ajurvédikus reflexology chartot nézegetve).

• Ma délelőtt volt az első jógaoktatói órám, ami sokkal komolyabb és demanding volt, mint hittem, mert autentikus indiai forrásból kapom az okítást az egyetlen "jóga doktortól" itt Magyarországon. Azaz nem csoportos órákat fogok majd tartani 10-15 fős csoportoknak, hanem egy-egy emberre specializált, gyógyító céllal tartott (és ebbe nem csak a fizikai egészség tartozik), egészen személyes, face-to-face jógaórákat, valamint kétszemélyes partner jógát. Ezért aztán egészen sokat kell tudni az adott gyakorlatok mindenféle hatásairól, alkalmazási javallatairól.

• A főnököm imád - annak ellenére, hogy ő is indiai, én meg csak egy nő.

• Olyan levest főztem (mondjuk kb. 6000 Ft-ból...), hogy mióta megkóstoltam, semmi másra nem tudok gondolni, csak annak az ízére (és nem csak azért, mert benne van egy kilónyi az itt kapható legnagyobb garnélából).

• Nagyon hevesen keresett meg a múltheti cseremaszi-partnerem, hogy feltétlenül szeretne beszélni az érzéseiről, amik feljöttek benne a masszázsom kapcsán. Itt egy kicsit meg is ijedtem, nem tudtam, mire számítsak. Először is kérdezett, hogy honnan jött ez az egész masszázs-dolog nekem, mi volt az indíttatásom, a motivációm, és amikor elmeséltem szívem ügyeit, lelkesen bólogatott, hogy most már érti, miért volt a masszázsom olyan, amilyen. Azt mondta, nagyon sok nagyon jó masszázst kapott már (tegyük hozzá, hogy ő már az egyhónapos intenzív új-zélandi Ma-Uri tréningen is túl van, tehát tényleg elég jó esélye van erre...), de nálam valami olyat tapasztalt meg, amit még soha máskor. Azt mondta, olyan volt a masszázsom, mintha a szeretetről beszélnék, mozdulatokkal. Mint egy költő verssel. És hogy mennyire nagyon köszöni a megerősítést, mert ő mindigis sejtette, hogy ettől lesz igazán jó egy masszázs, a százszázalékos jelenléttől, hogy abszolút csak a másik ember létezik számomra abban a pillanatban (abban a két órában), és semmi más, nem az számít, hogy én masszírozok. Nálam ezt érezte, és ez az az érzés, ami eddig minden más masszázsból hiányzott, amit eddig kapott.

• Aztán elmentem a Hamvas Béla szabadegyetemre, sok év kihagyás után, ahol odajött hozzám az egyik idősebb hölgy, akivel együtt zenmeditáltunk régen, megkérdezte, mi van velem, aztán elmondta, hogy valami különleges betegsége van, a vállában valami kristályok vannak, és az az irritációtól folytonos gyulladásban van, ezért az orvosa nem ajánlja a masszázst, DE bennem annyira bízik, hogy én biztosan úgy érnék hozzá, hogy az jó legyen, hogy érezni fogom, mit kell tenni, mindenképp el akar jönni hozzám. Iszonyat jól esett ez a bizalom!

• Aztán odajött egy fiatal hölgy is (akit tinikoromban persze még/már középkorúnak tituláltam volna), aki most a jegyeket árulta, hogy ugye én álltam itt annak idején az ő helyén, és hogy máig emlékszik, milyen finom fahéjas tápiókapudingot főztem egyszer, és gyakran az eszébe jutok (hűha, én meg sem ismertem... :P )

• Dúl Antal meg a fél előadása közben velem nézett farkasszemet. És én ettől nagyjából pont olyan tudatállapotba kerültem, mint egyszer-kétszer fű hatása alatt, azaz egy furcsa dimenzióváltásban egészen más arcait is látni véltem. Izgalmas volt.

