ki-fordulva?

Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon a világ van-e kifordulva, vagy pedig én - lehet, hogy én vagyok, igen, kifordulva: kifelé fordulok, meg kiteszem azt is, aminek belül kéne lenni...
Belül kéne lenni?

Hogy miért van az, hogy szinte mindenki magányos, még azok is, akik együtt élnek, még azok is, akik folyton társaságba járnak, hogy itt vannak a barátok körülöttünk, de nem tudunk velük mit kezdeni, hogy blogokat olvasunk ahelyett, hogy kifejeznénk a másik felé ezt az érdeklődést, például felemelnénk a telefont, és megkérdeznénk, hogy vagy, hogy a négy fal közt kesergünk, de mégsem tudjuk elhagyni a négy falat, mert odabent is van egy ötödik.

Vagy hogy miért nem merjük senki előtt vállalni a legfontosabb problémáinkat, miért nem osztjuk meg a lelki válságokat még a legjobb barátunkkal és a párunkkal sem? Kihez vagyunk őszinték, ha már őelőtte is szégyelljük magunkat?
Vagy ha látjuk, hogy szarul van a másik, miért nem megyünk oda segíteni vagy legalább meghallgatni, hogy mi a baj, miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre?

Nyilván egyesek ezt magánügynek hívják (mivelhogy az is), és erre hivatkozva nem beszélnek és nem is kérdeznek róla. Pedig attól még fontos lehet, hogy meg tudjuk valakivel osztani, mert egyedül sokkal könnyebb elakadni az életben és megrekedni egy problémával, néha már attól bevillan a megoldás, hogy végiggondoljuk, ahogy elmondjuk, vagy csak leadunk vele egy nagy adag feszültséget.
Szerintem néha félre kéne dobni a félelmeket és a túlzott tapintatot, hogy ráébredjünk: ha már barátok vagyunk, felelősséggel tartozunk egymásért. Ha aggódunk egymásért, ha érdekel a másik lelke, ne habozzunk lépni, mert tudunk neki segíteni és támaszt nyújtani, és ez cseppet sem offenzív, sőt. És tudnánk segítséget kapni is, ha képesek vagyunk azt kérni, észrevenni, elfogadni.
Együtt minden sokkal, sokkal könnyebb...

Nagyon meglepődtem, még valamikor február végén talán, régnemlátott ismerőssel találkoztam, leültünk egymás mellé a nyüzsgő árkádban egy padra, csak ültem mellette szótlanul és mozdulatlanul, ő meg azt mondta, olyan jó, hogy itt vagyok, végre egy megnyugtató és meleg sziget ebben a rideg világban, vannak ugyan az életében barátok, de senki sem tudja kimutatni a szeretetét, mindenki olyan hideg marad...

De miért? Miért nincs meg az együttlétekben az odafordulás?
Mi akkor az értelme a kapcsolatoknak?

Ha kirándulni, mozizni, ebédelni, koncertre, akárhová megyek társaságban, sosem az az igazán fontos, hogy milyen zene szól, milyen filmet adnak, miből van a kaja, hány méter magas a csúcs és mit lehet útközben lefényképezni, hanem hogy mesélsz közben a családodról, a párodról, az örömeidről és a kétségeidről, miközben egymás mellett bandukolunk, a félelmeidről és a vágyaidról, hogy nem tudod, jófelé visz-e az élet, amit élsz... és én is elmondom ezeket, lehet, hogy akár pirkadó hajnalig is elbeszélgetünk. És nem is érzem, hogy az egésznek értelme lenne másként...