tájhal

Végülis, ha Berlinben elmentem bulizni egyedül, akkor itthon miért ne? Úgyhogy irány a bollywood beats! :)

Ma nagyon bulizhatnék-hangulatom van, ami kb szinte sosem szokott lenni, de most valahogy nem bírok magammal, ez egy ilyen nap úgy látszik, hogy szokatlan dolgokat csinálok. Pl. életemben először nem úgy vettem bort (egy üveg Tokaji muskotályt), hogy vinni valahová, ahol majd mások megisszák, hanem mert kedvem támadt, igaz csak egy fél pohárral ittam, de akkoris:) most bontottam bort szerintem először életemben. Ezenkívül leégtem, ami szintén nem jellemző, biciklizés közben (KZ meg egyszercsak ott termett mellettem, tök jó:) ) Harmadrészt meg, vajon mi vett rá arra, hogy életemben először készítsek húsos kaját? Na erről a durvaságról majd egy következő postban, mert most vár a tánctér, addigis elárulom, hogy beleszerettem Berlinben a thai konyhába, úgyhogy ez a sült hal egyben az első thai kajás próbálkozásom is:)

Na páó!

the earth is not a cold dead place

Úgy tűnik, a hosszú reggeli futás tökéletes helyettesítője a blogolás általi szokásos feszültségoldásnak-gondolatürítésnek, a mély beszélgetések pedig sokkal, sokkal többek nála, szóval most így nem igazán érzem, hogy ide még mit lehetne... 

Kb. havonta egyszer találok egy zenét (valahogy mindig ugyanabban a műfajban), ami iszonyúan megfog, behatol a sejtjeimbe és éjjel-nappal hallgatni kell. Azt hiszem, a Godspeed You! Black Emperor volt az első a sorban, aztán az Our Ceasing Voice, néhány Heroin and Your Veins-szám, a legdurvábban Ben Frost Steel Wound c. albuma, Banco de Gaiától az Igizeh néhány momentumában, most pedig az Explosions in the Sky fent idézett csodája van rám ilyen hatással. És úgy érzem, ez a zene mintha derűlátóbb lenne egy kicsit, mint a társai...

És ha már derűlátás, véletlenül egy kis Kitaro is bekerült a lejátszómba - ez Laci legnagyobb kedvence volt (még avatózenének is egy Kitaro-számot használt az egyes szinten), nem is nagyon hallgattam, mióta meghalt... mindenesetre ez a zene nekem annyira tele van reménnyel, energikus optimizmussal, úgy általában az élethez, azt hiszem, ez most ránkfér... gyülekeznek odakint az éjsötét felhők.


És arra gondolok, ahogy Barnával most vagyunk, amilyen támaszt tudunk most egymásnak nyújtani, olyan dolgokban is, hogy ez egy éve még a legmeredekebb fantáziáinkban sem fordult elő, hogy így lesz. Hogy van remény a változásra, hogy van, hogy eltűnik minden birtoklás és minden fájdalom, és csak a szeretet marad meg, az viszont teljesen megmarad... hogy a szerelem és a vágy vége nem kell, hogy véget vessen annak a belső, lelki kapcsolatnak, amitől két ember egymáshoz annyi éven át közel állt.

buborék

szivárványszínben játszott légies szépsége, ám ereje hatalmas volt. végül eloszlott a térben észrevétlen, hisz levegő volt maga is... csak a lelapult fűszálak őrzik emlékét, hogy itt pukkant el.

frűlingfíling

Itt a tavasz, most már visszavonhatatlanul, mindenki érzi, hogy valami új élet közeleg, beindul az utazási és a szakítási láz, országok és szerelmek, most bátrabban lépünk ki abból, ami már télen is szar volt,  most valahogy el lehet hinni, hogy az új majd sokkal jobb lesz...

Még nem tudom, hogy fogok-e írni itt Berlinről, lehet, hogy csak beszélgetek egyet-egyet a közeli barátaimmal.... Rengeteg minden történt ott velem-bennem-általam, életre szóló, de elég személyes élmények és tapasztalatok...