• Amúgy ezerrel pörögtem ma is egész nap, akárcsak a hétvégén Anyuéknál, eközben még a lakáskulcsaimat is sikerült elhagynom, de vizualizációs-intuitív képességeimnek hála egyből megtaláltam, mert pontosan ott hagytam el, ahol sejtettem. :)

• Ja és megvan a jelmezem a holnapi alleycatre is ;)

Épp ma gondoltam végig a bringán, hogy a majdnem három hétnyi magyarlukafai élményárt, a két Neales workshopot és a hivatásom során átélt dolgokat leszámítva mennyire sivár is volt Gergő mellett az egész elmúlt teljes egy évem (kivéve az egész decembert és a legutolsó esténket, amik fantasztikusak és csodálatosak voltak, mert akkor fel tudtuk vállalni az érzéseink, és meg tudtunk nyílni mindketten). És tök nem érzem azt, hogy ez a mai ne egy átlagos nap lett volna, és ennek ellenére azt hiszem, simán ott van az elmúlt év legjobb napjai között.
Ideje lenne rászoknom, hogy visszatért életkedvvel újra önmagam legyek, ne ez az enervált, kívül a keményet játszó, ám belül visszafogott és elfojtásba kényszerült érzelmektől szenvedő, testemben elbújt félős kis pára...

the courage that is worth living

Volt idő, amikor annyira tudtam, hogy mit kell tenni, éreztem belül, hallgattam a belső hangomra, erőt vettem magamon, és csináltam önfegyelemmel, tudatosan...

Hová lett a bátorságom, hogy önmagammal minden pillanatban teljesen tisztán, őszintén akarjak szembenézni?
Hogy soha ne bújjak alibi ürügyek mögé abban, hogy mit miért teszek? Hogy mások megítélése vagy lenézése nélkül tudjam elfogadni, és teljességében megélni a negatív érzéseimet? Hogy ne a másiktól vagy a sorstól várjam, hogy megkíméljen a bukástól, keresvén a kísértést, de egyben az alkalmat is mindig, amiért éppen most ismét a Jót választhatom - miért nem tudom eldönteni, tudni bizton, hogy a Jó mellett döntöttem, most és mindörökké? Ha tudom, mi a helyes, miért nem aszerint cselekszem?
Hová lett a bátorságom, hogy maximálisan én legyek a saját életem ura? Hogy tudjam, hogy mindenért az életemben egyedül én vagyok a felelős, és senki mást soha semmivel nem vádolhatok,de még csak nem is hozhatok kapcsolatba?

the unresolved puzzle

Hát a faszomat, ma sem jutottam el a megvilágosodásig - pedig volt egy egészen tiszta pillanat, amikor magam mögött hagyva minden szart beleláttam az egészbe a szeretet szemszögéből*, respecting and admiring the masculine capacity to love, enriching and nourishing women's and his own soul with mutual, blissful gifting of bodily pleasures.

* és tökjó, hogy ezt most nemcsak leírtam, hanem be is gépeltem, mert visszaolvasva hihetetlen deja vum lett, és most jöttem csak rá, hogy mindezt _pontosan ugyanígy_ már egyszer elgondoltam 7-8 évvel ezelőtt, mert akkor is nagyon akartam mindent szépnek látva megmagyarázni - és most visszatér, még mindig visszatér, hol egyik, hol másik szerepbe helyezvén engem, mert it is my greatest challenge.

My greatest challenge.
Sure I want to face it. Fight it. Overcome it.

That's why you are still in my life and in my thoughts (& in my heart, of course).


(..or, should I fight a possibly even greater challenge?.. that is, to let go of this challenge completely.. damn I have no idea, which one shall be a spiritually more advanced solution)

trust

- Are you okay?
- You remember the first time you went in the pool?
- What?
- You probably don’t. You were two. Peter was scared to death the first time he went in. He screamed and cried so much, he didn’t stop. He was fine in the bath, but pool… Not you. You were fearless. I remember. You were amazing. Came in with me and almost immediately started laughing and playing and splashing around. You just had this confidence. It wasn’t just swimming. You just had this –trust– in things, people, the world. It was who you were. No fear. God, I loved that. I was so proud of it. I envied it. And I was so afraid that you’d lose it as you grew up. That confidence. That faith. But you didn’t.
And then I failed you. It was my job to make sure you didn’t lose it. To keep you safe. What am I if I can’t protect you? And to see you lose that confidence, to see you question yourself. That the idea would even occur to you to want to hurt yourself. Or for you to think for one minute that you weren’t as beautiful – I don’t know if you can ever forgive me, Annie. I really don’t know if you should. But I’m sorry. I’m so sorry.

