minden jó,
 ha.

legszívesebben

...ma egész este csak csókolóztam volna, míg a világ s két nap, játékosan, gyengéden és szenvedélyesen.
Az egész világon nincsen senki, aki Nála jobban csókol.

hiányz

Selejteztem a gépemen, és találtam egy videót, amit talán még sosem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Én vagyok rajta, és nem csinálok semmit, csak úgy fekszem ott csukott szemmel, mosolyogva, és elégedett, doromboló hangokat adok ki, ahogy egy kéz végigsimít az arcomon, miközben az arcomat veszi a kamera - amiről persze nem tudok, aztán egyszercsak észreveszem, és akkor megkérdezem, nem vagyok-e csúnya. És persze, hogy nem, tök szép vagyok, hiszen boldog vagyok. Valkón készült, akkor, amikor négy napig voltunk ott kettesben a volt barátommal.

Egy hete rávettem Apámat masszázs után, hogy aludjon itt. Magam is meglepődtem, mennyire más volt minden, mennyire nyugodtabban, simábban, szebben telt az estém - pusztán attól, hogy itt volt valaki, aki közel áll hozzám - máris egészen más érzés volt mosogatni, fürödni, port törölni, lefekvéshez készülődni, olvasni, reggelizni, mint egyedül csinálni egészen ugyanezt...

Mit akarok mondani ezekkel? Azt hiszem, csak azt, hogy alapvetően én már nagyon nem így szeretnék élni, ahogyan most élek, itt az albérletben, egyedül. Mert valami mérhetetlen energiát tud adni az embernek maga a puszta jelenlét is, az, hogy egy légtérben lehet azzal, akit szeret, és ránézhet bármikor, de még ha rá sem néz, akkor is hallja a szoba másik sarkából a szuszogását. És nem lehet mindig egymással foglalkozni, mert annyi minden másról is szól az élet, de nem is kell, mert nincs jobb, mint így dolgozni, így tanulni vagy így takarítani, egyszóval így csinálni mindazt, amit az embernek úgy egyébként tennie kell.

röviden

Most nem blogol, él.
Valamiféle könnyed boldogságban.

a hiba az ön készülékében

Oké, ezt eddig is tudtuk. Csak hát mindaddig nem ért fabatkát sem, amíg nem tudtuk a megoldást a kiküszöbölésére. És most úgy érezzük, hogy tudjuk, és ezért jó nekünk újra.
(és nem tudjuk, miért beszélünk többes számban, mikor nem is vagyunk Morla)

Nomeg figyelmeztetve lettem, hogy mivel ezt és ezt nem mindenki tartja észben, időnként jeleznem kéne, hogy itt a blogban sokszor csak nagyon pillanatnyi vagyok. És tényleg, ne vegyetek túl komolyan, mert akkor szubtilis lelki terror lesz a bejegyzéseimből, amik pedig kizárólag azért állnak itt, hogy az én önző lelkemen könnyítsenek.

Nyugodalmas szép éjszakát.

Berni

http://fedelzet.net/_mp3/Fedelzet-Berni.mp3

nem nehéz rájönni, kinek küldöm:)
még a név is stimmel...

egyedül játszani?

Megújult külsővel és belsővel, új rovatokkal és frissült főszerkesztő gárdával újraindult a Sorstársak magazin!

Eheti témánk: Van-e szerelem harmincon túl?

Komolyra fordítva a szót, tegnap átjött az exem, és hosszan beszélgettünk arról, hogy nem tudja, mit tegyen. Adott egy hat évvel idősebb nő, aki nem tudja szeretni. Egyszer már együtt voltak kilenc hónapot, ami alatt boldog is volt meg nem is. Boldog, mert átélhette azt, hogy szeret - de közben fájlalta, hogy "egy szívhalottal" van együtt, folyamatosan fontolgatta a szakítást - persze nem dobta ki, mivel szerette - végül a csaj szakított vele. Most pedig, hogy vége lett a csaj új kapcsolatának (egy fatökű, érzéketlen tai chi-tanárral), visszajönne hozzá, mert rájött, hogy azt a szeretetet, szerelmet, gyengédséget, törődést és fantasztikus szexet nem kapja meg senki mástól. Szóval lényegében a szex miatt van szüksége rá a csajnak, meg hogy legyen valaki, aki szereti.

Ő meg egyik nap úgy érzi, nem kéne ebbe belemenni és megint kiszolgáltatni érzelmileg magát, másnap meg felhív, hogy hát ottaludt a nőnél, és élete egyik legjobb szeretkezése volt (persze, hiszen szerelmes vagy!), aztán harmadnap megint kezdődik a vacillálás és a tudat, hogy ennek semmi értelme, mert eddig se volt semmi értelme abban hinni, amire vágyott. Mert hát persze, hogy hinni próbál az ember, hogy a másiknak csak időre van szüksége, hogy újra felolvadjon a szíve, amit a csalódással teli évek-évtizedek során szép lassan megtanult bezárni, vagy csak ennek vagy annak a körülménynek kéne megváltoznia, stbstb, meg hát egónk is van, senki nem akarja a kudarcot beismerni, többre tartjuk annál magunk, mint hogy ne lehessen minket szeretni. Olyan nincs!

Az egyedülléttel nem az a baj, hogy elviselhetetlen (nem az), hanem, hogy értelmetlen. Mert akkor látom ennek az egésznek, az életemnek az értelmét, ha meg lehet egymással osztani, ha oda tudom adni magamat valakinek.

Aztán lehet, hogy ez az én hibám, pont tegnap gondolkodtam el rajta egy filmbéli jelenet kapcsán, hogy milyen érdekes, hogy egy gyerek még tud egyedül is játszani. A dolgokat névvel és jellemvonásokkal ruházza fel, történetet sző köréjük és mozgatja, beszélteti őket. És máris együtt a szerető család, vagy versenyeznek a kisautók.

A gyerek még tud egyedül játszani. Mi meg már nem tudunk, mi már csak együtt tudunk. Ő még ki tudja pótolni azt, ami hiányzik a világból, a saját fantáziájával, hitével, lelkesedésével.

És arról is beszélgettünk, hogy valahol a szerelem is ilyen. Mert nem azért vagy szerelmes, mert a másik a legtökéletesebb, legszebb, legjobb lény a világon. Hanem azért, mert hiszel Benne. Valamiért hiszel. És csak az tud szerelmes lenni, aki még hisz a szerelemben, mert ez a hit hozza létre a szerelmet magát, enélkül nincsen szerelem.

És ahogy öregszünk, és jönnek a keserű tapasztalatok, egyre többet veszítünk el a hitünkből, és egyre kevésbé tudunk szerelmesek lenni. És egyre több kell ahhoz, hogy mégis. Nem akarok én itt nagy általános igazságokat kinyilatkoztatni, de arra én is emlékszem, hogy kamaszként még nem volt szükség a szerelemben semmiféle viszonzásra, elég volt álmodozni, gondolatban átélni, elképzelni a vele töltött perceket. Most meg már a fasznak sincs kedve szerelmesnek lenni, hogyha nem kölcsönös, vagy nincs meg a másik részről az ugyanolyan mértékű odaadás.

Persze ez nem egyértelműen negatív folyamat, mert meg is véd dolgoktól. Pont ezért alakul így...

És emlékeztet arra, hogy lassan mi is harmincévesek leszünk.

...lehet, hogy még egyszer utoljára játszani kéne egy jót, amíg még képesek vagyunk, amíg még meg tudjuk csukott szemmel is pörgetni a sors kerekét?

Futárnak lenni

Ahhoz az kell, hogy üres legyél, akkor tudod a világot úgy befogadni, hogy egyben látod, egy vagy vele, érzed a szívdobbanását. Akkor jön el az az állapot, hogy már nem a lámpákat figyeled, sőt már nem is kell figyelned egyáltalán, csak érzed, hogy mikor mit kell tenni.

Szelei Mama

Ma nem mentem kontakt táncra, élvezem a csendet és a nyugit, jól esik most egyedül lenni. A szokásos háztartás körüli teendők mellett egy kicsit magammal is törődtem amolyan csajos-fürdőszobás, kényeztető módon.

Zeneileg Piri-nap van, nem is direkt, de most ezek esnek jól és ezek rezonálnak... azt hiszem, jellemző, hogy nálam nem stílusok, hanem emberek szerint vannak mappákba rendezve a zenék:), és ez pont így van jól.

Mostanra megnyugodtam, de elég szomorúan indult a reggel. Azt hiszem, most kezdtem csak felfogni, hogy a Szelei Mama meghalt. Túl gyorsan jött ez a temetés, semmi idő nem volt a személyes gyászra, hogy mindenki egy kicsit le tudja magában zárni, szerintem jobb, ha csak ez után jön el a nagycsaládi együtt-sírásrívás, és akkor a temetésen még kifakadhat mindaz, ami feldolgozatlan maradt. Nem tudom, miért kellett ezt mindössze négy nappal a halála után... Még egy rövidke szöveget sem írt össze senki, hogy a pap tudjon a Mamáról mit mondani. Csak a szokásos undorító katolikus szertartás, ami még ezt az alkalmat is arra próbálja kihasználni, hogy nyomassa az idióta demagóg prédikációt, totálisan személytelenné téve az eseményt, és semmibe véve annak az egyéniségét, akiről  szólnia kellene... Apám ki is volt akadva, hogy lehet állandóan a bűnbocsánat kérését szajkózni, egy olyan ember esetében, akinek semmi bűne nem volt az égvilágon.