Addig is, míg elkészül az esetleges útibeszámoló, hallgassatok egy kis finom berlinit:)

na vajon haza tudok repülni szerda delben vagy meg akkor is legterzar lesz?
egyelöre nem lehet tudni...

last 24 hours should be the most incredible day in my life so far
i`m not sure yet if I`ll believe it happened

helyzetjelentes

verysehrnagyon happyfrohboldog!!!

(...es nincs ideje blogolni:) )

esőben

Szeretek esőben. Úgy általában nem szokott zavarni vagy bosszantani a cefet időjárás, ha el kell jutni valahová, és talán furán hangzik, de ma kifejezetetten jól esett esőben biciklizni órákon át (tegnap meg háromszor mentem el sétálni így:) ). Jártam az ex-albimban elkérni Fegyitől a nálamaradt egyhavi lakbért, annyira jó volt érezni újra azt az illatot, amit csak Pasaréten lehet, az ottani növények eső által felfokozott esszenciáját. És ő is milyen kedves volt!

Aztán felizzadni egy másik hegyre, majd a kabátban felejtett pénztárca és egyéb kellékek visszaszerzése, el voltam megint ájulva a kedvességtől, gondos kezek apróságai és nem kérek-e zsömlét a holnapi útra, hogy ne kelljen venni?:) Totál beszarás nekem, hogy valaki ilyen szinten képes gondolni a másikkal, és nem nagyon értem még, mi a különbség, ami miatt ennyire jól tud esni, és nem olyan, mint az a fojtogató, előzékeny kedvesség, amitől inkább csak feszengősen érzem magam, a "melletted én csak önző lehetek"-típusú. Vagy azon múlik ez, hogy őt szeretem annyira, hogy tudom, hogy vele én is ugyanígy...? Nem tudom, de ezt valamitől nagyon személyesnek érzem. Meg az is mennyire szokatlan és üdvös, hogy bele lehet egyszercsak csöppenni egymás életébe, igaz, nem előélet nélkül, de mégis eléggé hirtelen, spontán módon, és egyből teljes nyíltság és bizalom van, meg amit más csak finomítgatva-megőrölgetve, ő azt is egyből totálőszintén és mégsem keményen... Minden találkozás után elgondolkodom, vajon ezek a dolgok őt - vagy pedig a mi viszonyunkat jellemzik egymás felé? Mert hát az nem valami mindennapos, az biztos, de ugyanakkor meg nem szeretnék többet belelátni, mint ami.

Volt aztán a pénz- és egyéb hasznosság(vissza)szerző körutamnak még két állomása, tök durva, tekintve a megszökött tárcát, reggel még konkrétan egy fitying sem volt nálam (illetve 110 Ft, amiből útközben banánt vettem), és csak remélni tudtam, hogy lesz miből Berlinbe menni, mégiscsak nemcsak kenyérrel él az ember...:) De estére sikerült százeurónyi papírt szerezni, és végül megúsztam kölcsönkérés nélkül!

Meglepő volt a felismerés, hogy nemcsak a bicikli- és gyalogutak olyan jólesően néptelenek ilyen esőben, de autót is alig látni késő este már, legalábbis a külvárosi részeken. Olyan fura volt, mintha nem is Budapesten lennék...

Ha 16 évesen boldog lettem volna, most azt mondanám, úgy éreztem magam a biciklin, mint 16 évesen, most inkább azt mondom, úgy, mint húszévesen (én amúgyis gyerek- meg kamaszkoromban voltam komoly, és aztán lettem ilyen bölönd:) ), kedvem lett volna végig nagy-nagy juhhúúúúúúúúú-kat kiáltozni, ahogy élveztem a kétkerék száguldását alattam.

kamikaze

azt hiszed, van választásod? azt hiszed, azt a gombot a kezed nyomta le?

és hogy ne csak a szépet.

só

mint levesben a sót, igen, úgy szeretlek... de ha egy hétig só nélkül főztél, úgy tetted elém az ételt, és most a tányéromba zúdítod az egész kispórolt adagot, akármilyen kedves is vagy, bocsáss meg kérlek, de én csak kiköpni tudom, és felkiáltani ijedtemben, hogy akurvaanyád!

hűség

homok

öntőforma vagy és én a homok, vidám gyerekként játszik velünk az isten. belédcsurgat, kiborít, felnevet. önfeledten peregnek a szemek.
újabban egyre nedvesebb vagyok. nézd, most már nélküled is tartom a formád. távol mehetsz egészen, ittmarad bennem a mintázatod.

