http://galad.freeblog.hu/archives/2010/09/13/Esonap/
(bár azon csodálkozom, hogy a legutóbbi esőnap ihlette ezt a bejegyzést, mert az eddigiek hál'isten nem voltak túl vészesek, csak az eső esett nyolc órán át, de nem volt se szél, se igazán hideg.)
...és a kommentek közt:
Kérdés: "örülnék, ha írnál mág a negatív oldaláról a melódnak. ez engem próbára tesz gondolatban, hogy ha lehetőség adódik, akkor akarom-e?"
Válasz: "nincs negatívuma, ha bírod az évi ~22 000km-t városban, függetlenül a domborzattól, forgalomtól, hőmérséklettől és csapadéktól. Ha össze tudsz rakni évente és fenn is tudsz tartani egy-két bringát a havi ~80 000Ft-ból (plusz ~8 000Ft kredit), beleszámolva a defekteket, az átlagban kéthavonta elfogyó külsőt, az átlag egy évet bíró cipőt és sisakot, a nagyságrendileg 150 000Ft értékű téli ruházatot (ennyit ér ami egy nap rajtam van télen). Ha ez mind belefér, akkor beszéld meg az izületeiddel, izmaiddal, emésztéseddel (az átlag kalóriafogyasztás 3-4szeresét produkálod), plosztatáddal, aranyereddel és keringéseddel.
Ja és a hatodik hónap körül, amikor már azt hiszed jól megy, de a rutin még nem mély, akkor próbáld meg nem eltöretni az állkapcsod, vagy a kulcscsontod (=futárinfluenza) autó által. Igazából az egész úgy jó ahogy van. Pont, mint bárakármelyik drog."
:)
2010. szeptember 30., csütörtök
2010. szeptember 27., hétfő
symbolic
Álmomban megkaptam az utolsó címemet, de tovább kellett adnom Neki, mert lenéztem, és azt láttam, hogy az én lábam egy betontömbben áll, kettőnk közül Ő az egyetlen, aki lépni tud.
2010. szeptember 26., vasárnap
Sok gondolat van bennem, amiről szívesen írnék...
Ám sajnos effektíve még mindig gépelésképtelen a gépem. Azért egy ctrl+C-ctrl+V-t le tudok vele nyomni, és szerintem érdemes is:
Ám sajnos effektíve még mindig gépelésképtelen a gépem. Azért egy ctrl+C-ctrl+V-t le tudok vele nyomni, és szerintem érdemes is:
" ... Azt hiszem, az ember elsősorban ebben különbözik az állattól, mindent fokozni akar. Nem elégszik meg azzal, ami Van. Vagy inkább, nem akar tudni róla. (...) Épp elég lenne mindezzel szembenézni. Dolgozni rajta. Leszámolni az illúzióval, hogy ezt valaha is le lehet rendezni. Mégis dolgozni rajta, nap mint nap. Önvizsgálatot tartani, ahányszor bezárjuk a szívünket, ahányszor az érzelmeink hülyét csinálnak belőlünk, ahányszor megszólíthatatlanokká válunk, ahányszor, ahányszor. Ehelyett leülünk a net elé, főleg Facebookozni, vagy hasonlózni. (...) És lehet, hogy ki tudsz szállni a hétköznapok őrületéből, hogy éjnek idején találsz ott valakit, aki jobban megért, mint az épp melletted ülő, fekvő szuszogó hús-vér lény, de szerintem ez a „jobban megértés” jelenti a legnagyobb veszélyt.
Ülj le és vizsgáld meg magad, miért benned ez a hit? Miért akarod azt hinni, hogy, csak mert kialakítottál magadról egy nagyon profi, kedves, érdekes, menő virtuális vagy nem virtuális (egyre megy) imidzset, jobban meg fog érteni valaki? Igen, esetleg beléd szeretnek, megeshet, hogy dicsőítenek. De jobban megérteni nem fognak. És talán jobban szeretni sem, mint az, aki neked reggelente kávét főz, vagy néha őszintén megölel, az, akivel megosztod most, ebben a pillanatban az életed. ... "Folyt. köv. itt. Okos cikk. Elolvasod.
2010. szeptember 21., kedd
záró akkord
Ahogy ott ült, és a zenéről beszélt, körlégzéssel szívva barna kis szivarkáját, kezében vörösboros pohárral, a bal oldalán puha, mosolygós, bújós szép cicával, olyan könnyű lett volna elhinni, hogy ez mindigis így volt és mindigis így lesz.
Csalóka látszat.
A zongora, a zöld tea és a misztikus megfejtések koronázatlan királya elrepült messzi földre.
nincs több magyarucca.
nincs több kékkanapé.
"nothing lasts forever..."
és mindenkinek a szabadon választott botrányos helyzetű családtagját, aki még ide sem volt képes eljönni, annyira leszarja ezt.
Csalóka látszat.
A zongora, a zöld tea és a misztikus megfejtések koronázatlan királya elrepült messzi földre.
nincs több magyarucca.
nincs több kékkanapé.
"nothing lasts forever..."
és mindenkinek a szabadon választott botrányos helyzetű családtagját, aki még ide sem volt képes eljönni, annyira leszarja ezt.
2010. szeptember 20., hétfő
miért?
Reggel pontosan azzal az érzéssel ébredtem, ami három évvel ezelőtt volt bennem. Nem értem, miért jelent meg bennem. Nincs ennél sötétebb érzés. Ha van pokol meg kárhozat, akkor az lehet ilyen.
És úgy tűnik, megint elkezdődött egy minden-kijön-belőlem-emésztetlenül-korszak. Nem túl előnyös a munkám szempontjából.
És úgy tűnik, megint elkezdődött egy minden-kijön-belőlem-emésztetlenül-korszak. Nem túl előnyös a munkám szempontjából.
2010. szeptember 18., szombat
áldásos felejtés
Csütörtökön, mialatt több, mint három órát vártam a gyáli körzeti orvosomnál, holott a rendelésre már a rendelés kezdő ideje és a sorszámosztás előtt jóval odaértem, nemcsak azon gondolkoztam, hogy vajon mégis kit kéne leszopni ahhoz, hogy bejusson ide az ember (már előző nap is próbáltam bejutni, de akkor egyáltalán nem sikerült), hanem azon is, hogy vajon tényleg nem egy betegség-e ez a bizonyos helyzeteket kísérő amnézia.
Merthogy alaptétel: mindig, mindig próbálni megérteni, az ítélkezés helyett. És ez az elmúlt időszakban nekem gyakran nem sikerült, és sajnos még mindig nem sikerül, elhatalmasodó érzelmek, személyes sérelmek és indulatok okán.
Szóval hirtelen nagy kalamajka és hőbörgés kerekedett a dokinál. Volt ott egy srác, olyan harmincöt-negyven körüli. Állítólag az egyik idős néni kabátját (kabát? én rövidnaci-pólóban ültem, egész nap tűzött a nap) egyszercsak felkapta, kiment a hátsó bejáraton, aztán egy fél órával később visszajött a rendelésre, semmire sem emlékezvén ebből. Az idősnénik azt állították, hogy egy kinézetre részeg ember vitte el a kabátot (én nem láttam semmit, mert a Nyehiblogot olvastam (mindjárt vége:( ) ), meg hogy tuti hazavitte vagy eladta, és piszkálták, hogy hazudik meg hogy adja vissza. A nővérke és a doktornéni pedig mentegették, mint egy kisbabát, hogy szerencsétlen srác biztos csak azt hitte, hogy az övé az a kabát, és aztán letette valahová útközben és elfelejtette. Ezzel ejtették is a vádat, nem faggatták többet, hogy miért vitte el, és hová tette a kabátot. És be is hívták hamar, soron kívül.
A srácon az mindenképp egyértelműen látszott, hogy nem részeg, hanem valami pszichológiai zavara van. És ahogy ott álldogállt izgágán egyik lábáról a másikra, és a szemével, miközben beszéltek hozzá, zavartan pislogott, mint aki nincs teljesen jelen, nekem egyértelműen ő jutott eszembe róla, mert rajta láttam tök hasonló gesztusokat. Leginkább ez a szemrezdülés, meg már eleve, ahogy néz, mintha nem pontosan ebbe a világba nézne a két fura szeme közben, vagy legalábbis nem tudna rá fókuszálni, nagyon rá emlékeztetett.
"Íme a bűntudat nélküli ember" - futott át az agyamon, és egyből a gonosz, cinikus mellékzönge is: milyen jó lehet ebben a betegségben szenvedni, tényleg ellophatod a nénik kabátját, vagy bármi mást csinálhatsz, és aztán még csak nem is kell hazudnod, amikor azt mondod, én nem emlékszem, hogyan történt, meg hogy ilyesmi soha nem állt szándékomban. Az emberek meg csak annyit mondanak, hagyjuk őt, beteg szegény, nem kérnek tőled semmit számon, és még sajnálnak is, jobban, mint a nénit, akinek hányszor lophattad már el így a kabátját, és most itt áll fázósan, kifosztva, kárpótlás nélkül - de rá már senki sem figyel.
Szóval hogy mi van, ha ez a feledékenység valóban egy betegség?
Hogyan kell kezelni egy beteg embert úgy, hogy az neki is hasznára váljon?
Azt kell-e mondani, semmi baj, ne félj a néniktől, nem tudják, miről beszélnek, s közben nyugtatólag simogatni a fejét?
Vagy ezzel rászoktatjuk a sorozatos kabátlopásra?
Vagy pedig azt kell mondani, hogy figyelj, el kell fogadnod, hogy megtettél dolgokat, még ha nem is tudsz róla, és ezzel másoknak kárt okoztál, és ezért igenis felelős vagy?
És ha nem tudsz viselkedni, akkor menjél innen?
És vajon tehet-e, és ha igen, milyen mértékben tehet az ember a saját betegségéről?
Vagy szükségszerűen alakul ki, valaminek a reakciójaképp?
Felment-e a diagnózis a felelősség alól?
Követett-e el lopást ez a fiú, vagy nem követett el lopást?
Büntethető-e azért, mert veszélyes a társadalomra, vagy pedig a beteg ember semmiképp nem vonható erkölcsileg felelősségre?
Merthogy alaptétel: mindig, mindig próbálni megérteni, az ítélkezés helyett. És ez az elmúlt időszakban nekem gyakran nem sikerült, és sajnos még mindig nem sikerül, elhatalmasodó érzelmek, személyes sérelmek és indulatok okán.
Szóval hirtelen nagy kalamajka és hőbörgés kerekedett a dokinál. Volt ott egy srác, olyan harmincöt-negyven körüli. Állítólag az egyik idős néni kabátját (kabát? én rövidnaci-pólóban ültem, egész nap tűzött a nap) egyszercsak felkapta, kiment a hátsó bejáraton, aztán egy fél órával később visszajött a rendelésre, semmire sem emlékezvén ebből. Az idősnénik azt állították, hogy egy kinézetre részeg ember vitte el a kabátot (én nem láttam semmit, mert a Nyehiblogot olvastam (mindjárt vége:( ) ), meg hogy tuti hazavitte vagy eladta, és piszkálták, hogy hazudik meg hogy adja vissza. A nővérke és a doktornéni pedig mentegették, mint egy kisbabát, hogy szerencsétlen srác biztos csak azt hitte, hogy az övé az a kabát, és aztán letette valahová útközben és elfelejtette. Ezzel ejtették is a vádat, nem faggatták többet, hogy miért vitte el, és hová tette a kabátot. És be is hívták hamar, soron kívül.
A srácon az mindenképp egyértelműen látszott, hogy nem részeg, hanem valami pszichológiai zavara van. És ahogy ott álldogállt izgágán egyik lábáról a másikra, és a szemével, miközben beszéltek hozzá, zavartan pislogott, mint aki nincs teljesen jelen, nekem egyértelműen ő jutott eszembe róla, mert rajta láttam tök hasonló gesztusokat. Leginkább ez a szemrezdülés, meg már eleve, ahogy néz, mintha nem pontosan ebbe a világba nézne a két fura szeme közben, vagy legalábbis nem tudna rá fókuszálni, nagyon rá emlékeztetett.
"Íme a bűntudat nélküli ember" - futott át az agyamon, és egyből a gonosz, cinikus mellékzönge is: milyen jó lehet ebben a betegségben szenvedni, tényleg ellophatod a nénik kabátját, vagy bármi mást csinálhatsz, és aztán még csak nem is kell hazudnod, amikor azt mondod, én nem emlékszem, hogyan történt, meg hogy ilyesmi soha nem állt szándékomban. Az emberek meg csak annyit mondanak, hagyjuk őt, beteg szegény, nem kérnek tőled semmit számon, és még sajnálnak is, jobban, mint a nénit, akinek hányszor lophattad már el így a kabátját, és most itt áll fázósan, kifosztva, kárpótlás nélkül - de rá már senki sem figyel.
Szóval hogy mi van, ha ez a feledékenység valóban egy betegség?
Hogyan kell kezelni egy beteg embert úgy, hogy az neki is hasznára váljon?
Azt kell-e mondani, semmi baj, ne félj a néniktől, nem tudják, miről beszélnek, s közben nyugtatólag simogatni a fejét?
Vagy ezzel rászoktatjuk a sorozatos kabátlopásra?
Vagy pedig azt kell mondani, hogy figyelj, el kell fogadnod, hogy megtettél dolgokat, még ha nem is tudsz róla, és ezzel másoknak kárt okoztál, és ezért igenis felelős vagy?
És ha nem tudsz viselkedni, akkor menjél innen?
És vajon tehet-e, és ha igen, milyen mértékben tehet az ember a saját betegségéről?
Vagy szükségszerűen alakul ki, valaminek a reakciójaképp?
Felment-e a diagnózis a felelősség alól?
Követett-e el lopást ez a fiú, vagy nem követett el lopást?
Büntethető-e azért, mert veszélyes a társadalomra, vagy pedig a beteg ember semmiképp nem vonható erkölcsileg felelősségre?
2010. szeptember 16., csütörtök
... :)
Annyira, annyira jó volt ez most... még ha egyszer vége is szakadt - csak őt sajnálom, hogy neki még haza kellett a világ végére menni, míg én csak álomra hajtom a fejem hálával telt szívvel.
2010. szeptember 15., szerda
18+
Valamivel jobb lett. Kimentem a kertbe, és jólesőn nyugtáztam, hogy már érik a dió, még ha nem is lesz akkora diószőnyeg a fűben, mint régen. A haldokló mandulafán viszont sajnos már csak egy-két szem árválkodik. A szilva sem termett már idén, túl öreg szegény. A körte viszont idén nevelte a legnagyobb, legfinomabb gyümölcsöket, és volt málna, bodza, feketeribizli is. Annyira nem rossz teljesítmény ez egy olyan kerttől, amit évek óta nem gondoznak.
Aztán hátramentem a "hátsó kisházba", vagyis a félig nyitott melléképületbe, bogarásztam a ruhászsákok között (nemsokára Szilvinél ruhacsere buli). Az egyikből előszedtem a szűkként félretett ruhákat, és úgy döntöttem, nem megyek vissza a lakásba próbálni, ahol már fél nap bent rohadtam, hanem próbálok itt a kertben. A nacik közül sajnos nem lett jó semmi, valszeg pont két éve raktam össze ezt a zsákot, amikor a legcsinosabb voltam, mondjuk az is igaz, hogy ezek a 12-15 éves korom között hordott legszebb ruháim plusz egy-két olyan cucc, ami soha nem volt jó rám, csak örököltem valahonnan... Egyébként nem nagyon lehet belátni a kertbe, mióta mindkét szomszéd felhúzta a drót mellé a nádkerítést is (nem értem, miért zavarja őket a köröskörül-fű látványa, vagy mitől akarnak ennyire szeparálódni), meg amúgy sem látnának többet, mintha nyáron bikiniben napoznék.
