rajzfilmfigura

Álmomban Moersben jártam tegnap. Fura, mert már vagy egy hónapja egyértelmű, hogy nem megyek, az álom is olyan volt mondjuk, egyedül voltam, kívül a tábor területén, császkáltam erre-arra, és tudtam, hogy nem mehetek be a koncertekre és a happeningekre - nem tudom, akkor egyáltalán mit kerestem ott:) Meg azért is fura, mert nem is akarnék menni. Mert az is világos, hogy milyen jó nekem így, abban a bizonyos értelemben persze, mert amúgy meg volt egy csomó családi zűr és a velejáró tehetetlen őrjöngés és sírás, önmarcangolás meg kétségek valamivel kapcsolatban. De ha csak ezt nézzük, olyan béke van bennem, ami az elmúlt bő fél évben egyszer sem volt, immár egy hónapja, inogás nélkül. Valahogy eltűnt minden, ami fájt.

Nem tudom, hogy ez miért van, a pénteki beszélgetésben voltak erről vicces gondolataim, akkor úgy ömlött szavakba, hogy durva, de úgy látszik, van olyan, hogy valaki mint élő ember kvázi megszűnik létezni számomra. Nem úgy, hogy elfelejtem, és nem gondolok többé rá, és nem is haragból vagy mint amikor úgy éreztem, hogy önvédelemből nem akarom soha többet látni, hanem hogy is mondjam... Olyanná válik, mint egy kedves rajzfilmfigura, amit ha meglátsz egy képregényben, akkor elmosolyodsz, de igazából nincs az alakja mögött élő ember, nem úgy gondolkodsz róla. És talán ezzel magyarázható, hogy most már lehet róla hallani vagy akár beszélni is úgy, hogy igazán nem hoz fel bennem érzéseket, és se negatív, se pozitív irányba nem tudja a hangulatomat kibillenteni. És nem hiszem, hogy ez valami menekülés lenne, inkább alkalmazkodás, egyszerűen a helyzet ezt kívánja meg. Egyébként szerintem valahogy ő is így volt, és talán most is így van velem.

És nem is akarom, hogy ez megváltozzon. Maradjunk csak egymásnak rajzfilmfigurák...:) Úgyhogy most szépen továbbpasszoltam a sc3-jegyemet is, amit tegnap a Petinek kifizettem:)