Kb. havonta egyszer találok egy zenét (valahogy mindig ugyanabban a műfajban), ami iszonyúan megfog, behatol a sejtjeimbe és éjjel-nappal hallgatni kell. Azt hiszem, a Godspeed You! Black Emperor volt az első a sorban, aztán az Our Ceasing Voice, néhány Heroin and Your Veins-szám, a legdurvábban Ben Frost Steel Wound c. albuma, Banco de Gaiától az Igizeh néhány momentumában, most pedig az Explosions in the Sky fent idézett csodája van rám ilyen hatással. És úgy érzem, ez a zene mintha derűlátóbb lenne egy kicsit, mint a társai...
És ha már derűlátás, véletlenül egy kis Kitaro is bekerült a lejátszómba - ez Laci legnagyobb kedvence volt (még avatózenének is egy Kitaro-számot használt az egyes szinten), nem is nagyon hallgattam, mióta meghalt... mindenesetre ez a zene nekem annyira tele van reménnyel, energikus optimizmussal, úgy általában az élethez, azt hiszem, ez most ránkfér... gyülekeznek odakint az éjsötét felhők.
És arra gondolok, ahogy Barnával most vagyunk, amilyen támaszt tudunk most egymásnak nyújtani, olyan dolgokban is, hogy ez egy éve még a legmeredekebb fantáziáinkban sem fordult elő, hogy így lesz. Hogy van remény a változásra, hogy van, hogy eltűnik minden birtoklás és minden fájdalom, és csak a szeretet marad meg, az viszont teljesen megmarad... hogy a szerelem és a vágy vége nem kell, hogy véget vessen annak a belső, lelki kapcsolatnak, amitől két ember egymáshoz annyi éven át közel állt.
És arra gondolok, ahogy Barnával most vagyunk, amilyen támaszt tudunk most egymásnak nyújtani, olyan dolgokban is, hogy ez egy éve még a legmeredekebb fantáziáinkban sem fordult elő, hogy így lesz. Hogy van remény a változásra, hogy van, hogy eltűnik minden birtoklás és minden fájdalom, és csak a szeretet marad meg, az viszont teljesen megmarad... hogy a szerelem és a vágy vége nem kell, hogy véget vessen annak a belső, lelki kapcsolatnak, amitől két ember egymáshoz annyi éven át közel állt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése