esőben

Szeretek esőben. Úgy általában nem szokott zavarni vagy bosszantani a cefet időjárás, ha el kell jutni valahová, és talán furán hangzik, de ma kifejezetetten jól esett esőben biciklizni órákon át (tegnap meg háromszor mentem el sétálni így:) ). Jártam az ex-albimban elkérni Fegyitől a nálamaradt egyhavi lakbért, annyira jó volt érezni újra azt az illatot, amit csak Pasaréten lehet, az ottani növények eső által felfokozott esszenciáját. És ő is milyen kedves volt!

Aztán felizzadni egy másik hegyre, majd a kabátban felejtett pénztárca és egyéb kellékek visszaszerzése, el voltam megint ájulva a kedvességtől, gondos kezek apróságai és nem kérek-e zsömlét a holnapi útra, hogy ne kelljen venni?:) Totál beszarás nekem, hogy valaki ilyen szinten képes gondolni a másikkal, és nem nagyon értem még, mi a különbség, ami miatt ennyire jól tud esni, és nem olyan, mint az a fojtogató, előzékeny kedvesség, amitől inkább csak feszengősen érzem magam, a "melletted én csak önző lehetek"-típusú. Vagy azon múlik ez, hogy őt szeretem annyira, hogy tudom, hogy vele én is ugyanígy...? Nem tudom, de ezt valamitől nagyon személyesnek érzem. Meg az is mennyire szokatlan és üdvös, hogy bele lehet egyszercsak csöppenni egymás életébe, igaz, nem előélet nélkül, de mégis eléggé hirtelen, spontán módon, és egyből teljes nyíltság és bizalom van, meg amit más csak finomítgatva-megőrölgetve, ő azt is egyből totálőszintén és mégsem keményen... Minden találkozás után elgondolkodom, vajon ezek a dolgok őt - vagy pedig a mi viszonyunkat jellemzik egymás felé? Mert hát az nem valami mindennapos, az biztos, de ugyanakkor meg nem szeretnék többet belelátni, mint ami.

Volt aztán a pénz- és egyéb hasznosság(vissza)szerző körutamnak még két állomása, tök durva, tekintve a megszökött tárcát, reggel még konkrétan egy fitying sem volt nálam (illetve 110 Ft, amiből útközben banánt vettem), és csak remélni tudtam, hogy lesz miből Berlinbe menni, mégiscsak nemcsak kenyérrel él az ember...:) De estére sikerült százeurónyi papírt szerezni, és végül megúsztam kölcsönkérés nélkül!

Meglepő volt a felismerés, hogy nemcsak a bicikli- és gyalogutak olyan jólesően néptelenek ilyen esőben, de autót is alig látni késő este már, legalábbis a külvárosi részeken. Olyan fura volt, mintha nem is Budapesten lennék...

Ha 16 évesen boldog lettem volna, most azt mondanám, úgy éreztem magam a biciklin, mint 16 évesen, most inkább azt mondom, úgy, mint húszévesen (én amúgyis gyerek- meg kamaszkoromban voltam komoly, és aztán lettem ilyen bölönd:) ), kedvem lett volna végig nagy-nagy juhhúúúúúúúúú-kat kiáltozni, ahogy élveztem a kétkerék száguldását alattam.