Egy kicsit azért ezen a ponton elgondolkoztam azon, amit a pasim jegyzett meg legutóbb, hogy én arra izgulok, ha valami zavar. Lehet, hogy van benne valami, mert tényleg nem bánom, ha olyan a helyzet, hogy tudom vagy inkább érzem, hogy nem fog, de akár esetleg meg is láthatna valaki. Mondjuk olyan sokszor még nem szerelmeskedtem közterületen (pl. a dunaparton sem még ;) ) - egyszer éjjel két járdamenti, fazonra nyírt sövény és egy fa törzsének háromszögébe zárt kis térben, állva, az exeméknél nyáron a lapostetőn, és egyszer egy közös barát társasházi lakásának hátsó kertjében egy üveg bor után hajnali órában, ahol csak másnap döbbentett meg, hogy ez mekkora fejetlen őrültség volt, és hogy hogy nem volt kényelmetlen, mikor alig van fű és a talaj is eléggé lejt (bár utóbbiról rémlik, hogy akkor pont, hogy izgalmas volt).
A tető mondjuk más, mert oda nem lehet fellátni (legalábbis akkor még nem volt a környéken más magas ház), viszont a nyíltsága miatt az egyik legnagyobb szexuális élményem kötődik hozzá, mert nincs annál jobb érzés, mint amikor úgy minden egy, nem csak ti ketten, hanem az egész világ bekapcsolódik, és itt valami olyasmit éltem át azáltal, hogy először a nap melege égette a testünk, majd szél és hirtelenvihar kerekedett, és zuhogni kezdett ránk nagy cseppekben az eső... pont, amikor a csúcson voltunk mindketten. Eléggé felejthetetlen élmény.
Szeretek nem elszakítva lenni a természettől. Ez most is így van munka közben, azt hiszem, ezért nem bánom annyira, ha esik az eső. Szerintem az életnek igenis fontos része, hogy bizonyos rajtunk kívül álló, általunk befolyásolhatatlan és megfejthetetlen erőknek ki vagyunk téve.
Aztán hátramentem a "hátsó kisházba", vagyis a félig nyitott melléképületbe, bogarásztam a ruhászsákok között (nemsokára Szilvinél ruhacsere buli). Az egyikből előszedtem a szűkként félretett ruhákat, és úgy döntöttem, nem megyek vissza a lakásba próbálni, ahol már fél nap bent rohadtam, hanem próbálok itt a kertben. A nacik közül sajnos nem lett jó semmi, valszeg pont két éve raktam össze ezt a zsákot, amikor a legcsinosabb voltam, mondjuk az is igaz, hogy ezek a 12-15 éves korom között hordott legszebb ruháim plusz egy-két olyan cucc, ami soha nem volt jó rám, csak örököltem valahonnan... Egyébként nem nagyon lehet belátni a kertbe, mióta mindkét szomszéd felhúzta a drót mellé a nádkerítést is (nem értem, miért zavarja őket a köröskörül-fű látványa, vagy mitől akarnak ennyire szeparálódni), meg amúgy sem látnának többet, mintha nyáron bikiniben napoznék.
Egy kicsit azért ezen a ponton elgondolkoztam azon, amit a pasim jegyzett meg legutóbb, hogy én arra izgulok, ha valami zavar. Lehet, hogy van benne valami, mert tényleg nem bánom, ha olyan a helyzet, hogy tudom vagy inkább érzem, hogy nem fog, de akár esetleg meg is láthatna valaki. Mondjuk olyan sokszor még nem szerelmeskedtem közterületen (pl. a dunaparton sem még ;) ) - egyszer éjjel két járdamenti, fazonra nyírt sövény és egy fa törzsének háromszögébe zárt kis térben, állva, az exeméknél nyáron a lapostetőn, és egyszer egy közös barát társasházi lakásának hátsó kertjében egy üveg bor után hajnali órában, ahol csak másnap döbbentett meg, hogy ez mekkora fejetlen őrültség volt, és hogy hogy nem volt kényelmetlen, mikor alig van fű és a talaj is eléggé lejt (bár utóbbiról rémlik, hogy akkor pont, hogy izgalmas volt).
A tető mondjuk más, mert oda nem lehet fellátni (legalábbis akkor még nem volt a környéken más magas ház), viszont a nyíltsága miatt az egyik legnagyobb szexuális élményem kötődik hozzá, mert nincs annál jobb érzés, mint amikor úgy minden egy, nem csak ti ketten, hanem az egész világ bekapcsolódik, és itt valami olyasmit éltem át azáltal, hogy először a nap melege égette a testünk, majd szél és hirtelenvihar kerekedett, és zuhogni kezdett ránk nagy cseppekben az eső... pont, amikor a csúcson voltunk mindketten. Eléggé felejthetetlen élmény.
Szeretek nem elszakítva lenni a természettől. Ez most is így van munka közben, azt hiszem, ezért nem bánom annyira, ha esik az eső. Szerintem az életnek igenis fontos része, hogy bizonyos rajtunk kívül álló, általunk befolyásolhatatlan és megfejthetetlen erőknek ki vagyunk téve.
"szobadepresszió"?
Nem tudom, de ma nagyon rákontráztam a külvilágra, gyönyörűen sütött odakint egész nap a nap, én meg itt bent gubbasztva semmi másra nem vagyok képes, mint sírdogálni.
Bárcsak tudtam volna dolgozni ma.
Pedig biztos nem olyan értelmetlen enélkül az életem, mint amilyennek most érzem.
Bárcsak tudtam volna dolgozni ma.
Pedig biztos nem olyan értelmetlen enélkül az életem, mint amilyennek most érzem.
2010. szeptember 14., kedd
rosszullét
Öcsim babrál a telefonommal:
- Idus, mi az a DJ Nyitós meg DJ Zárós?
- A diszpécserem. Fel ne hívd, mert kinyírlak! :)
- Halló! Szeretnék felmondani...
Azt hiszem, nem bántam volna, ha a mai munkanap kitörlődik a történelemből. Iszonyú fáradt voltam, úgy éreztem, hiába erőlködök, nem tudok haladni, és ez eléggé lehangolt. Meg az is, hogy összesen hat fuvarom volt egész nap (ami kb. annyit jelent, hogy feleannyit kerestem ma a nyolc órában, mint szombaton a másfélórás masszázzsal..), és a végén már eléggé halálra untam magam. Mondjuk még mindig sokkal jobb volt, mint ugyanez esőben, szélben, vagy hidegben lett volna, mert így elüldögéltem a fűben, pár hónapot előrehaladtam olvasva az időben, az arcomat sütkéreztettem a napon, és egész nap arra gondoltam, hogy ebben a csodás áprilisban, ami van, kibaszottul szeretnék már motorozni! Persze nem itt a városban...
Attila utalt rá, hogy hazalátogat hamarosan, remélem, hogy motorral jön. Bár ahogy ismerem, autóval fog, mert akkor már hoz magával néhány bekéredzkedett potyautast, pár köbméter mások által Mo-ra küldött cuccot, kismacskát, stb., amit eddig is, amilyen áldott jó lélek...
16:45, tárcsázom a Záróst.
- Mi van Idus, unod a banánt?
- Hát, ma már több, mint három órát dekkoltam üresen...
- Akkor húzzál haza, de nagyon gyorsan!
Hazafelé meg már olyan rosszul lettem, hogy a bringáról is majdnem lefordultam, nem jutottam el a Práterig sem, hanem szédelegve beestem egy bioboltba vizet kérni, leülni egy kissámlira, és valami kajával helyrehozni a vércukromat. Aztán persze jól megpakoltam magam, és hoztam haza a családomnak mindenféle jót, hogy aztán végrepihenhessek dolgozhassak kicsit a Photoshoppal, mivelhogy azért is jöttem haza Gyálra most, mert a laptopom bedöglött teljesen. Most már nemhogy blogolni, de egy youtube videót megnézni sem tudok már vele, az egyetlen életfunkciója a zenelejátszás maradt.
Ez pedig most Loscil - Submers. Szelíd hangolódó reggeli ébredezéshez, tökéletes csendesítő esti halkuláshoz...
- Idus, mi az a DJ Nyitós meg DJ Zárós?
