Amit tilos

A mai napig végtelenül lenyűgöz Feldmár. Mindeddig senki mással nem találkoztam, aki a szeretetet és az ítéletmentes elfogadást ilyen mesteri szinten tudta volna - nem bemutatni, leírni, definiálni, nem - hanem gyakorolni.
Azt mondta, terápiás munkájának sikere abban áll: úgy tud együtt lenni a másikkal, hogy annak soha, egyetlen pillanatra se kelljen szégyellnie magát. Soha, semmilyen körülmények között nem szégyeníti meg, akármit és akárhogyan is tesz.

Mikor ezt olvastam, azt gondoltam, hogy ez egyszerű. Miért is szégyenítenék én meg bárkit is, miért akarnám, hogy elszégyellje magát, és a szégyen pokoli bugyrába, az elkülönültség kínzó tudatállapotába kerüljön (vagy akár azt a közöny vagy a harag védőburkával elkerülve valamiféle merev, halott érzelmi állapotba)?

Nemrég a facebookon keringett egy idézet: nem azért jöttünk, hogy a tökéletes szerelmet/szeretetet, hanem hogy a nagyon emberi szerelmet/szeretetet megéljük. És ez annyi mindenre igaz... Itt lent ezzel küzdünk és ezzel nemküzdünk: ezt élvezzük, ettől menekülünk, ezt hajszoljuk, ezt rettegjük, ebben lelünk titkos örömet. Mindez végtelenül emberi.

Hazudunk, titkolózunk, hízelgünk, letagadunk, megszentségtelenítünk, átverjük, megkerüljük, meglopjuk, megalázzuk, megvezetjük, eláruljuk egymást.

És akit szeretünk, az nem kivétel.
(Sőt. Pont mert szeretjük, még inkább óvjuk, meg akarjuk kímélni attól, hogy átélje, hogy elszenvedje, valójában milyen esendőek, önzőek vagyunk. Nem akarjuk bántani, ezért nem merjük előtte felvállalni gyarló önmagunkat.)

Akit szeretünk, az nem kivétel, sőt.
Ez utóbbit végtelenül nehéz elfogadnom másban, és végtelenül nehéz belátnom önmagamban.
De be kell.

Mert csak akkor nevezhetem szeretetnek, ami a másikkal összeköt, ha még ebben a helyzetben sem fogom megszégyeníteni. A másik engem bármikor átverhet, félrevezethet, kijátszhat, a szemembe hazudhat.
Ez az a pillanat, amikor a szeretet fényére különös gonddal kell vigyázni.

Személyes érintettségem nem irányíthat, nem szíthat haragot, nem kelthet indulatokat bennem. Ha számon kérem, ha megsértődöm, ha eldrámázom, hogy csalódtam benne, ha nem értem, hogy a barátságunk ellenére hogy tehetett ilyet - de akár ha csak szimplán a tudomására hozom, hogy tudok róla: már elvesztem.
Megkíséreltem önmaga előtt és énelőttem megszégyeníteni.

A macskát úgy tanítják a szobatisztaságra, hogy az arcát a rossz helyre pottyantott szarba jól beleütögetik. Nem tanulja meg másból.
Tényleg ezt kéne nekünk is csinálnunk?

Azt gondolom, senki nem nevelhet senkit. Nemcsak joga nincs hozzá, de lehetetlen is.
Az ember önmagát neveli.
Minden más megfélemlítettségen, jutalmat remélő érdekcselekvésen vagy egyszerű tudati társításon, pavlovi reflexen alapul. A más példájából programszerű szokásokat felveszünk, elveket magunkévá teszünk nagyon könnyen. Olykor tanulunk más hibájából, olykor szavait átgondolva belátunk dolgokat - de ember más embert szándékosan nem nevelhet, a gondolkodására, az értékrendjére nem tud akarattal hatni, csak ha az eleve összhangban van a másik belső lényével, tudati és tudatossági szintjével, élettapasztalatával, saját felismeréseivel.

Tilos irányítani, tilos parancsolni, tilos deklarálni a jót s a rosszat, egyáltalán, tilos egy másik emberi lénnyel kapcsolatban bármit is erővel akarni. Tilos akarni, hogy ne titkolózzon, hogy teljesen őszinte legyen, hogy mindenben tiszteljen, hogy hű legyen hozzám.
Tilos akarni, hogy több legyen, mint amik mindannyian vagyunk: ember.

Változás pedig csak akkor jöhet létre, amikor magától beérik.
És mindaddig a másik épp úgy jó, ahogy van, épp úgy szerethető, ahogy van, épp úgy méltó énhozzám, ahogy van, végtelen ember-ségében...