örül

Vidám és felszabadult reggel, odakint mandula- és cseresznyevirág-lombok, a hangfalból Jonathan Coulton, a szobában ugrálás-pörgés. Az elmúlt három nap mintha kicsit visszaadott volna engem magamnak. A tegnap estén meg még mindig le vagyok akadva, pozitív értelemben:) 

A szerda még felemás, megjelenek és öt percen belül vér folyik:) Öniróniát félretéve, jól elvágtam egyből az ujjam, tipikus:) De mégis, feloldódni valami közös térben, együttlenni, más, mint a kettesben, annyira hiányzott ez már, megnyugvás kicsit. A csütörtök még több ennél, jó hosszú szünet után újra elmentem kontakt táncra, az albérlet egyre biztosabbnak tűnik, aztán szuperjó volt a koncert, nagyon jól illik Pala bele, a legvégén még táncolni is mertem kicsit, mikor már Peti meg Zsombor is felálltak, és persze a legfontosabb nem is ez, hanem a beszélgetés, zenéről főleg, ez is annyira hiányzott. És egy csomó ember, akiket rég láttam, még azt is jól esett, akit egy éve nem, és ott volt emzsé lakótársa, a másik Ida is, az első korombeli névrokon, akit megismertem:) A barátjának meg segítettem üzembe hozni a buli után a biciklijét (mik vannak, le akarták róla lopni a kereket..) Komolyan gondolom, hogy ha nem sikerül, akkor hazacipeljük ketten?
Vajon miért akad le mindenki azon, ha valaki segít, olyan hihetetlen ez? Múltkor is a boltban, nagy-nagy hálálkodás, egy vásárló nyakigöntötte cipőpucolóval a pultot és a padlót, az eladó nem ér át a túloldalra, nem természetes, hogy aki ott áll és módjában áll, az megcsinálja? Na mindegy:)

A tegnap meg, hát ez kész. Ez a lány ismeri azt az érzést, basszus, ugyanazt!!, alig hiszem el még most is, hogy van ilyen, éspedig hű. És meséli és meséli én meg csak hallgatom és hol ráz a hideg, hol hőhullám csap, le-fel-le-fel veszem a kabátot és konstans libabőr. (mintha újra élnék egy pillanatra? és ez azt is jelenti, hogy végre valaki érti ezt??) És egyetértünk abban is, hogy ilyet egyetlen egyszer él át életében az ember, illetve a legtöbben valószínűleg soha, az az egy mindenesetre már mindkettőnk életében elmúlt, de hogy mi volt az értelme, oka, célja, azt nem sikerült megfejteni... talán nem is lehet.

Aztán Fonyóra mentünk, nem is tudom, mikor hallottam utoljára, még anyámmal-öcsémmel mentünk el koncertre Kispesten, ő akkor még koleszos volt.
Fonyó meg hát... Fonyó:) "És üdvözöljük körünkben Idát, akinek anno először mutattam meg ezt a dalt." Megölelt utána egyből és megszorongatott, öreg cimbora, ez is egy olyan, aminek tudom, hogy soha nem lesz vége, még ha félévente látjuk is csak egymást, alig beszélünk, és más városban lakunk.