kegyetlenül fáj.
bárcsak el tudnék tűnni a föld színéről úgy, hogy ne akarjak visszajönni többé.
bárcsak tudnék nem kötődni semmihez és senkihez.
http://www.last.fm/music/Saltillo/_/A+Necessary+End
2011. január 31., hétfő
2011. január 29., szombat
szombat reggel
Mikor oldódnak fel végre ezek az ellentétek?
Mikor lehet végre mindkettőnknek egyszerre ugyanolyan jó?
Te mindig mosolyogva mész el tőlem, a jó miatt, ami köztünk történt.
Én mindig szomorúan maradok itt nélküled, a jó miatt, ami köztünk történt.
Ha közel engedtelek magamhoz, ha megengedtem, hogy boldoggá tegyél, ebben a felfokozott érzelmi állapotban egy darabig nem vágyom másra, minthogy cserébe én is odaadhassam magam Neked. Mindegy, hogy milyen módon. A figyelmemet, a törődésemet, a melegségemet, a testemet, a nyugalmamat, az energiámat. Amire szükséged van éppen.
Amikor elmész, úgy érzem, mintha börtönbe lennék zárva. Megreked minden, amit adni szeretnék.
Semmit sem tudok tenni, sehogy sem tudok Neked örömet okozni. Teljesen tehetetlen vagyok.
Ha este mész el, úgy könnyebb. Akkor még én is mosolygok, kitart a közös élmények utóhatása, boldogan hajtom álomra a fejem. Másnap munka, nem is lenne Rád energiám. De ha szombat reggel mész el, egy egész hétvégényi odaadásomat kell utána magamba fojtanom...
Mikor lehet végre mindkettőnknek egyszerre ugyanolyan jó?
Te mindig mosolyogva mész el tőlem, a jó miatt, ami köztünk történt.
Én mindig szomorúan maradok itt nélküled, a jó miatt, ami köztünk történt.
Ha közel engedtelek magamhoz, ha megengedtem, hogy boldoggá tegyél, ebben a felfokozott érzelmi állapotban egy darabig nem vágyom másra, minthogy cserébe én is odaadhassam magam Neked. Mindegy, hogy milyen módon. A figyelmemet, a törődésemet, a melegségemet, a testemet, a nyugalmamat, az energiámat. Amire szükséged van éppen.
Amikor elmész, úgy érzem, mintha börtönbe lennék zárva. Megreked minden, amit adni szeretnék.
Semmit sem tudok tenni, sehogy sem tudok Neked örömet okozni. Teljesen tehetetlen vagyok.
Ha este mész el, úgy könnyebb. Akkor még én is mosolygok, kitart a közös élmények utóhatása, boldogan hajtom álomra a fejem. Másnap munka, nem is lenne Rád energiám. De ha szombat reggel mész el, egy egész hétvégényi odaadásomat kell utána magamba fojtanom...
vissza a közhelyekhez
Mennyi mindenen kell keresztül menni, mennyi mindent kell végigvinni ahhoz, hogy aztán az ember magára nézve is megállapíthassa a világ legnagyobb közhelyeit... :)
Hogy ami a másikban zavar, az soha nem más, mint ami bennünk is megvan, és amit magunkban sem tudunk megérteni vagy elfogadni...
Hogy a legnagyobb félelmünk egyben a legtitkosabb vágyunk...
Hogy a reakció nem ér, ezért a szabadságom csak onnantól valódi szabadság, ha már nem a másik szabadságára adott válaszreakció... (még az, és érzem, hogy beindul a fight or flight, és bár javuló tendencia, hogy már nem az utóbbit választom, a fegyvereim korrektségével nem vagyok elégedett).
A külvilágra adott reakciók meg valahol a megvilágosodás táján kezdenek el felszívódni, úgyhogy egyelőre még igen nehezen látom be, hogy lehetne bárki is szabad (mondjuk a pasim elég jó nyomon jár, bár csak egy-két területen) megvilágosodottság nélkül. (annak meg má' mindegy úgyis:).
No meg hogy továbbra is, mindig is magamat szeretem oly nagyon Veled.
stb, stb.