- A diszpécserem. Fel ne hívd, mert kinyírlak! :)
- Halló! Szeretnék felmondani...
Azt hiszem, nem bántam volna, ha a mai munkanap kitörlődik a történelemből. Iszonyú fáradt voltam, úgy éreztem, hiába erőlködök, nem tudok haladni, és ez eléggé lehangolt. Meg az is, hogy összesen hat fuvarom volt egész nap (ami kb. annyit jelent, hogy feleannyit kerestem ma a nyolc órában, mint szombaton a másfélórás masszázzsal..), és a végén már eléggé halálra untam magam. Mondjuk még mindig sokkal jobb volt, mint ugyanez esőben, szélben, vagy hidegben lett volna, mert így elüldögéltem a fűben, pár hónapot előrehaladtam olvasva az időben, az arcomat sütkéreztettem a napon, és egész nap arra gondoltam, hogy ebben a csodás áprilisban, ami van, kibaszottul szeretnék már motorozni! Persze nem itt a városban...
Attila utalt rá, hogy hazalátogat hamarosan, remélem, hogy motorral jön. Bár ahogy ismerem, autóval fog, mert akkor már hoz magával néhány bekéredzkedett potyautast, pár köbméter mások által Mo-ra küldött cuccot, kismacskát, stb., amit eddig is, amilyen áldott jó lélek...
16:45, tárcsázom a Záróst.
- Mi van Idus, unod a banánt?
- Hát, ma már több, mint három órát dekkoltam üresen...
- Akkor húzzál haza, de nagyon gyorsan!
Hazafelé meg már olyan rosszul lettem, hogy a bringáról is majdnem lefordultam, nem jutottam el a Práterig sem, hanem szédelegve beestem egy bioboltba vizet kérni, leülni egy kissámlira, és valami kajával helyrehozni a vércukromat. Aztán persze jól megpakoltam magam, és hoztam haza a családomnak mindenféle jót, hogy aztán végre
Ez pedig most Loscil - Submers. Szelíd hangolódó reggeli ébredezéshez, tökéletes csendesítő esti halkuláshoz...
2010. szeptember 13., hétfő
life is just perfect.
Egy nap két p7-es fuvar, gyönyörű, esőmentes idő, a nap végén csókokkal tűzdelt együtt tekerés az utolsó két címre, egy jó pizza, a megmaradó energiákból pedig másfél óra mozdulatművészet Pálosival az Amélie zenéjére.
Nem is tudom, mi kell még a boldogsághoz.
Nem is tudom, mi kell még a boldogsághoz.
2010. szeptember 11., szombat
túrógombóc-fesztivál
volt a héten a Práter utcai nőkommunában, ím az eredmények:)
(és ezeket a képeket most leginkább azért, mert egy q*** sort nem tudok tíz perc alatt legépelni (pontosabban az itt látható szöveg össz gépelési ideje eddig 53 perc (igen, szerintem sem érte meg:P ) ), annyira kontakthibás a laptopom (pl. másodpercenként magától visszatöröl), és így nem tudok széphosszan, örömködve arról írni, amiről valójában szeretnék...)
Boró-féle alap spenótos:
(két tégla túró, fél csomag fagyasztott spenót, sok búzadara, tojás, fokhagyma, só, bors - tálalás tejföllel, füstölt sajttal)
Idu nem nyugszik:
(két tégla túró, egy csomag fagyasztott spenót, kevés búzadara, őrölt lenmag ( ez jól összetartja), egy fej vörös- és fél fej fokhagyma, darált földimogyoró, chili, bors, 7fűszersó - s a végén rizspehelyben megforgatva, majd joghurt mellé és parmezán)
"Tudokélni"-gombóc:
(egy tégla túró, kevéske tönkölykorpa, darált lenmag, zabtejpor, pici nyírfacukor, a közepében kesudió, a tetején rumban sült mazsola - az öntetben fél pohár tejföl, nyírfacukor, fahéj, gyömbérolaj, kardamom, rózsavíz)
2010. szeptember 9., csütörtök
ide nézz, Törökvész!
Hát van szíve annak, aki a Törökvész út 95-97/D-be rendel biciklis futárt? :)
Egyébként nekem semmi bajom a szintkülönbségekkel, köszönöm szépen az edz(őd)ésre adódó remek lehetőséget. Ezért nem is hazugság, hogy amikor a diszpim megkérdezi, hogy na hogy ízlett, finom volt?, akkor arra gondolok, hogy ja, mint a törökméz.
Meg a szélsebes száguldás lefelé, megéri amiatt is. Főleg ha bele tudom engedni magam, ahogy ma, és végre nem parázok meg nem fékezgetek folyton - kár, hogy nem működött a sebességmérő tábla, kíváncsi lettem volna, mit mutat:) Bevallom, kicsit be is voltam tojva, mivel a Bimbó itt-ott meglehetősen kátyús és egyenetlen.
És bizony, mennyivel jobb volt fék nélkül a Melegedőben is tegnap, ráadásul a szerelemben nem is lefelé, hanem felfelé száguldasz, meg nem is kell felküzdened magad sehová először.
Csak bele kell nézni a másik szemébe.
Egyébként nekem semmi bajom a szintkülönbségekkel, köszönöm szépen az edz(őd)ésre adódó remek lehetőséget. Ezért nem is hazugság, hogy amikor a diszpim megkérdezi, hogy na hogy ízlett, finom volt?, akkor arra gondolok, hogy ja, mint a törökméz.
Meg a szélsebes száguldás lefelé, megéri amiatt is. Főleg ha bele tudom engedni magam, ahogy ma, és végre nem parázok meg nem fékezgetek folyton - kár, hogy nem működött a sebességmérő tábla, kíváncsi lettem volna, mit mutat:) Bevallom, kicsit be is voltam tojva, mivel a Bimbó itt-ott meglehetősen kátyús és egyenetlen.
És bizony, mennyivel jobb volt fék nélkül a Melegedőben is tegnap, ráadásul a szerelemben nem is lefelé, hanem felfelé száguldasz, meg nem is kell felküzdened magad sehová először.
Csak bele kell nézni a másik szemébe.
2010. szeptember 8., szerda
the dark side of the bright side of life
- bazmeg megkaptam az első fizumatSzóval, megkaptam az első fizetésem a Pajtától. Már tegnap átvehettem volna, de éreztem én, hogy nem akarom tudni...
három heti munkára
43130 Ft...
ez nincs meg napi 3000 ft
- jó magyaros órabér
azt mondtam már, hogy berlinben a diákmunkák hivatalos órabére 11 euró? :)
- jaja
hát szopom a faszt, de legalább élvezem
- nézd, ezt tudtuk eddig is :)
- gonosz!:)
Összesen 128 órát dolgoztam - nettó átlag 337 forintos órabérrel.
43130 Ft.
Harminc a lakbér, a 3130-at leadtam cashnek.
A maradék tízből ennem kéne egy hónapig.
2010. szeptember 7., kedd
rejtvény
Az esti fürdő alatt a kádban azon gondolkoztam, vagyis megpróbáltam megtippelni fejben, hogy mennyi lehet
Úgyhogy most ezt nem is tudom, miért írom le ide, főleg, hogy egyetlen embernek van csak esélye egyáltalán rájönni, hogy mit számoltam ki, de még az ő dolgát is megnehezítettem hülye php kódokkal a (számomra) egyszerűség kedvéért.
A megfejtéseket a megfejtés részeként kijött mértékegységben kérem személyesen, ha lehet!
(53-45) / ( ( time() - strtotime("2008-02-25 10:59:00") ) / (60*60*24*365) )Aztán persze gondolatban egyből át is húztam az eredményt, mondván magamnak, mekkora hülyeség, hogy én ezen gondolkodom. (egyébként egy picit több jött ki, mint a π, azaz egész jól tippeltem)
Úgyhogy most ezt nem is tudom, miért írom le ide, főleg, hogy egyetlen embernek van csak esélye egyáltalán rájönni, hogy mit számoltam ki, de még az ő dolgát is megnehezítettem hülye php kódokkal a (számomra) egyszerűség kedvéért.