Légy jó magadhoz

"Aki tudja, mi a helyes, aszerint is cselekszik."  (Szókratész)

Ki olvasta a könyvet? Ez a mondat belémégett gyerekként. Zseniális. Kell, hogy Sofie világa kinyíljon az efféle kérdésekre. Kell, hogy minden ember, minden érésben lévő jellem feltegye magának ezt a kérdést.

Gergő mindig azt mondta, a lényeg az, hogy ha már rosszat teszünk, legalább tudjunk róla - csak ha már nem is tudjuk, mi lenne a helyes irány, akkor vagyunk elveszve.

Ez rendben is van, de számomra itt jön be az, hogy azért, ha lehet, legyek jó magamhoz. És ebben az egészben még mindig nincs szó erkölcsről - az erkölcsöt azoknak találtuk ki, akik - már vagy még - nem tudják maguktól, hogy mi a helyes, de el lehet velük dolgokat hitetni. (Sajnos sok ilyen stádiumban megrekedt ember van, a világ összes vallása erre épít.) De ez az egész kérdéskör kezelhető az erkölcs fogalmán kívül is, pusztán egoista alapokon. Az erkölcsre mint civilizációs találmányra azért van szükség, mert az élet láthatatlan mezőinek törvényeivel nem vagyunk tisztában, és azokról nem vagyunk hajlandóak tudomást venni. Hisz ha így lenne, ha tudnánk, hogy nincs "te" és nincs "én", hanem minden mindennel egységben van, minden mindenre hatni fog, ezért ebben az univerzumban soha semmi, ami megtörténik, nem maradhat 'titokban', s hogy a vétkeinkért épp mi fizetjük majd a legnagyobb árat, a csalással saját magunkat rövidítjük meg legjobban, mert olyan értékeinket veszítjük el, amik többet érnek minden vagyonnál, minden megszerezhető előnynél, minden vágyunk célba rejszolásánál... ha tudnánk ezt, hogy tudnánk bárkinek, bármiért is ártani...?

Arról nem is beszélve, hogy jellemem tetteim összessége, napról napra, percről percre, minden döntés számít, amit meghozok, és ami elől kitérek. Arról nyilván lehet vitát nyitni, hogy a világra kifejtett hatásomat elsősorban a tetteim vagy inkább a gondolataim határozzák meg (hiszen van agykontroll, van önidentitás-ho'oponopono, van hipnózis és emlékek, álmok utólagos, tudatos átírása általi gyógyulás, van vonzás törvénye; mind jól működő technikák), de egyrészt, szerintem már a gondolat maga is tett a világ működési szintjén, nincs különbség, másrészt viszont nagy különbség van a valóban tiszta gondolatok és aközött, hogy "tudom, hogy ez lenne helyes, de leszarom, és mégis rosszat csinálok" - az ilyen gondolatok aligha fejtenek ki áldásos hatást, mert habár tartalmazzák a jó tudomását, elsősorban és sokkal inkább arról szólnak, ahogy önmagammal bánok: arról, hogy azt gondolom, én nem vagyok képes ennek a mércének megfelelni. Destruktívak, mert egy alantas énkép formálásában vesznek részt.

Szóval én csak annyit mondok, legyek jó magamhoz. Legyek jó magamhoz, hogy meg tudjam magamat becsülni, hogy büszke lehessek a jellememre, hogy több lehessek, mint ösztönlény és darwini túlélő. Legyek jó magamhoz, hogy ne kínozzon a lelkiismeret egész életemben, mert a lelkiismeret ott lesz, és mardosni fog, egészen addig, amíg tudom, mi a helyes, de nem azt teszem, nem úgy élek, mint amit helyesnek gondolok. Addig az életem szégyen forrása önmagam felé.