Mindenesetre most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy meglehetősen megterhelő főpróba után, amikor először játszottam el az új szerepet, és még nagyon nem otthonos és kevésbé természetes, de már van egy kis belelátásom abba, hogy menni fog-e az előadás, mennyire passzol az én karakteremhez a dolog.
Néha nem könnyű mindent érezni, ami a levegőben ott van.
De örülök, mert ez egy egymás iránt érzékenyebbre hangolt, drámaiságmentes színpad nyitott színfalakkal. Ennek az őszintétlenséggel, követelőzéssel és látszólagos behódolással való totális elbaszása a soap opera. Szerintem mi annál sokkal bölcsebbek vagyunk.
Ja, és hogy 7 embernek kell az albimban aludnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen fantasztikus adottságokkal rendelkezik a fürdőszobánk..? Ezentúl gyakrabban fogadok couchsurfereket, azt hiszem...
Hogy ami a másikban zavar, az soha nem más, mint ami bennünk is megvan, és amit magunkban sem tudunk megérteni vagy elfogadni...
Hogy a legnagyobb félelmünk egyben a legtitkosabb vágyunk...
Hogy a reakció nem ér, ezért a szabadságom csak onnantól valódi szabadság, ha már nem a másik szabadságára adott válaszreakció... (még az, és érzem, hogy beindul a fight or flight, és bár javuló tendencia, hogy már nem az utóbbit választom, a fegyvereim korrektségével nem vagyok elégedett).
A külvilágra adott reakciók meg valahol a megvilágosodás táján kezdenek el felszívódni, úgyhogy egyelőre még igen nehezen látom be, hogy lehetne bárki is szabad (mondjuk a pasim elég jó nyomon jár, bár csak egy-két területen) megvilágosodottság nélkül. (annak meg má' mindegy úgyis:).
No meg hogy továbbra is, mindig is magamat szeretem oly nagyon Veled.
stb, stb.
Mindenesetre most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy meglehetősen megterhelő főpróba után, amikor először játszottam el az új szerepet, és még nagyon nem otthonos és kevésbé természetes, de már van egy kis belelátásom abba, hogy menni fog-e az előadás, mennyire passzol az én karakteremhez a dolog.
Néha nem könnyű mindent érezni, ami a levegőben ott van.
De örülök, mert ez egy egymás iránt érzékenyebbre hangolt, drámaiságmentes színpad nyitott színfalakkal. Ennek az őszintétlenséggel, követelőzéssel és látszólagos behódolással való totális elbaszása a soap opera. Szerintem mi annál sokkal bölcsebbek vagyunk.
Ja, és hogy 7 embernek kell az albimban aludnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen fantasztikus adottságokkal rendelkezik a fürdőszobánk..? Ezentúl gyakrabban fogadok couchsurfereket, azt hiszem...
2011. január 24., hétfő
Waves workshop: Navigating the Unknown
Itthon vagyok betegen (mégsem vagyok legyőzhetetlen, úgy tűnik:P ), viszont ennek megvan az az előnye, hogy kivételesen van időm arról írni, ami valóban lényeges számomra. (általában nem így van, sőt sokszor épp a legjelentéktelenebb dolgok kerülnek ide több okból: az egyik, hogy amikor a fontos dolgok történnek, akkor fontos dolgok történnek, tehát nincs időm még blogolni is róla, másrészt vagy Vele élek át / meg valamit, és ezért nem érzem szükségét, hogy másoknak beszámolót tartsak az örömeimről, ha pedig nem vele, akkor meg Neki szeretném elmesélni, és nem pedig ide írom :) - és ezért ide inkább a negatív dolgok kerülnek, hirtelen indulatból amolyan spontán kirobbanások.)
Jelentkeztem egy Ötritmus workshopra. Nagyon kellett. Nem voltam még Ötritmus workshopon, táncórán is csak egyen, amit a Fehérke tartott nyáron - mégis már ahogy a terembe beléptem, úgy éreztem: otthon vagyok. Tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Hasonlított nagyon azokra a hétvégi kontaktos workshopokra, ahol nem technikai volt a tananyag, hanem a cél a minél mélyebb ellazulás, minél teljesebb felszabadultság volt az önálló, ösztönös improvizáción keresztül.