A megfejtéseket a megfejtés részeként kijött mértékegységben kérem személyesen, ha lehet!
dilemma
Megint nem mentem sehová, egyedül akarok most lenni, pihenni, gondolkodni valamivel ellazultabban. Egy kicsit fáj is a fejem - nem, inkább olyan, mintha napszúrást kaptam volna. Lehet az esőtől és széltől is, ami egész délután az arcomat verte. Vagy csak szenved bennem a döntés, ami a szívem ellen való, szenved, mielőtt megszületne. Remélem, hogy alszom rá egyet-kettőt, és reggelre megváltozik. Még van időm. Csak hát nehéz, mert nehéz mindent felülről, tisztán látni, érezni, tudni, amikor ellentétesek az érdekek, és harcolni kéne (vagy épp, hogy nem kéne) az irányban tartó tehetetlenségi nyomaték ellen is, meg amikor minden a múltból indul el és onnan is táplálkozik, miközben minden egyes tettünk is önmagából a jövőben komolyan veendő múltat fejleszt, ahogy az így is van rendjén, és aki nem így gondolja, vagy nem fogadja ezt el, az nagy bajban van, és nagy bajt is okoz maga körül (lásd a sokak szemébe mellékelt példát). Nekem meg be kéne most húnynom a szemem bizonyos dolgok előtt ahhoz, hogy a saját boldogságomra akarjak törekedni, és ne a másokéra - ami mondjuk lehet akár eleve hülyeség is, ha utólag kiderül, hogy a mások boldogsága csak az én fejemben volt egy illúzió. De olykor meg nem. És olyankor én nem kívánhatom a saját boldogságomat a másokénak rovására. És nem csak, hogy nem tehetem, de nem is tudom tenni, mert elmegy a kedvem attól, hogy arra törekedjek és azt kívánjam.
álombicikli
Szavakkal el nem tudom mondani, milyen kib****ottszép, gyönyörű országúti kerékpárom lett álmomban. Igazából nem is egy, hanem három, az egyiknek nagyon pici kerekei voltak, a középső egy piros, a harmadik meg álmaim biciklije, érted, olyan szép, hogy olyat még életemben sem láttam soha. Éjsötét, majdnem fekete kék, fémesen csillogott a váza a holdfényben. Kecses volt és nemes. Minden egyes alakatrész rajta illett egymáshoz, tökéletes összhangban volt.
Az egész álom olyan érzékletes volt. És egy szép nagy parasztházat is megnéztünk álmomban. Végigsimítottam a hófehér oldalát, éreztem az illatát...
Váhhh. Az ilyen álom után igazán utálatos felébredni!
Az egész álom olyan érzékletes volt. És egy szép nagy parasztházat is megnéztünk álmomban. Végigsimítottam a hófehér oldalát, éreztem az illatát...
Váhhh. Az ilyen álom után igazán utálatos felébredni!
2010. szeptember 6., hétfő
fájás
Hű társam ma kint alszik a csillagos ég alatt, a betonkeverőhöz lakatolva. Egyszerűen imádom, bedobom magam alá, és suhan, mint a szellő, egész nap egy testként járunk. Nem érdekel, hogy csúnya. Akkor is tökéletes.
Majdnem szerelem.
A fogfájás lényegében elvitte most az egész hétvégémet, ennyit a bringás számháborúról meg az alleycatről, egyedül egy nyíltnapos kontakt jóga órára jutottam el, ami után volt még egy mélyrelaxáció (jóga nidrá) is. Durva, de hipphopp bealudtam rajta, annak ellenére, hogy ekkor már simán tudtam volna a fájdalomtól ordítani. Aztán átmentem a volt barátomhoz (együtt jógáztunk), vicces volt, mivel azt se tudtam, hol vagyok, az eső pedig esett, és nem akartam elővenni a térképet, ezért követtem a trolit, amin ült - vagyis megálltam és bevártam minden sarkon, és akkor mindig integettünk egymásnak. Ő meg csodálkozott, hogy egyszerre értünk haza, pedig ha tudná, mennyire lassan mentem direkt, hogy ne lüktessen még jobban a fogam az emelkedő vérnyomástól. És ez nagyon jó döntés volt, egyrészt, mert múlt szerdán bevettem az utolsó Cataflamot, és most az anyukájától kaptam hármat (egy még megvan, de most már nem akarok többet tényleg).
Meg azért is, mert nem tudtam megindokolni, de valahogy éreztem, hogy nekem most pont erre lesz szükségem.
Hogy bebújjak egy ágyikóba így nyomorultul és fázósan betakarózzak, miközben ott van a közelemben az, aki mellett a legjobban el tudom engedni magam, aki mellett gyenge merek lenni, és úgy tudok sírni, mint egy kislány. És rátette a két kezét az arcomra, hogy körbefogja és megreikizze ott, ahol fáj. És nekem máris jobb lett.
Meg a beszélgetéstől is utána.
És a faszomat, nekem ne tiltsa meg senki, hogy miről beszélhetek. Legalábbis a hozzám legközelebb állókkal igenis meg fogom beszélni, mert mégiscsak az én életemről és főként az én lelkemről van szó, és ez sokkal fontosabb, mint másnak a gyengesége és a gyávasága.
Ismerőse vagyok facebookon a "healing hugs"-nak. Ma azt mondta, "Don't be afraid to cry. It will free your mind of sorrowful thoughts."
Ma meg voltam (gyalog:) fogorvosi ügyeleten, ahol csak még jobban megkínoztak, én meg fázni, remegni, lázasodni kezdtem. Majd Anyum tündérkedéséből kifolyólag fogadott a saját dokink rendelési időn kívül. Olyan 4 óra fele begurultam Gyálra, akkor Anyuval megbeszéltük, hogy Flying Circust nézünk. Kb. 5 perc után belaludtam, és húztam a lőbőrt egészen fél tízig...
Hülye érzés, hogy elment ez a hétvége úgy, hogy alig történt valami, és semmit nem tudtam elintézni, amit akartam. De legalább nem hétköznap ütött ki a nyeregből.
Egyébként meg gyönyörű volt a péntek estém. Egyre inkább otthon érzem magam a Melegedőben, bár most a körülöttem lévőket szinte csak foszlányokban érzékeltem magam körül, mintha egy kis külön burokban beszélgettünk, simultunk volna össze mi ketten. És nem is tudom, mikor nevettem már ilyen önfeledten utoljára. Jóízűen, (ön)irónia nélkül;) Aztán végül csak átcsorogtunk a Toldiba, ahol BuBifeszt és biciklis versenyek voltak. A footdown-ban én is indultam (mivelhogy ez inkább móka volt, mint verseny, szívesen is venném, ha minden nap lehetne ilyet játszani!), a skid-nél meg volt kire büszkének lennem...:)
Másnap reggel meg megdőlt az az elméletem, hogy reggel még nem tudok szerelmes lenni.
De vajon miért az volt az első gondolatom, miután akaratlan kicsúszott a számon, hogy szeretem, hogy basszus, ezt elbasztam...?!
Majdnem szerelem.
A fogfájás lényegében elvitte most az egész hétvégémet, ennyit a bringás számháborúról meg az alleycatről, egyedül egy nyíltnapos kontakt jóga órára jutottam el, ami után volt még egy mélyrelaxáció (jóga nidrá) is. Durva, de hipphopp bealudtam rajta, annak ellenére, hogy ekkor már simán tudtam volna a fájdalomtól ordítani. Aztán átmentem a volt barátomhoz (együtt jógáztunk), vicces volt, mivel azt se tudtam, hol vagyok, az eső pedig esett, és nem akartam elővenni a térképet, ezért követtem a trolit, amin ült - vagyis megálltam és bevártam minden sarkon, és akkor mindig integettünk egymásnak. Ő meg csodálkozott, hogy egyszerre értünk haza, pedig ha tudná, mennyire lassan mentem direkt, hogy ne lüktessen még jobban a fogam az emelkedő vérnyomástól. És ez nagyon jó döntés volt, egyrészt, mert múlt szerdán bevettem az utolsó Cataflamot, és most az anyukájától kaptam hármat (egy még megvan, de most már nem akarok többet tényleg).
Meg azért is, mert nem tudtam megindokolni, de valahogy éreztem, hogy nekem most pont erre lesz szükségem.
Hogy bebújjak egy ágyikóba így nyomorultul és fázósan betakarózzak, miközben ott van a közelemben az, aki mellett a legjobban el tudom engedni magam, aki mellett gyenge merek lenni, és úgy tudok sírni, mint egy kislány. És rátette a két kezét az arcomra, hogy körbefogja és megreikizze ott, ahol fáj. És nekem máris jobb lett.
Meg a beszélgetéstől is utána.
És a faszomat, nekem ne tiltsa meg senki, hogy miről beszélhetek. Legalábbis a hozzám legközelebb állókkal igenis meg fogom beszélni, mert mégiscsak az én életemről és főként az én lelkemről van szó, és ez sokkal fontosabb, mint másnak a gyengesége és a gyávasága.
Ismerőse vagyok facebookon a "healing hugs"-nak. Ma azt mondta, "Don't be afraid to cry. It will free your mind of sorrowful thoughts."
Ma meg voltam (gyalog:) fogorvosi ügyeleten, ahol csak még jobban megkínoztak, én meg fázni, remegni, lázasodni kezdtem. Majd Anyum tündérkedéséből kifolyólag fogadott a saját dokink rendelési időn kívül. Olyan 4 óra fele begurultam Gyálra, akkor Anyuval megbeszéltük, hogy Flying Circust nézünk. Kb. 5 perc után belaludtam, és húztam a lőbőrt egészen fél tízig...
Hülye érzés, hogy elment ez a hétvége úgy, hogy alig történt valami, és semmit nem tudtam elintézni, amit akartam. De legalább nem hétköznap ütött ki a nyeregből.
Egyébként meg gyönyörű volt a péntek estém. Egyre inkább otthon érzem magam a Melegedőben, bár most a körülöttem lévőket szinte csak foszlányokban érzékeltem magam körül, mintha egy kis külön burokban beszélgettünk, simultunk volna össze mi ketten. És nem is tudom, mikor nevettem már ilyen önfeledten utoljára. Jóízűen, (ön)irónia nélkül;) Aztán végül csak átcsorogtunk a Toldiba, ahol BuBifeszt és biciklis versenyek voltak. A footdown-ban én is indultam (mivelhogy ez inkább móka volt, mint verseny, szívesen is venném, ha minden nap lehetne ilyet játszani!), a skid-nél meg volt kire büszkének lennem...:)
Másnap reggel meg megdőlt az az elméletem, hogy reggel még nem tudok szerelmes lenni.
De vajon miért az volt az első gondolatom, miután akaratlan kicsúszott a számon, hogy szeretem, hogy basszus, ezt elbasztam...?!
2010. szeptember 4., szombat
vicces dolgok
Gondoltam, írok egy összefoglalót a tegnapi munkanapról:
- a nap fuvarja: a következő címek vannak nálam: IX. Táblás u. 32., IX. Könyves Kálmán krt 54-60. Épp tervezem, melyiket szedjem fel előbb, mire a diszpim felhív, hogy "Őrület van, nem fogod elhinni, milyen meló jött be! VIII. Könyves Kálmán krt 76. - IX. Táblás u. 32. Ezt neked találták ki!" (aztán a Táblás utcában még egyszer felhívott, hogy lett egy vinnivaló is onnan:)
- a nap autósa: bicikliútról keresztezném zebránál a főutat, bringásnak-gyalogosnak zöld, megindulok full szabályosan, ő meg nem hogy el akar baszni, de még anyázva ordítozik is velem, hogy mit csinálok.
- a nap gyalogosa: a hatos csomag ásványvizet a bringaút közepére lerakja, és leáll piknikezni a barátjával. Kikerülni nem tudom, mellette három busz áll. Még ha köze lenne ezekhez a buszokhoz, elnézném neki, de nincs, ezek mindig ott állnak.
- különdíj: sarkon beforduláskor, forgalmatlan mellékúton a _járdán_ szembe jövő, egymás mellett baktató két darab lovasrendőr.
Ma meg tekerek haza este fél 11-kor, a házunktól nem messze "Megbasználak!" és hasonló bölcs gondolatokat ordítoznak felém hangosan csontrészeg, munkaruhás emberek _egy Budapest Sightseeing buszról_.
No comment.
- a nap fuvarja: a következő címek vannak nálam: IX. Táblás u. 32., IX. Könyves Kálmán krt 54-60. Épp tervezem, melyiket szedjem fel előbb, mire a diszpim felhív, hogy "Őrület van, nem fogod elhinni, milyen meló jött be! VIII. Könyves Kálmán krt 76. - IX. Táblás u. 32. Ezt neked találták ki!" (aztán a Táblás utcában még egyszer felhívott, hogy lett egy vinnivaló is onnan:)
- a nap autósa: bicikliútról keresztezném zebránál a főutat, bringásnak-gyalogosnak zöld, megindulok full szabályosan, ő meg nem hogy el akar baszni, de még anyázva ordítozik is velem, hogy mit csinálok.
- a nap gyalogosa: a hatos csomag ásványvizet a bringaút közepére lerakja, és leáll piknikezni a barátjával. Kikerülni nem tudom, mellette három busz áll. Még ha köze lenne ezekhez a buszokhoz, elnézném neki, de nincs, ezek mindig ott állnak.
- különdíj: sarkon beforduláskor, forgalmatlan mellékúton a _járdán_ szembe jövő, egymás mellett baktató két darab lovasrendőr.
Ma meg tekerek haza este fél 11-kor, a házunktól nem messze "Megbasználak!" és hasonló bölcs gondolatokat ordítoznak felém hangosan csontrészeg, munkaruhás emberek _egy Budapest Sightseeing buszról_.
No comment.
2010. szeptember 2., csütörtök
fékez
Lookin' in your eyes I see a paradise
This world that I've found is too good to be true
Standin' here beside you, want so much to give you
This love in my heart that I'm feelin' for you
Let 'em say we're crazy, I don't care about that
Put your hand in my hand, baby, don't ever look back
Let the world around us just fall apart
Baby, we can make it if we're heart-to-heart
And we can build this dream together
Standing strong forever
Nothing's gonna stop us now
And if this world runs out of lovers
We'll still have each other
Nothing's gonna stop us, nothing's gonna stop us now, whoa no
I'm so glad I found you, I'm not gonna lose you
Whatever it takes, I will stay here with you
Take you to the good times, see you through the bad times
Whatever it takes is what I'm gonna do
Let 'em say we're crazy, what do they know?
Put your arms around me, baby, don't ever let go
Let the world around us just fall apart
Baby, we can make it if we're heart-to-heart
And we can build this dream together
Standing strong forever
Nothing's gonna stop us now
And if this world runs out of lovers
We'll still have each other
Nothing's gonna stop us, nothing's gonna stop us, ooh
All that I need is you
All that I ever need
All that I want to do
Is hold you forever, forever and ever
And we can build this dream together
Standing strong forever
Nothing's gonna stop us now
And if this world runs out of lovers
We'll still have each other
Nothing's gonna stop us, nothing's gonna stop us
- ez annak a számnak a szövege, amit beszúrt ma a youtube-ról facebookra. Azzal a kommenttel, hogy így érzi magát.
A héten többször gondoltam arra, hogy ha a hegyi melóval lassú vagyok, az nem azért van, mert nem tudok a meredekre felmenni. Hanem azért, mert nem merek gyorsan jönni lefelé. A kezem mindig egy kicsit húzza a féket. Pedig nincs is annál jobb érzés, mint amikor az ember esztelen sebességgel száguld lefelé. Meg tudok őrülni a durva hullámvasútakért. Ott nem félek cseppet sem. Persze az annyiban mindenképp más, hogy ott biztosan tudni lehet, hogy az ember biztonságban van.
Ahogy pedig ezt olvastam, az jutott eszembe, hogy ugyanezt csinálom most a szerelemben is. A legszebb érzés a világon, de nem merem teljesen átélni. A kezem egy kicsit mindig a féken van, indokolatlanul is. Ugyanúgy félek a karamboltól, ami a lejtő alján vár.
Persze azt is tudom, hogy ebben se nem ő, se a mostani helyzet nem hibás. Azt hiszem, leginkább az a baj, hogy az elmúlt egy évben túlságosan érzékeny lettem az olyan szavakra, mint a folytonosság, bizalom, felvállalás, titkolózás.
És legfőképpen arra a szóra, hogy szerelem...
Mintha szükségszerű lenne, hogy a pillanatnyi boldogság valami katasztrófát rejtsen hosszútávon magában.
(és talán az is hozzátesz, azt hiszem, kicsit nehezen viselem, ha ilyen keveset szerelmeskedünk... és most nem is feltétlenül a szexet értem ezalatt, hanem hogy lényegében már egy hete nem tudtunk meghitten, kettesben együtt lenni. Leginkább a tábortüzeink és a mellette folytatott beszélgetéseink hiányoznak...)
álmomban is
Akartam jóhosszút írni a tegnapi csúcsélmény pajtis napomról, ha már a barátnő-vígasztalós est betegség miatt elmaradt, és a kontaktosokkal sem mentem a Millenárisra táncolni (remélem, nem azért hívtak olyan erőszakosan külön is, mert meg akartak lepni). Ehhez képest jó korán elmentem aludni (úgy látszik, mégiscsak szükségem van alvásra:P ), és egy perc híján fél nyolcig aludtam (természetesen fél nyolcra volt állítva az ébresztő). Éjjel felébredtem kétszer, és mindkét alkalommal olyasmiket álmodtam éppen, hogy a tegnap megismert címek felé kanyargok más pajtikkal, ismeretlen irodaházakba próbálok bejutni stb. Mondjuk ez várható volt, este elalvás előtt is ilyen képeket mozizott öntudatlanul az agyam. Inkább azon csodálkozom, hogy ez vajon egész éjjel velem volt? Vagy csak pont akkor, amikor felébredtem, álmodtam gyorsan valamit? Nehogymár egész éjjel is dolgozzak álmomban:)
Az utsó álmom most reggel meg az volt, hogy testi fogyatékosokat táboroztattunk, akik állati jófejek voltak, mindenki egy fantasztikus egyéniség, művészi vénával, jó humorral, és igazából még inkább nekünk volt élmény, hogy velük lehettünk.
Az utsó álmom most reggel meg az volt, hogy testi fogyatékosokat táboroztattunk, akik állati jófejek voltak, mindenki egy fantasztikus egyéniség, művészi vénával, jó humorral, és igazából még inkább nekünk volt élmény, hogy velük lehettünk.
2010. szeptember 1., szerda
az életet könnyítő dolgok
Mindig örültem annak, hogy van bennem egy beépített energiatakarékos időmérő eszköz, ami azt is tudja, hogy utálok kényszerből, vekkerre ébredni, ezért aztán mindig felébreszt engem 1-2 perccel az csörgés előtt. Ma úgy látszik, azt is tudta, hogy nem kell picit előbb szólnia, mert elfelejtettem beállítani a telót, így pontosan akkor ébresztett, amikorra nem volt beállítva az ébresztő.
És csináltam magamnak jó kis házi térdmelegítőt. Egy kölcsön sí lábszárvédőből, amit már úgysem tudok visszaadni, mert azé volt, aki meghalt.
És csináltam magamnak jó kis házi térdmelegítőt. Egy kölcsön sí lábszárvédőből, amit már úgysem tudok visszaadni, mert azé volt, aki meghalt.
az első őszi nap
Úgy tűnik, ősz lett. Most kezdődik a móka csak igazán. Ma jó napom volt*, bár egész nap esőben tekertem, és az egyszerhasználatos esőkabát, amit Bernecebarátiban kaptunk, fokozatosan leszakadt rólam. Dél körül összefutottam Hurival, a Pajti egyik alapító tagjával, aki 15 éve futár. Egyfolytában mosolygott, öröm volt vele beszélni. Aztán közölte, hogy ő most haza is megy, mert elég volt mára, ma alig van meló. Én meg mentem a Ligetbe ejtőzni, ahol Dani csatlakozott hozzám (úgyhogy ma nem tudtam olvasni:P), majd hamarosan Mica is megjelent, akinek nagyon örültem, egyrészt, mert nem láttam azóta, mióta végig lótifutiztam vele egy napot az iszkiris felvételim napján, másrészt mert ő is olyan, aki mindig, mindig mosolyog. Egyébként színész, de a mosolya igazi, őszinte, nagy életkedvvel.
Itt megfigyeltem, hogy ők mit hordanak: 1. hosszú, vastag katonanadrág 2. rövidnadrág, fekete vastagharisnya, térdmelegítő. Felül aláölti, hosszúujjú póló, menő esőkabát. A bukó alatt meg kendő. És rájöttem, hogy nagyon alul vagyok öltözve (térdzokni, pelusos rövidnaci, bringás póló, bringás pulcsi), legfőképp azért, mert a térdem teljesen szabadon van. Azt mondták, nem jó móka térdre megfázni, tekerés közben nem is érzed, de másnap reggelre olyan, mint az ínhüvelygyulladás, és aztán egy hónapig nem mész dolgozni...
Hát nem tudom, nekem elsősorban a kezem, a fülem meg a fejem fázott ma a széltől. És bizony nem mindig tudtam olyan egyenletesen szép, kerek nullás számjegyeket írni. (Ha pasi lennék, talán most csajozhatnék az ilyen szöveggel, de nőként csak rámsütik, hogy nemnormális hülye vagyok. Megjegyzem, jogosan.)
Azt hiszem, olyan szempontból kicsit rosszat tett az edzőtábor, hogy túlságosan megkeményített minket. Akármilyen hideg volt, minden edzés után be kellett úsznunk a tóba, aztán vizesen villámgyorsan sorakozni vissza a táborba, és kemények voltak a próbák is, ott valahogy megtanulta az ember, hogy mindent meg tud csinálni, mindent le tud győzni, mindent túl tud élni, azt is, amiről sosem gondolta volna. Az ám, csakhogy nem mindegy, hogy hány órán keresztül tart az az itt-és-most, amit éppen hősiesen, zokszó nélkül át kell vészelni. Egy ponton túl már hülyeség nem élni a "könnyítések", pl. a meleg ruha vagy a jó esőkabát által nyújtott lehetőségekkel...
Aztán Dani lelépett azzal, hogy van egy ötperces melója egykor: elvinni 3 szál rózsát egy közeli utcába. Viccelődtünk, hogy vajon adnak-e érte csókot, és hogy a csók retúr-e. De azt mondta, ilyen fuvart nem vállal:)
Azt hiszem, ezek a nap legkedvesebb pillanatai, amikor összefutok a többi futárral, és váltunk néhány szót. Majdnem mindenki kedves. És a más futárszolgálatoktól valók is olyan kedvesen köszönnek rám. Meg a motoros pajtik. Szeretem, hogy van összetartás, bajtársiasság. Mint a trabantosoknál. :)
Egyébként elég szar kedvvel ébredtem ma is, kb. olyannal, mint szombaton (ha akkor netközelben (és nem testközelben:) lettem volna, valszeg már egyik levlistán sem lennék rajta abból a háromból), így az első fuvar alatt még egy kicsit a könnyeimet nyeltem, és egy autós rám is ordított, mert nem vettem észre egy egyirányú utcát. Aztán eszembe jutott, hogy csütörtökön, amikor nagyon jó kedvem volt, és süvítettem, mint a tűzijáték, kitaláltam, hogy mit fogok tenni, ha majd rossz kedvem lesz, mert úgyis lesz olyan. Azt fogom játszani, hogy ma elliket van. Miután ezt kitaláltam, a dj-m egy hangos "Tyű!"-t kiáltott válaszul a gyors bejelentkezésemre a Németvölgyiről. Milyen egoista hólyag dolog, de el is múlt a rossz hangulatom egyből. Meg amúgy tényleg hatásos taktika. Agyalni csak akkor van időd, ha lassú vagy. Az adrenalin meg felvidít.