áldozat (két variáns egy témára)

hamu

az elfecsérelt idő gyűlik-gyűlik a hamutálban. mégis rágyújtasz újra, mert azt reméled, ebből az izzásból sosem lesz hamu, vagy legalább ez a füst felfelé száll majd és úgy illan el, égésnyom és takarítanivaló nélkül, nem kell majd elnyomni a leégett csikket a végén.
tényleg, most először mintha nem lenne hamu alattad.
hagyom, hogy könnyű légy és ne lásd, hogy az én lelkembe hullott, az fogta fel és óvta meg a zuhanástól gyengéd vákuumsóhajával.

léggömb

egy hófehér léggömb volt a kislány kezében, a fiú felé nyújtotta és azt mondta:
- tessék, elhoztam Neked a súlytalanságot. a Tied.
- komolyan?!:) de hát ez hogy lehet? azt hittem, ilyet már nem is lehet kapni!
- nem volt nehéz megszerezni... csak annyit kellett megígérnem, hogy ezentúl kétszer olyan nehéz leszek. de igazán nem számít, még úgyis olyan kicsi vagyok...

na jó, próbáljuk meg...

cseppek 

a taste of honey, minden egyes mosoly, félénk pillantás és elszabaduló rakoncátlan hajtincs egy-egy csepp mézként hullik bele, a tetején csobban egyet: a rádnéző nevetésem ez a csobbanás. arra gondolok, bárcsak olyan lenne ez a pohár, mint a sosem megtelő feneketlen zsák a mesében, a jobb fülemmel egészen közelhajolnék, úgy hallgatnám a csobbanások cirógató selyem hangját, én lennék a visszhang és örökké csak nevetnék velük. de a fejem búbján itt ül a félelem és beesik a bal fülembe, ha túlságosan előre hajolnék: azt súgja, az első csepp, ami túlcsordul, az első kibuggyanó könnycsepp.
naaa lécccci, ne izélj, mondom neki, inkább taníts meg lehörpinteni a tetejéről egy picit!

demonstráció

(idézőjel indul)

émely

Ha nagy leszek, feltalálom a Karácsony Light, illetve Extra Light változatát.

Ha igazán nagy leszek és erôs, akkor pedig teljesen leszokom.

* * *

no future

Hát igen a múltat és a jövôt jobb elkerülni. Hát még a hamisításukat. Volt, hogy napokig nem aludtunk annak idején a barátommal, annyira el akartuk kerülni a múltat és a jövôt. Olyan volt, mintha sasszéztunk volna igeidôk között remélve, hogy éles sarkaik nem fogják felkarcolni bôrünket. Mindig csak jelenidôt használtunk, amihez az kellett, hogy folyamatosan cselekedjünk, hogy állandóan csinálva legyen valami. Aztán elájultunk valahol, kialudtuk magunkat, és teleírtunk különbözô naptárakat olyan dolgokkal, amelyek soha nem történtek meg. Aztán ezeket egyre részletesebben és részletesebben elmeséltük egymásnak. Oda-vissza fejlôdött a történet a szájrólszájra pingpongban, amíg tökéletes nem lett, s akkor egyikünk azt mondta: nnna. Akkor menjünk. És akkor mentünk és jött a jelenidô napokon át. A jövô az valahogy hiányzott. Mi voltunk a panksznatded.

* * *

A fehér bogyó a pénz. A kis százszorszépek a hajadban a korona. A hangyák megállnak és megbeszélik, aztán sietnek tovább. A cserebogár félelmetes. Eljutottam az aranyrétegig a homokozóban. Te vagy a feleségem, és ők a gyerekeink. Kilapizom a rizst. A rizsát. Kiszorítós, mint a Petrocelliben. Jöttek értem. Érted mikor jönnek? Nézd, helikopter! Agalút, kalauzbácsi, kalasolok, bélszínrolló, finomfőzelék, eddmegleves, tesi, ének, ruszki, töri, föci. Le vagy lőve, tízig számolsz. A fehér bogyó a golyó. 