Néha nehezemre esett nem kapcsolódni másokhoz, ahogy a kontaktból megszoktam - aztán levetettem ezt a gátat, és egy kicsit mertem kapcsolódni azokhoz, akiket ismertem már korábban is kontaktról, vagy akik nyitottnak mutatkoztak felém, és páros táncot kezdeményeztek velem. És most már, okulván a nyári ötritmus órából, sikerült úgy viselkednem, hogy a táncot megéljük teljesen, de az óra után ne kérjék el (hiábavalóan) a telefonszámomat a velem összhangra talált és engem vonzónak tartó fiatalemberek (kontakton ez valahogy sosem probléma, ott mindenki természetesnek veszi, hogy a kapcsolódás a táncban véget ér).
Az ismeretlen közeg (és közönség) ellenére úgy érzem, én voltam a teremben a legvadabb, legfelszabadultabb, legösztönösebb, legsokszínűbb. Bátran használtam a talajt is mint támaszt, formát és teret, ahogy a kontaktból tanultam. Engedtem, hogy felszínre törjön bármi, csináltam, bármi is jutott eszembe, engedtem, hogy a testem lépjen először, mielőtt még bekapcsolódna az elmém és feltenné a szokásos kérdéseit a félelmeivel, megfelelési kényszerével, esztétikai kétségeivel. Biztos, hogy sokan irigyeltek is ezért; sokan táncoltak szolidan, vagy végig hasonló, ismétlődő sémák szerint, kissé kétségbeesett vagy zavart arccal, az eksztázis jelei nélkül (főként az idősebbek). De kurva nagy, hogy eljöttek és végigcsinálták ők is!!
Tettem magammal kapcsolatban néhány fontos megfigyelést. Vagy inkább kérdést, amik felmerültek bennem. Először is, hogy mi a francért vagyok én olyan feszült, szorongó, zárt bizonyos társas, hétköznapi szituációkban, mikor itt totálisan oldott és elengedett tudok lenni?! Hol vannak ilyenkor a görcseim, a korlátaim, a félelmeim? Amit itt megtapasztalok, amilyen minőséget itt képviselek, azt miért nem tudom hozni az életemben is? Miben más ennyire ez a tér nekem az élet teréhez képest?
..és innen folytatom, mert most ki lettem dobva a gépből:)
Jelentkeztem egy Ötritmus workshopra. Nagyon kellett. Nem voltam még Ötritmus workshopon, táncórán is csak egyen, amit a Fehérke tartott nyáron - mégis már ahogy a terembe beléptem, úgy éreztem: otthon vagyok. Tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Hasonlított nagyon azokra a hétvégi kontaktos workshopokra, ahol nem technikai volt a tananyag, hanem a cél a minél mélyebb ellazulás, minél teljesebb felszabadultság volt az önálló, ösztönös improvizáción keresztül.
Néha nehezemre esett nem kapcsolódni másokhoz, ahogy a kontaktból megszoktam - aztán levetettem ezt a gátat, és egy kicsit mertem kapcsolódni azokhoz, akiket ismertem már korábban is kontaktról, vagy akik nyitottnak mutatkoztak felém, és páros táncot kezdeményeztek velem. És most már, okulván a nyári ötritmus órából, sikerült úgy viselkednem, hogy a táncot megéljük teljesen, de az óra után ne kérjék el (hiábavalóan) a telefonszámomat a velem összhangra talált és engem vonzónak tartó fiatalemberek (kontakton ez valahogy sosem probléma, ott mindenki természetesnek veszi, hogy a kapcsolódás a táncban véget ér).
Az ismeretlen közeg (és közönség) ellenére úgy érzem, én voltam a teremben a legvadabb, legfelszabadultabb, legösztönösebb, legsokszínűbb. Bátran használtam a talajt is mint támaszt, formát és teret, ahogy a kontaktból tanultam. Engedtem, hogy felszínre törjön bármi, csináltam, bármi is jutott eszembe, engedtem, hogy a testem lépjen először, mielőtt még bekapcsolódna az elmém és feltenné a szokásos kérdéseit a félelmeivel, megfelelési kényszerével, esztétikai kétségeivel. Biztos, hogy sokan irigyeltek is ezért; sokan táncoltak szolidan, vagy végig hasonló, ismétlődő sémák szerint, kissé kétségbeesett vagy zavart arccal, az eksztázis jelei nélkül (főként az idősebbek). De kurva nagy, hogy eljöttek és végigcsinálták ők is!!