Meló után aztán szétfagyva beugrottam még egy kicsit a Bringakonyhába, ahol a pasim megmentett az éhhaláltól (szerintem az esőben többen hazakérték magukat, ezért szakadt rám annyi meló, hogy enni se tudtam), és persze otthon sem voltam képes egyből a forró kádba ugrani a térdemmel, muszáj volt még főznöm előtte (a jázminrizs olyan finom, hogy simán megeszem feltét nélkül). Mondjuk általában jellemző rám, hogy ha észreveszem, hogy fázom otthon, akkor azért még egy kicsit üldögélek félmeztelenül a nyitott ablak mellett, és csak akkor öltözöm fel, amikor már tarthatatlan az állapot. Mármint ezt nem direkt csinálom, csak néha elmerülök a netezésben, a zenében vagy az olvasásban... A kádban aztán gyanakodva konstatáltam, hogy érdekes hangokat hallat a térdkalácsom, egy kicsit furán kattog. Kezelésbe vettem, remélem, hogy nem lesz belőle baj.
Végezetül pedig egy kedves párbeszéd az előző posztomra reflektálva:
Nagy: szió
Szóval a félelem, igen. Szinte biztos, hogy az lesz itt a blogban a következő nagy témám.
_________
* ritkák azok a hétköznapok, melyekre ez nem igaz
Itt megfigyeltem, hogy ők mit hordanak: 1. hosszú, vastag katonanadrág 2. rövidnadrág, fekete vastagharisnya, térdmelegítő. Felül aláölti, hosszúujjú póló, menő esőkabát. A bukó alatt meg kendő. És rájöttem, hogy nagyon alul vagyok öltözve (térdzokni, pelusos rövidnaci, bringás póló, bringás pulcsi), legfőképp azért, mert a térdem teljesen szabadon van. Azt mondták, nem jó móka térdre megfázni, tekerés közben nem is érzed, de másnap reggelre olyan, mint az ínhüvelygyulladás, és aztán egy hónapig nem mész dolgozni...
Hát nem tudom, nekem elsősorban a kezem, a fülem meg a fejem fázott ma a széltől. És bizony nem mindig tudtam olyan egyenletesen szép, kerek nullás számjegyeket írni. (Ha pasi lennék, talán most csajozhatnék az ilyen szöveggel, de nőként csak rámsütik, hogy nemnormális hülye vagyok. Megjegyzem, jogosan.)
Azt hiszem, olyan szempontból kicsit rosszat tett az edzőtábor, hogy túlságosan megkeményített minket. Akármilyen hideg volt, minden edzés után be kellett úsznunk a tóba, aztán vizesen villámgyorsan sorakozni vissza a táborba, és kemények voltak a próbák is, ott valahogy megtanulta az ember, hogy mindent meg tud csinálni, mindent le tud győzni, mindent túl tud élni, azt is, amiről sosem gondolta volna. Az ám, csakhogy nem mindegy, hogy hány órán keresztül tart az az itt-és-most, amit éppen hősiesen, zokszó nélkül át kell vészelni. Egy ponton túl már hülyeség nem élni a "könnyítések", pl. a meleg ruha vagy a jó esőkabát által nyújtott lehetőségekkel...
Aztán Dani lelépett azzal, hogy van egy ötperces melója egykor: elvinni 3 szál rózsát egy közeli utcába. Viccelődtünk, hogy vajon adnak-e érte csókot, és hogy a csók retúr-e. De azt mondta, ilyen fuvart nem vállal:)
Azt hiszem, ezek a nap legkedvesebb pillanatai, amikor összefutok a többi futárral, és váltunk néhány szót. Majdnem mindenki kedves. És a más futárszolgálatoktól valók is olyan kedvesen köszönnek rám. Meg a motoros pajtik. Szeretem, hogy van összetartás, bajtársiasság. Mint a trabantosoknál. :)
Egyébként elég szar kedvvel ébredtem ma is, kb. olyannal, mint szombaton (ha akkor netközelben (és nem testközelben:) lettem volna, valszeg már egyik levlistán sem lennék rajta abból a háromból), így az első fuvar alatt még egy kicsit a könnyeimet nyeltem, és egy autós rám is ordított, mert nem vettem észre egy egyirányú utcát. Aztán eszembe jutott, hogy csütörtökön, amikor nagyon jó kedvem volt, és süvítettem, mint a tűzijáték, kitaláltam, hogy mit fogok tenni, ha majd rossz kedvem lesz, mert úgyis lesz olyan. Azt fogom játszani, hogy ma elliket van. Miután ezt kitaláltam, a dj-m egy hangos "Tyű!"-t kiáltott válaszul a gyors bejelentkezésemre a Németvölgyiről. Milyen egoista hólyag dolog, de el is múlt a rossz hangulatom egyből. Meg amúgy tényleg hatásos taktika. Agyalni csak akkor van időd, ha lassú vagy. Az adrenalin meg felvidít.
Meló után aztán szétfagyva beugrottam még egy kicsit a Bringakonyhába, ahol a pasim megmentett az éhhaláltól (szerintem az esőben többen hazakérték magukat, ezért szakadt rám annyi meló, hogy enni se tudtam), és persze otthon sem voltam képes egyből a forró kádba ugrani a térdemmel, muszáj volt még főznöm előtte (a jázminrizs olyan finom, hogy simán megeszem feltét nélkül). Mondjuk általában jellemző rám, hogy ha észreveszem, hogy fázom otthon, akkor azért még egy kicsit üldögélek félmeztelenül a nyitott ablak mellett, és csak akkor öltözöm fel, amikor már tarthatatlan az állapot. Mármint ezt nem direkt csinálom, csak néha elmerülök a netezésben, a zenében vagy az olvasásban... A kádban aztán gyanakodva konstatáltam, hogy érdekes hangokat hallat a térdkalácsom, egy kicsit furán kattog. Kezelésbe vettem, remélem, hogy nem lesz belőle baj.
Végezetül pedig egy kedves párbeszéd az előző posztomra reflektálva:
Nagy: szió
mi ez az új blogbejegyzés? :D
nekem szól az a mondat a végén? :D
me: nem:D
miért melyik volt szeretőd néz ki kurvajól? :)
Nagy: hát te :)
azt hittem nekem szól :D
na jó, te nem az voltál, de akkor is :)
me: :DDD
ja, erre a válaszra nem számítottam :D
Nagy: :P
holnap 9kor kezdek az Ipsosnál!
me: hűha akkor nagy nap lesz!
és izgulsz?
Nagy: hát ja, kicsit
nagy nap bizony, holnap lesz Iduszülinap :)
egy kis előszülinapi ajándékidézet: "A boldogság titka
A boldogság titka a félelemtől való szabadság. A félelem olyan, mint egy méreg, ami keresztül járja a gondolkodásunkat. Táplálja a bizonytalanságainkat, a vesztés érzését, a magányosságot, a ragaszkodásainkat és az alkalmatlanságunk érzését.Mindannyian értékesek vagyunk. Fogadd ezt el Igazságként. Értékeld magad, és gondoskodjál önmagadról - igazán, mélyen, erősen, oly módon, hogy az visszatükrözze az igazi értékedet.Aztán automatikusan mindenki és minden más iránt is ugyanolyan tisztelettel leszel. "
A boldogság titka a félelemtől való szabadság. A félelem olyan, mint egy méreg, ami keresztül járja a gondolkodásunkat. Táplálja a bizonytalanságainkat, a vesztés érzését, a magányosságot, a ragaszkodásainkat és az alkalmatlanságunk érzését.Mindannyian értékesek vagyunk. Fogadd ezt el Igazságként. Értékeld magad, és gondoskodjál önmagadról - igazán, mélyen, erősen, oly módon, hogy az visszatükrözze az igazi értékedet.Aztán automatikusan mindenki és minden más iránt is ugyanolyan tisztelettel leszel. "
Szóval a félelem, igen. Szinte biztos, hogy az lesz itt a blogban a következő nagy témám.
_________
* ritkák azok a hétköznapok, melyekre ez nem igaz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)