A lelkiismeret megnyugtatására persze sok módszerünk van, mely módszerek legtöbbje további önbecsülés-csökkenéssel jár - vagy járhatna, ha nem épp az lenne a hatása, ami miatt hozzá folyamodunk: hogy a lelkiismeretünket elhallgattassa. Lehet ez puszta tompultság, amikor minden mindeggyé válik - mint a fű hatása alatt, vagy mint az orvos által felírt idegnyugtató gyógyszerekkel a pszichoterápiában. Jól leszünk és nyugi van végre, mert nem halljuk többé a lelkiismeretünk hangját. Problem solved.

Jó módszer az is, ha kiadjuk a manát a kezünkből, ha nem akarjuk tovább saját magunk irányítani az életünket, ha tehetetlennek képzeljük, tehetetlennek tettetjük magunkat. Ez is nagyon egyszerű, csak meg kell találnunk azt a függőséget, aminek képzelt rabjaként önfegyelem és önirányítás nélkül élhetünk, a függőséget, ami pont arra mozgat bábuként minket, ahová a lelkiismeretünkkel szembemenve, és annak kínzását vállalva, saját elhatározásunkból menni nem lenne vér a pucánkban.

Én csak annyit mondok, ha érzed, hogy az életedben nincs rendben valami, ha érzed, hogy tudod még, hogy mi a helyes, csak valamiért nem sikerül - legalább nézd meg önmagadat tisztán. Nézz a tükörbe úgy, hogy csak Te legyél ott, döntsél úgy, hogy nem "segít", hogy a lelked bölcsességét nem fedi el, nem homályosítja el semmi, bízz önmagadban, bízz az erődben!

És bármit is teszel, tedd tisztán, tedd belülről, tedd saját elhatározásodból, tudatosan döntve, úgy, hogy abban a döntésben önmagaddal találkozz, és ne pedig épp önmagad elől menekülj el.

the other side of the coin

Bizony, bizonyos területeken még mindig kőkemény határok vannak.

Mert akármennyire is a Végtelen Szeretetről, Aloháról, Ohanáról, a számomra kijelölt Útról, éltető megerősítésekről, kemény próbatételek legyőzéséről, fontos felismerésekről, örömteli felszabadulásról, teljes bizalomról, nagyon mély gyógyulásokról és csodálatos egymásra találásokról szólt az elmúlt hat nap, mégis össze tud törni az exem egyetlen érzéketlen, tapintatlan megnyilvánulása egy pillanat alatt, még ha tudatosan nem is nekem szánta azt. Akkor is, ha sokkal nagyobb és szándékosabb bántásokkal, bunkósággal és csalódásokkal kellett megbirkóznom Felőle, mióta szakítottam vele, hogy nem is értem, hogy bírtam ki emelt fővel mindent.

Újra és újra rá kell döbbennem arra, amit a nálam bölcsebb, tapasztaltabb jóemberek mondtak már annyiszor nekem: hogy az érmemnek két oldala van. Hogy nem lehet csak a Jóra, csak az Örömre megnyílni, mert azzal az érzékenységgel, ami képessé tesz szeretni, a tiszta, őszinte befogadással nem csak a Mennyre nyílik meg a kapu, hanem a Pokol fájdalmaira is.

És leszarom. Lehet, hogy most épp mar és fáj, de leszarom akkor is. Mert ez tesz képessé arra, hogy pontosan az legyek, aki vagyok, és azt tudjam adni, amit senki más - és én önmagam szeretnék maradni bármi áron.
És eljön az, aki ezt tiszteli is.

In Memoriam

...mit tennék most, ha lenne bátorságom...?

(...megtenni, amit úgy érzem meg kell tennem - hogy az lehessek, aki lenni szeretnék,
felvállalni önmagam a sebezhetőségemmel együtt,
valóra váltani az álmaimat...)

...ezeket gondoltam ma este végig.
És közben észrevétlenül, erőlködés nélkül megtettem őket...

sose szégyelld

"Kész vagyok tőled. Az első perctől fogva, ahogy megláttalak, kész vagyok tőled." - ezt ilyen hajnali egy körül mondta ki egy óvatlan pillanatban, aztán meg is bánta egyből, és megsemmisülten hazamenekült.

Pedig nagy bátorság kimondani ilyen szavakat.

Miért működnek ilyen kifacsartan a dolgok? Miért olyan világban élünk, amiben szégyellnünk kell az őszinte érzéseket, az őszinte szavakat?