Tettem magammal kapcsolatban néhány fontos megfigyelést. Vagy inkább kérdést, amik felmerültek bennem. Először is, hogy mi a francért vagyok én olyan feszült, szorongó, zárt bizonyos társas, hétköznapi szituációkban, mikor itt totálisan oldott és elengedett tudok lenni?! Hol vannak ilyenkor a görcseim, a korlátaim, a félelmeim? Amit itt megtapasztalok, amilyen minőséget itt képviselek, azt miért nem tudom hozni az életemben is? Miben más ennyire ez a tér nekem az élet teréhez képest?
..és innen folytatom, mert most ki lettem dobva a gépből:)
soha
Nincs jogod senkit semmilyen tettéért megítélni mindaddig, amíg ugyanazt saját magad is el nem követted, és helyzetét, melyből döntése fakadt, át nem érezted; amíg nem érezted mozgatórugóit a húsodban, következményeinek terhét a szíveden.
Márpedig minden egyes ember minden egyes cselekedete egyedi és megismételhetetlen. Mindannyian másként éljük meg életünk nagy válaszútjait (sőt még ugyanaz az ember sem tud valamit többször ugyanúgy megélni, hiszen mire másodszor teszi, ő már nem ugyanaz az ember).
A következtetés tehát marad: soha, semmiért nem ítélhetsz meg senkit.
Egyedül önmagad bírája lehetsz.
2011. január 22., szombat
greatest accomplishment
Értem én, mert néha azért 'hiányzik' az az érzés, hogy szeretni valami kis éretlen hülyét - aki néha bizony egy elég méretes kőbunkó, de nem baj, majd kinövi... és már simogatom is az aranyos kis buksiját. Az a jelenet jut néha eszembe, Drixi egy tökéletes példa, mert senki más nem volt képes abban a suliban eltűrni a Selyemzsolt kreténségét, ő meg elővette azt a kedves, nyugodt archaikus mosolyát, úgy nézett rá, csendben, megbocsátón, mint anya a gyermekére, amikor bepisilt, asszem a Vera mondta ezt a hasonlatot. (na őt is meg kéne keresnem egyszer - ha már ennyire hiányzik, hogy minden évben egy csomószor gondolok rá, csak épp félek, hogy én nem érdeklem őt).*
Szóval megfigyeltem nemrég, hogy van a nőkben egy ilyen képesség, egyfajta anyai ösztön, hogy megbocsátani, hogy tolerálni a hülyeséget. Sőt egyesek kifejezetten még valami perverz élvezetet is lelnek abban, hogy egy nagyon hülye pasit toleráljanak. Aki bántja vagy leszarja vagy megcsalja stb. őket.
Mert tudják magukról, hogy ez mekkora irdatlan teljesítmény. Az is. Unconditional love. Veri bjútiful.
Node, valójában nem büszkének kéne lenni erre, hanem inkább elgondolkodni azon, hogy ha már mi ilyen nagyok tudunk lenni, valóban ez való-e, ez méltó-e hozzánk, vagy pedig sokkal többet érdemelnénk.
És persze, néha vannak ilyen nagyjelenetek, mert például egyedül a Drixinek be is kussolt a Selyem egyből, de szerintem hosszútávon egyetlen pasi sem fog megváltozni attól, hogy welcome-t mondunk a gorombaságainak. (esetleg megszokják a kényelmet, és még jobban visszaélnek vele).
Szóval aki úgy érzi, hogy életének a legnagyobb, leginkább elismerésre méltó eredménye, hogy egy nagyon hülye pasit képes volt tolerálni oly hosszú időn (netán egy egész életen) át, az kéremszépen bizony nem szent, hanem egyszerűen hülye. És szedje össze az önbecsülését, és húzzon kifele abból a kapcsolatból nagyon-nagyon gyorsan.
*na, hát persze, persze fent van a facebookon, és én meg nem merem bejelölni.
vajon hol élhet most? több a külföldi ismerőse, mint a magyar, és köztük finn és olasz nevek... <*sóhaj*>
Szóval megfigyeltem nemrég, hogy van a nőkben egy ilyen képesség, egyfajta anyai ösztön, hogy megbocsátani, hogy tolerálni a hülyeséget. Sőt egyesek kifejezetten még valami perverz élvezetet is lelnek abban, hogy egy nagyon hülye pasit toleráljanak. Aki bántja vagy leszarja vagy megcsalja stb. őket.
Mert tudják magukról, hogy ez mekkora irdatlan teljesítmény. Az is. Unconditional love. Veri bjútiful.
Node, valójában nem büszkének kéne lenni erre, hanem inkább elgondolkodni azon, hogy ha már mi ilyen nagyok tudunk lenni, valóban ez való-e, ez méltó-e hozzánk, vagy pedig sokkal többet érdemelnénk.
És persze, néha vannak ilyen nagyjelenetek, mert például egyedül a Drixinek be is kussolt a Selyem egyből, de szerintem hosszútávon egyetlen pasi sem fog megváltozni attól, hogy welcome-t mondunk a gorombaságainak. (esetleg megszokják a kényelmet, és még jobban visszaélnek vele).
Szóval aki úgy érzi, hogy életének a legnagyobb, leginkább elismerésre méltó eredménye, hogy egy nagyon hülye pasit képes volt tolerálni oly hosszú időn (netán egy egész életen) át, az kéremszépen bizony nem szent, hanem egyszerűen hülye. És szedje össze az önbecsülését, és húzzon kifele abból a kapcsolatból nagyon-nagyon gyorsan.
*na, hát persze, persze fent van a facebookon, és én meg nem merem bejelölni.
vajon hol élhet most? több a külföldi ismerőse, mint a magyar, és köztük finn és olasz nevek... <*sóhaj*>
2011. január 12., szerda
csak egy-két pillanatkép, vagy valami ilyesmi
milyen fura. ma megláttam az arcod az interneten, és egy pillanatra azt hittem, hogy barátok vagyunk, és elmosolyodtam. tudod, mintha nem is történt volna semmi. mintha elfelejtettem volna. vagy el is felejtettem, arra a pillanatra.
jó volt látni egyébként. jó volt látni, hogy ilyen semmilyen is tud lenni egy találkozás. hogy lassan Te is semmilyenné válhatsz számomra egyszer.
nem szeretem, amikor a nemtalálkozás konzerválja a dolgokat.
márpedig konzerválja. elég durván. sok kísérlet bizonyította már ezt a történelem során:)
tök szeretnék blogolni egy csomó dologról. beszélgetésekről, filmekről, barátságokról, táncról, családról, szeretésről. mindenről, ami mostanában történt és fontos nekem valamiért.
hiányzik hozzá az időm.
ma pl. itt van egy couchsurfer. :)
nekem most ez izgi, mert először vagyok 'host'... :)
azt hiszem, én nem is annyira akartam szerelmes lenni. féltem tőle, attól, hogy nagyon fájni fog, attól, hogy nem fogom tudni a dolgokat kézben tartani és a helyén kezelni. féltem valamiféle lavinától, meg attól, hogy az halálos is lehet.
de egyelőre nem történik semmi ilyesmi. csak hullanak az ajándék percek, ahogy a hópelyhek hullanak, mindegyik más és mindegyik gyönyörű. és minek félni attól, ami a legszebb dolog a földön. miért kéne elfutni az elől, aki boldoggá tesz.
vajon minek hívják azt, amikor úgy érzem, az ő benzinszagú, koszos, érdes kezénél nincs finomabb kéz a világon? és ha átölel vele, olyankor valami olyan jóba, olyan bőségbe csöppenek, hogy nincs az égegyadta világon szükségem semmi másra...
nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e.
de nem is fontos ezt tudni.
ha érezzük, amit érzünk, az éppen elég...
jó volt látni egyébként. jó volt látni, hogy ilyen semmilyen is tud lenni egy találkozás. hogy lassan Te is semmilyenné válhatsz számomra egyszer.
nem szeretem, amikor a nemtalálkozás konzerválja a dolgokat.
márpedig konzerválja. elég durván. sok kísérlet bizonyította már ezt a történelem során:)
tök szeretnék blogolni egy csomó dologról. beszélgetésekről, filmekről, barátságokról, táncról, családról, szeretésről. mindenről, ami mostanában történt és fontos nekem valamiért.
hiányzik hozzá az időm.
ma pl. itt van egy couchsurfer. :)
nekem most ez izgi, mert először vagyok 'host'... :)
azt hiszem, én nem is annyira akartam szerelmes lenni. féltem tőle, attól, hogy nagyon fájni fog, attól, hogy nem fogom tudni a dolgokat kézben tartani és a helyén kezelni. féltem valamiféle lavinától, meg attól, hogy az halálos is lehet.
de egyelőre nem történik semmi ilyesmi. csak hullanak az ajándék percek, ahogy a hópelyhek hullanak, mindegyik más és mindegyik gyönyörű. és minek félni attól, ami a legszebb dolog a földön. miért kéne elfutni az elől, aki boldoggá tesz.
vajon minek hívják azt, amikor úgy érzem, az ő benzinszagú, koszos, érdes kezénél nincs finomabb kéz a világon? és ha átölel vele, olyankor valami olyan jóba, olyan bőségbe csöppenek, hogy nincs az égegyadta világon szükségem semmi másra...
nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e.
de nem is fontos ezt tudni.
ha érezzük, amit érzünk, az éppen elég...
2011. január 10., hétfő
tanmese
A paraszt és a csacsi
Egy nap a csacsi beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan kisétált!
Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!
Egy nap a csacsi beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan kisétált!
Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!
2011. január 8., szombat
2011. január 4., kedd
musical bestof
Érdekes, hogy tavaly ez milyen jelentős volt nekem, pont egy éve postoltam, és most eszembe jutott, hogy ismét rányomhatok a "last 12 months" gombra. Szinte minden helyezés engem is meglep. No lássuk...
Ebben a listázásban az volt az érdekes, hogy nem volt jó, hogy nem esett jól, sőt lehangolt - ellentétben az előzővel. Nem is tudom őszintén azt mondani, hogy "szeretem" a zenéket, amiket hallgattam. Inkább, hogy szükségem volt rájuk, egyfajta ragaszkodó, destruktív függőségben.
2009-ben még egész mást jelentett nekem a zene. Akkor társas oldódás és társas őrület volt, az összetartozás érzését erősítette bennem, a zene csupa kedves emléket hozott az otthonomba.
2010-ben ezeket itt mind-mind egyedül hallgattam, a gyáli szobám négy fala közt, magányosan, immár a különválasztottság jeleként.
Minden érzelmi töltetű.
Utórezgések. Utórezgések, amik csendben elhalkulnak. Az elmúlt fél évben nem sok zenét hallgattam már.
- Fedélzet (396) - ööö...? tavasszal sokat beszélgettem Szemyvel. Most már nem láttam fél éve. Ez az ő ex-zenekara.
- Murcof (332) - ez még meglepőbb, 2009 abszulút szupersztárja volt nekem, de az elmúlt fél évben egy-kétszer, ha hallgattam, sőt azt gondolnám, hogy azóta nem hallgatom, mióta kérte, hogy ezt tegyem be háttérzenének.
- Ben Frost (301) - 2010 legnagyobb felfedezése számomra a Steel Wound c. album, igazából ő lenne az egyetlen, akit felraknék az idei bestof-listámra. Ráadásul tízperces számai vannak, úgyhogy ha belőném az idő-equalizert, biztos ő lenne az első. Mit meséljek róla? Az a jelenet talán a legjellemzőbb. Azon az estén, amikor összeszedtem magam, és először mentem el újra kontakt táncra, majd utána a Cökxpônba a Csordás Dávidék chill-out koncertjére. Feküdtem ott koradélután a Rákóczi tér környékén egy idegen lakás galériájában az ágyon (egy ma-uris jóbarát kölcsönadta a kulcsát, hogy ott tudjak nyugodtan dolgozni), ezt a zenét hallgattam, és elaludtam. Nagyon jó volt rá aludni. Pontosan azzal a fajta megnyugvással, ahogy egy férfi mellkasán alszom el, aki szeret. Ha ezt hallgattam, nem voltam egyedül. Ezért mertem elmenni utána. Gyógyított. You, me and the end of everything...