* * *

Balázs kis dolgokat szeretett. Szerette, amikor a fű megsimogatja a kezét. Bringával átmenni egy locsoló alatt a kánikulában. Ha a kacsakő hetet pattant a vízen. Megnézni egy hídról a lent elmenő hajót, és úgy érezni, hogy a hajó áll és ő halad hátrafelé. Ha sikerült eltalálni, hogy mennyire kell megnyomni a kék nyomós kutat. Levenni a cipőt. Egyensúlyozni a sínen. Balázs szerencsés, hogy ezt mind átélhette mielőtt megölték.

* * *

Arra gondoltam, hogy lesz majd olyan, hogy felöltözök hajléktalannak és elmegyek egy kereszteződéshez és a piroslámpánál  megpróbálok minden autóvezetőnek adni egy százast.

* * *

Isten méltatlankodott. Ez egész egyszerűen nevetséges! Ezzel a tájminggal? Egy teljes bolygót hat nap alatt? El se akarta fogadni először, de annyira könyörgött az Univerzum brand menedzsere. Nincs tender, semmi. Ezt a bolygót nekem tíz napon belül prezentálnom kell. Ha ezt jól megcsináljátok, akkor garantálom, hogy a te csapatod kapja a következő két lakható bolygós, három napos rendszert. Azokkal a naplementékkel minden díjat elvisztek Isten! Csak ezt a kis, egyszerű bolygót csináljátok meg nekem. Kis csapat vagytok, de jó a híretek, egy összecsapott meló belefér.
Nem kellett volna rámondani az igent. Inkább legyenek nehéz tendereken megszerzett melók jó tájminggal, mint ez. Hat nap alatt normális esetben egy koncepciót szokták kidolgozni Gábriellel és Luciferrel. Nem csoda, hogy Lucifer még a szokásosnál is gúnyosabban reagált Gábriel összes ötletére. Ami nem jó ebbe a helyzetben, mert Isten észrevette, hogy Gábriel érzékeny fiú. Szakmailag kurvajó, de csupa lélek. Ha elbasszák a kedvét, napokig kurvára használhatatlan!
Lucifer bezzeg az igazi szuperközönyös profi. Bármit megcsinál, tartja a határidőt, minden cuccában van valami ötlet, megbízható. Csak ne cigizne annyit. Lucifer az, aki a kulcspillanatokban mindig képes azt mondani: Najó. Én most elszívok egy cigit. És akkor minden áll.
Na jól van. Szerda van - mondta az Isten. - Két napot már elbasztunk a semmire. Ebéd, ímél, fészbúk, faszom - Gábriel vett egy mély levegőt, mintha mondani akarna valamit, de az Isten megszakította. - Nem érdekel, hogy nem vagy fönt a fészbúkon! Az sem, hogy twitterelni sem vagy hajlandó. Blogoltál bazmeg, mintha még mindig kétezerkettő lenne. Az a helyzet srácok, hogy gyakorlatilag három napunk van. Ebből a bolygóból nem fogunk díjat csinálni, ezt most megmondom. Le kell egyszerűsíteni a dolgot, mert ez egy kurvajó ügyfél. Az Univerzumnál nagyobb cég kurva kevés van, és mostanában népesíti ezeket a kisebb naprendszereket. Meg kell fogni ezeket, és kaphatunk nagyobb cégektől nagyobb cuccokat, de ehhez megbízhatónak kell lenni. Vagyis nem ilyen tekerős, napszemcsis, ájfónos faszoknak, mint egyesek, Lucifer! És nem érdekel, hogy mit akarsz rá mondani! - Az Isten tudta, hogy most be kell keményítenie. - Most be kell keményítenem sajnos. A következőt fogjuk csinálni. Tudom, hogy volt már, de nem érdekel: Jó és rossz. A gonosz kísértése, verzusz a jó szentsége. Szájd báj szájdos anyagok. Fehér és arany az egyik oldalon, fekete és vörös a másikon. Nem akarom ezt a pofát látni Gábriel!
Egyszerű evolúciót kérek, semmi szimbiotikus kavarás. Konzervatív ügyfélnek prezentálunk. Biztonsági vizuálok, csipkés hegyek és fjordok, szimmetrikus jegek alul, fölül. Szép, hosszú folyók, és sok víz. Az mindig bejön. Gyerünk! Én megírom a kőtáblákat, kidolgozom az alapsztorik szkriptjeit, ti meg essetek neki a kidolgozásnak. Ti döntitek el, ki csinálja a jót és ki a rosszat. Én azt mondanám, hogy Lucifernek inkább a jó állna kézre, Gábriel, meg a rosszat csinálhatná, de rátok bízom.

* * *

Aurélnek mindig is a mániája volt, hogy minden kéznél legyen. Valószínűleg kiskorában szokott erre rá, amikor kétségbeesett szülei, nem értvén titkos babanyelvét mindent odaadtak neki, amire rámutatott a szobában. Így került az ágyba a nagypapa ezerkilencszázhetvenhatban egy pártbizottsági vadászaton szerzett vaddisznótrófeája, az összes Rolling Stones bakelit, egy Erika márkájú táskaírógép, a piros papírsárkány, tizenhét maci, három oroszlán, kilenc különböző színű és mintájú gyerektakaró, a narancssárga vasaló - anya féltett kincse -, négy cumi (a reggeli, az esti, a másik reggeli és a piros éjszakai) valamint körülbelül száz matchbox. Ha a fertőzésveszély, illetve a fulladás miatt aggódó szülők ezen tárgyak közül akár egyet is megpróbáltak eltávolítani, Aurél erős, mondhatni fülsértő sírással reagált.
Senki sem értette, hogy képes ennyi tárgyat számon tartani a gyerek. Szélesebb családi körben az volt az általános vélekedés - persze ezt a szülőkkel nem osztották meg -, hogy a gyerek egyenes úton elég hamar a nagy sárga házban fog kikötni. A szülők azt remélték, hogy a tudományos akadémián. Végül egyik sem történt meg.

* * *

A tévénézés olyan, mintha olvasnék egy könyvet, lapoznék egyet és hirtelen egy postaládába dobott színes szart olvasnál legalább kétszer akkora betűkkel, de nem lapozhatsz át rajta, legfeljebb elővehetsz egy másik könyvet.

(idézőjel vége)

mini gasztro rovat

A "mit csináljak a maradék zöldbabbal?" elnevezésű akció egyszerű, ám kóstolva meglepően ételszerű és finom eredménye.

A vöröskáposztáról pedig újabb titkok derültek ki, kékeszöldről keki színűre változott a leve, ezt annyira érdekesnek találtam, hogy hűtőbe tettem, és másnap meglepődve láttam, hogy VÖRÖS lett! Mégiscsak van értelme vöröskáposztának hívni...

un giorno perfetto

Szeretek ilyenkor ide hazajönni, egész más, mint a városban, ha beköltözöm, ez biztos hiányozni fog, ez a titokzatos koratavaszi favirágillat, ami áthatja a sötétet és a csendet, teljes csend van, csak a fákon ülő szirmok, egészen gyengéd, nem erőszakos illat, misztikusabb és könnyebb, mint a rózsák átható nyári parfümfelhője.

Ma egész nap miss levakarhatatlan mosoly voltam megint, nagyon jól sikerült a masszázs, pedig most már egy majdnem-idegent, csak kontakton táncoltunk együtt egyszer-kétszer, előtte még izgultam is, de valahogy elszállt minden para, mihelyst felfeküdt az ágyra és a kezem alá került, onnantól csak a figyelmem és az áramlás volt.

Utána elmesélte, hogy egész más tudatállapotban lebegett, és beflesselte közben, hogy valahol Dél-Amerikában sasmadárként repül, ez marhajó, eddig egyedül TéPének volt valami flesse, vagy legalábbis ő mesélte el, meg Csabi érezte azt, mintha úszna, de ezek még azelőtt voltak, hogy a teljes ma-uri masszázst megtanultam volna.

Igazából most kezd kibomlani az igazi arca ennek, hogy mire is való ez az egész; a legbüszkébb az ezelőtti masszázsomra vagyok, önkéntelen kibuggyanni akaró férfikönnyek (ahogy én is szoktam:) ), attól, hogy annyira jó, és soha még érintéssel ennyi figyelmet és szeretetet...

Aztán meg sütisütés, életem legfinomabb sütijét szerettem volna megsütni persze, szeretem, ahogy a szeretés a konyhában motivál, és mint hétvégén a szendvicseknél, szerintem most is sikerült! Harmadszor használtam az alapot, de minden alkalommal más lesz egy kicsit, ma őröltem a tésztába lenmaglisztet, és beleszórtam egy fél zacskó fahéjat is, a mazsolákat rumba áztattam, és tettem mellé aszalt cseresznyét, vörösáfonyát, a túróba vaníliát, citrom- és narancshéjakat, margarin helyett tejföl került bele, majd aprítottam mandulát is, hogy ropogósra hintsem a tetejét.

Kicsit el is késtem a táncról, de nem baj, mert fantasztikus a Vera, hihetetlen élvezetes órákat tud még a kezdők számára is tartani, van hozzá mosolya és bátorsága. Most egymás derékon emelgetése kézállásba  volt, a súlyunkkal játszottunk, ez az a kísérleti terület, amit én a kontakt improvizációban a legjobban szeretek, meg is látszott, ahogy jambe váltottunk: egy egészen merész srácot fogtam ki, és mi voltunk a legenergikusabbak és a leginnovatívabbak, végigpörgettük a termen egymást a levegőben, egy csomót lógtam fejjel lefelé róla és annyit nevettem, hihetetlen jó volt...

Aztán egy pohár száraz vörös mellett a Csigában ismét ráébredtem, mennyire szeretem az apró, mókás vizuális játékok programkódjait, néha azt hiszem, unom a szakmámat, pedig csak a száraz serverside hányadékból van olyankor elegem, ez pedig állati izgalmas, és én is annyira szerettem programozni flashben. Szomszédos pixelek majdnem-átlagából fakadó mozgás, gravitációszimuláció nulla kezdő lendülettel, de a G által minden test hat egymásra, és így minden egy robbanással indul, aztán a kis paca elkezd a nagy paca körül keringeni, fantasztikus! Ráadásul ránézek a kódra, és tökre értem az egészet, pedig Javát nem is tanultam...

ki-fordulva?

Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon a világ van-e kifordulva, vagy pedig én - lehet, hogy én vagyok, igen, kifordulva: kifelé fordulok, meg kiteszem azt is, aminek belül kéne lenni...
Belül kéne lenni?

Hogy miért van az, hogy szinte mindenki magányos, még azok is, akik együtt élnek, még azok is, akik folyton társaságba járnak, hogy itt vannak a barátok körülöttünk, de nem tudunk velük mit kezdeni, hogy blogokat olvasunk ahelyett, hogy kifejeznénk a másik felé ezt az érdeklődést, például felemelnénk a telefont, és megkérdeznénk, hogy vagy, hogy a négy fal közt kesergünk, de mégsem tudjuk elhagyni a négy falat, mert odabent is van egy ötödik.

Vagy hogy miért nem merjük senki előtt vállalni a legfontosabb problémáinkat, miért nem osztjuk meg a lelki válságokat még a legjobb barátunkkal és a párunkkal sem? Kihez vagyunk őszinték, ha már őelőtte is szégyelljük magunkat?
Vagy ha látjuk, hogy szarul van a másik, miért nem megyünk oda segíteni vagy legalább meghallgatni, hogy mi a baj, miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre?

Nyilván egyesek ezt magánügynek hívják (mivelhogy az is), és erre hivatkozva nem beszélnek és nem is kérdeznek róla. Pedig attól még fontos lehet, hogy meg tudjuk valakivel osztani, mert egyedül sokkal könnyebb elakadni az életben és megrekedni egy problémával, néha már attól bevillan a megoldás, hogy végiggondoljuk, ahogy elmondjuk, vagy csak leadunk vele egy nagy adag feszültséget.
Szerintem néha félre kéne dobni a félelmeket és a túlzott tapintatot, hogy ráébredjünk: ha már barátok vagyunk, felelősséggel tartozunk egymásért. Ha aggódunk egymásért, ha érdekel a másik lelke, ne habozzunk lépni, mert tudunk neki segíteni és támaszt nyújtani, és ez cseppet sem offenzív, sőt. És tudnánk segítséget kapni is, ha képesek vagyunk azt kérni, észrevenni, elfogadni.
Együtt minden sokkal, sokkal könnyebb...

Nagyon meglepődtem, még valamikor február végén talán, régnemlátott ismerőssel találkoztam, leültünk egymás mellé a nyüzsgő árkádban egy padra, csak ültem mellette szótlanul és mozdulatlanul, ő meg azt mondta, olyan jó, hogy itt vagyok, végre egy megnyugtató és meleg sziget ebben a rideg világban, vannak ugyan az életében barátok, de senki sem tudja kimutatni a szeretetét, mindenki olyan hideg marad...

De miért? Miért nincs meg az együttlétekben az odafordulás?
Mi akkor az értelme a kapcsolatoknak?

Ha kirándulni, mozizni, ebédelni, koncertre, akárhová megyek társaságban, sosem az az igazán fontos, hogy milyen zene szól, milyen filmet adnak, miből van a kaja, hány méter magas a csúcs és mit lehet útközben lefényképezni, hanem hogy mesélsz közben a családodról, a párodról, az örömeidről és a kétségeidről, miközben egymás mellett bandukolunk, a félelmeidről és a vágyaidról, hogy nem tudod, jófelé visz-e az élet, amit élsz... és én is elmondom ezeket, lehet, hogy akár pirkadó hajnalig is elbeszélgetünk. És nem is érzem, hogy az egésznek értelme lenne másként...

tavaszodás

Mobilnet, fürdőruci, gyékény, és most kint fogok dolgozni a gyönyörű napsütésben! A jácintok illata kétoldalról cirógatja az orrom, a csillagvirág most kezdi hullajtani szirmait. Égeti bőröm az erős tavaszi nap, mintha minden életerő a tavaszi délelőttbe sűrűsödne, most még minden töretlen, friss, hajthatatlan, és iszonyú lendületet ad a merevségbe kényszerítő téli álom elmúlása.

Valahogy így érzem most magam én is, és köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt egy hétben átengedte a masszázsnak a testét, aki levelet írt, aki felhívott, aki megölelt, aki rámköszönt és rámmosolygott, vagy csak ült és ivott egy sört mellettem.

A focipályára kihozták ma az ovisokat, csupa fogócskázós-nevetős pufi arc, körülöttük futottam és jó volt őket nézni, azt hiszem, kezd újra lehetségesnek érződni, hogy egyszer majd gyereket akarok. Ez is olyan, aminek meg kellett gyógyulni, hogy ne érezzem a lelkem rejtett-szégyellett zugában valahol szánalmas kompromisszumnak és nevetségesnek a házasság gondolatát, hogy újra hinni tudjak a párkapcsolatban mint formában, amiben két ember boldogan és őszintén együtt lehet.
Mostanság, ahogy főzök és takarítok, halkan, de mintha ott zakatolna a fejem búbja alatt az a szó, hogy feleség, szeretnék beleszokni azokba a dolgokba, amiktől egyszer majd jó feleség lehetek.

rajzfilmfigura

Álmomban Moersben jártam tegnap. Fura, mert már vagy egy hónapja egyértelmű, hogy nem megyek, az álom is olyan volt mondjuk, egyedül voltam, kívül a tábor területén, császkáltam erre-arra, és tudtam, hogy nem mehetek be a koncertekre és a happeningekre - nem tudom, akkor egyáltalán mit kerestem ott:) Meg azért is fura, mert nem is akarnék menni. Mert az is világos, hogy milyen jó nekem így, abban a bizonyos értelemben persze, mert amúgy meg volt egy csomó családi zűr és a velejáró tehetetlen őrjöngés és sírás, önmarcangolás meg kétségek valamivel kapcsolatban. De ha csak ezt nézzük, olyan béke van bennem, ami az elmúlt bő fél évben egyszer sem volt, immár egy hónapja, inogás nélkül. Valahogy eltűnt minden, ami fájt.

Nem tudom, hogy ez miért van, a pénteki beszélgetésben voltak erről vicces gondolataim, akkor úgy ömlött szavakba, hogy durva, de úgy látszik, van olyan, hogy valaki mint élő ember kvázi megszűnik létezni számomra. Nem úgy, hogy elfelejtem, és nem gondolok többé rá, és nem is haragból vagy mint amikor úgy éreztem, hogy önvédelemből nem akarom soha többet látni, hanem hogy is mondjam... Olyanná válik, mint egy kedves rajzfilmfigura, amit ha meglátsz egy képregényben, akkor elmosolyodsz, de igazából nincs az alakja mögött élő ember, nem úgy gondolkodsz róla. És talán ezzel magyarázható, hogy most már lehet róla hallani vagy akár beszélni is úgy, hogy igazán nem hoz fel bennem érzéseket, és se negatív, se pozitív irányba nem tudja a hangulatomat kibillenteni. És nem hiszem, hogy ez valami menekülés lenne, inkább alkalmazkodás, egyszerűen a helyzet ezt kívánja meg. Egyébként szerintem valahogy ő is így volt, és talán most is így van velem.

És nem is akarom, hogy ez megváltozzon. Maradjunk csak egymásnak rajzfilmfigurák...:) Úgyhogy most szépen továbbpasszoltam a sc3-jegyemet is, amit tegnap a Petinek kifizettem:)

ezt a napot soha, soha, soha nem fogom elfelejteni.

örül

Vidám és felszabadult reggel, odakint mandula- és cseresznyevirág-lombok, a hangfalból Jonathan Coulton, a szobában ugrálás-pörgés. Az elmúlt három nap mintha kicsit visszaadott volna engem magamnak. A tegnap estén meg még mindig le vagyok akadva, pozitív értelemben:) 

A szerda még felemás, megjelenek és öt percen belül vér folyik:) Öniróniát félretéve, jól elvágtam egyből az ujjam, tipikus:) De mégis, feloldódni valami közös térben, együttlenni, más, mint a kettesben, annyira hiányzott ez már, megnyugvás kicsit. A csütörtök még több ennél, jó hosszú szünet után újra elmentem kontakt táncra, az albérlet egyre biztosabbnak tűnik, aztán szuperjó volt a koncert, nagyon jól illik Pala bele, a legvégén még táncolni is mertem kicsit, mikor már Peti meg Zsombor is felálltak, és persze a legfontosabb nem is ez, hanem a beszélgetés, zenéről főleg, ez is annyira hiányzott. És egy csomó ember, akiket rég láttam, még azt is jól esett, akit egy éve nem, és ott volt emzsé lakótársa, a másik Ida is, az első korombeli névrokon, akit megismertem:) A barátjának meg segítettem üzembe hozni a buli után a biciklijét (mik vannak, le akarták róla lopni a kereket..) Komolyan gondolom, hogy ha nem sikerül, akkor hazacipeljük ketten?
Vajon miért akad le mindenki azon, ha valaki segít, olyan hihetetlen ez? Múltkor is a boltban, nagy-nagy hálálkodás, egy vásárló nyakigöntötte cipőpucolóval a pultot és a padlót, az eladó nem ér át a túloldalra, nem természetes, hogy aki ott áll és módjában áll, az megcsinálja? Na mindegy:)

A tegnap meg, hát ez kész. Ez a lány ismeri azt az érzést, basszus, ugyanazt!!, alig hiszem el még most is, hogy van ilyen, éspedig hű. És meséli és meséli én meg csak hallgatom és hol ráz a hideg, hol hőhullám csap, le-fel-le-fel veszem a kabátot és konstans libabőr. (mintha újra élnék egy pillanatra? és ez azt is jelenti, hogy végre valaki érti ezt??) És egyetértünk abban is, hogy ilyet egyetlen egyszer él át életében az ember, illetve a legtöbben valószínűleg soha, az az egy mindenesetre már mindkettőnk életében elmúlt, de hogy mi volt az értelme, oka, célja, azt nem sikerült megfejteni... talán nem is lehet.

Aztán Fonyóra mentünk, nem is tudom, mikor hallottam utoljára, még anyámmal-öcsémmel mentünk el koncertre Kispesten, ő akkor még koleszos volt.
Fonyó meg hát... Fonyó:) "És üdvözöljük körünkben Idát, akinek anno először mutattam meg ezt a dalt." Megölelt utána egyből és megszorongatott, öreg cimbora, ez is egy olyan, aminek tudom, hogy soha nem lesz vége, még ha félévente látjuk is csak egymást, alig beszélünk, és más városban lakunk.

ne ítélj elsőre!

Vörösnek hívják, a színe lila, mindenütt kék foltokat hagy maga után, magas hőfokon zöld levet ereszt. Most akkor milyen színű is a káposzta? :)