- Eleven Hold (270) - ez a húszéveskori kedvencem, mi ez a nagy revival? :)
- Autechre (231) - ezen is csodálkozom. Érzéstelenítő injekció fürdőkádas ellazuláshoz.
- Mike Oldfield (217) - a Songs of a Distant Earth az egyik fő zeném lett masszázshoz, tök jó, hogy kitaláltam.
- Einstürzende Neubauten (211) - jé. ennyi lejátszást nem lehet a némettanulás számlájára írni...
- Csordás Gábor (189) - végre valami jogos. Nagyon szép lett az a zongoraimpró cédé, amit Carlos tavaly karácsonyra hozott össze.
- Mugison (177) - 2 Birds, Poke a Pal. Érzékenység, szépség és egy csipet fájás. A Saltot túlzásba vittem.
- Valgeir Sigurðsson (167) - berlini utam idején koncertezett volna kint Ben Frosttal, így vettem újra elő, 2009 moersi kedvesség egyébként, igényes, halk, finom, északi, szelíd. Kicsit el is hitette, hogy Equilibrium Is Restored...
- Balmorhea (163) - gyönyörűszép... igazán állhatna előkelőbb helyen.
- Bonobo (163) - egy kedvenc számom volt már (Kota), de alapvetően Szemy hozta, a kedvenc háttérzeném lett, és ez egyben hibája is: figyelni nem lehet rá, nem történnek a zenében olyan lényeges dolgok.
- Barják András (160) - a karácsonyi zongoradarun fennakadt a lemezjátszó tűje, evvan. szia Andris.
- Secret Chiefs 3 (156) - ez valami nagyon érdekes, különleges zenei egyveleg, koncerten is voltam, de most már nemigen hallgatnám.
- Banco de Gaia (147) - Igizeh c. albumuk lett a másik legfontosabb, dinamikus masszázszeném, azoknak teszem be, akik nyitottabbak az elektronikára.
- Apocalyptica (145) - bűnügymegelőző fájdalmas-érzelmes dühöngőzene. hajat ki, fejet le és zúzás ezerrel. a szerelem és a család tájain lelt kegyetlenségre ez a gyógyír. másnap brutálisan fájni szokott a nyakam... :)
- The Knife (137) - régi Hollán-party maradvány, de inkább TernerPeti- és Csabihangulat. Jó zene, maradni fog.
- Loscil (136) - The Making of Grief Point. Ezt muszáj. Rabul ejtett, pedig alig-zene. Hipnózis és ultrafinomsággal meg-megrezzenő hangok. 'A better reading of the situation, the right reading is that I just don't understand it. At all.'
- Coldplay (135) - egy kicsit mert jó, egy kicsit előző nyári nosztalgia. De az is igaz, hogy 2010-ben is ez volt a Hardest Part az elején, Gergő mellett.
- Explosions in the Sky (130) - a tavalyi legfinomabb postrock, és a számcímek is nagyon betaláltak... talán ez lenne a másik, amit mindenképp megemlítenék a 2010-es toplistámon. Beszéltem is róla, remény, hit, The Earth Is Not a Cold Dead Place...
Ebben a listázásban az volt az érdekes, hogy nem volt jó, hogy nem esett jól, sőt lehangolt - ellentétben az előzővel. Nem is tudom őszintén azt mondani, hogy "szeretem" a zenéket, amiket hallgattam. Inkább, hogy szükségem volt rájuk, egyfajta ragaszkodó, destruktív függőségben.
2009-ben még egész mást jelentett nekem a zene. Akkor társas oldódás és társas őrület volt, az összetartozás érzését erősítette bennem, a zene csupa kedves emléket hozott az otthonomba.
2010-ben ezeket itt mind-mind egyedül hallgattam, a gyáli szobám négy fala közt, magányosan, immár a különválasztottság jeleként.
Minden érzelmi töltetű.
Utórezgések. Utórezgések, amik csendben elhalkulnak. Az elmúlt fél évben nem sok zenét hallgattam már.
mosolymérő
Annyi mindent írnék... Fantasztikus hetem volt, kezdve a múlt hétfővel, látszólag semmi különös, beültünk egy kis kocsmába a Pajta mellett, beszélgettünk, én meg egy kicsit az ölébe hempergőztem a padon, és úgy elengedtem magam, ahogy szinte bárhol el szoktam magam engedni, ha kettesben vagyunk és minden oké, talán mert belém nem neveltek ilyesféle illemtankönyvet, hogy hol mit illik csinálni és mit nem (volt is belőle bajom..:) ).
Azok a pillanatok, amelyek megmaradnak, amik igazán számítanak, pedig milyen megfoghatatlanok, elmesélhetetlenek. Ahogy álltunk a Keletiben, ő már a vonaton, én lent a peronon, és az üvegajtó két oldalán egymásra helyeztük a kezünk. Vagy tíz perc késéssel indult a vonat, és mi csak álltunk ott, néztünk egymásra - az a mosolya, az annyira megmaradt bennem.
Amikor még kisebbecske gyerek voltam, és Anyuval Németországba mentünk, ki nem állhattam Karó nénit (mi így hívtuk, amúgy Carolina, nyilván). Pedig tök kedves volt, és mindig rámmosolygott - no de annak a mosolynak a hamissága! Egy gyerek ezt talán még jobban érzi. Csak addig mosolygott, amíg rámnézett, a következő pillanatban elvágták a mosolyt. Ki nem állhattam.
Szerintem egy mosoly valódiságát, a mögötte rejlő örömöt a hosszában lehet mérni. A hamis mosoly mögött nem rejlik öröm, csak egy szándék - ami attól még lehet jó szándék persze, de a szándék nem nyújtja el a mosolyt úgy, mint ha valóban örülsz. Szóval én kész voltam, ahogy ott álltam, és láttam, hogy már tizenöt perce ugyanaz a mosoly van az arcán, változatlan intenzitással és csillogó szemekkel. Mert ez annyit jelent, hogy boldoggá tudjuk egymást tenni...
Azok a pillanatok, amelyek megmaradnak, amik igazán számítanak, pedig milyen megfoghatatlanok, elmesélhetetlenek. Ahogy álltunk a Keletiben, ő már a vonaton, én lent a peronon, és az üvegajtó két oldalán egymásra helyeztük a kezünk. Vagy tíz perc késéssel indult a vonat, és mi csak álltunk ott, néztünk egymásra - az a mosolya, az annyira megmaradt bennem.
Amikor még kisebbecske gyerek voltam, és Anyuval Németországba mentünk, ki nem állhattam Karó nénit (mi így hívtuk, amúgy Carolina, nyilván). Pedig tök kedves volt, és mindig rámmosolygott - no de annak a mosolynak a hamissága! Egy gyerek ezt talán még jobban érzi. Csak addig mosolygott, amíg rámnézett, a következő pillanatban elvágták a mosolyt. Ki nem állhattam.
Szerintem egy mosoly valódiságát, a mögötte rejlő örömöt a hosszában lehet mérni. A hamis mosoly mögött nem rejlik öröm, csak egy szándék - ami attól még lehet jó szándék persze, de a szándék nem nyújtja el a mosolyt úgy, mint ha valóban örülsz. Szóval én kész voltam, ahogy ott álltam, és láttam, hogy már tizenöt perce ugyanaz a mosoly van az arcán, változatlan intenzitással és csillogó szemekkel. Mert ez annyit jelent, hogy boldoggá tudjuk egymást tenni...
rövidke
Talán nem véletlenül kaptam a sorstól ezt a néhány nap kényszerszabit. Hihetetlen, hogy hogy jönnek szembe a szituációk... Kénytelen leszek szembenézni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)