Tény, hogy a Mamáról egy rossz szót nem lehet szólni. Apám úgy fejezte ki magát, az egész rokonságból ő volt az egyetlen, aki valóban képes volt egy Családot megteremteni, táplálni és életben tartani. Családot, így, nagy betűvel, azt, aminek a családnak mindenhol lennie kéne, ahhoz, hogy a Földön Mennyország lehessen. Ezt mondta apám. Amit az ember életében jelentenie kéne: a szeretet és a melegség fészkét, ahol mindig szívesen látnak, ahol mindig örömmel fogadnak, ahová ünnep megtérni. S mindeközben a Mama nem rendezett fesztivált, észrevétlen maradt, mint az enyv, ami összetartja mindazt, ami kívülről látszik, de az enyv nélkül széthullana darabjaira. És csak felnőtt fejjel, utólag gondolsz bele abba, ami akkor olyan természetes volt: hogy a Mama biztosan nem vágott mindennap csirkét és nem sütötte halomszámra a második világháború előtti receptek szerint készült, különleges cukrászsüteményeket, hanem pont hogy nagyon szűkösen élt, éppen azért, hogy minden egyes alkalommal, amikor kedves vendég áll a házhoz, a legjobbat adhassa, amit csak adni tud. Még mindig érzem a számban a világ legfinomabb tyúklevesének az ízét...

Először meglepődtem, hogy ennyire megérintett a halála. Egyrészt nem nagyon szoktam a halál tényén kiborulni, és nem azért, mert nem halt meg még senki, akit nagyon szerettem... De a Mama más, és rájöttem, nem az számít, hogy hányszor találkoztunk, hány éve nem láttam, vagy mennyit voltunk együtt. Nem olyan sokat, és nem láttam már nagyon-nagyon régen. De a Szelei Mama volt az egyetlen, tényleg az egyetlen az egész családomban, akit igazán közel, a legközelebb éreztem magamhoz. Nem tudom, mennyire, miért és hogyan tud egy kisgyerek szeretni. Hiszen kisgyerek voltam. Akkor még nem tudtam ezt így megfogalmazni, hogy miért voltam rá büszke: mert a Mama tudta a legjobban, hogy hogyan kell embernek lenni. Soha nem siránkozott semmin. Kedves volt mindenkivel. Nem olyan volt, mint a többi öreg a rokonságban, akik semmi másról, csak saját magukról meg a maguk siralmáról és múltbéli sérelmeikről tudnak beszélni, és egy idő után elkezdenek ellenséget látni mindenkiben. A Mama szíve mindig nyitva volt. És mindig tudta és mindig megtette a dolgát. Ha kellett, nemcsak a csévét szedte, kiment a férfiak közé a tűző napra kaszálni, akkor még nem arattak géppel. És nem félt, mint a pinty, úgy felpattant a Papa mögé a motorra. Nagyon belevaló csaj volt a dédmamám. gyerekként is ezt gondoltam róla. Mert ezt még nem is hangsúlyoztam, hogy nem a nagymamámról, hanem a dédmamámról van szó...

Kilencven évesen halt meg. Mindig mondta, hogy menne ő már a Papa után, de hát élve csak nem feküdhet bele a sírba...
Amikor a Szelei Papa meghalt, akkor hétéves voltam. Nem sokat tudtam róla, mert hallgatag ember volt, de valamiért szerettem a Papát, mindenképp akartam valami emléket róla... Néhány csavart és egyéb apró, értéktelen dolgot hoztam el emlékbe a műhelyéből. A Műhely volt a Papa lelke. Ott érezte jól magát. Számomra pedig olyan volt, mint egy kincsesbánya, órákat tudtam ott eltölteni, nézegettem a cuccait, mazsoláztam, természetesen én is össze akartam rakni ott valamit! Elválaszthatatlan volt a műhelyétől, rengeteg szerszáma volt, mindig bütykölt valamit. Csinált magának például szecskavágót, meg egy kétkerekű teherhordó kiskocsit, amit én akkor játéknak hittem, mert a nagybátyáimmal abban húzkodtuk egymást jót mókázva... Az utolsó dolog, amit maga készített, egy fűnyíró volt. Megvehette volna hozzá a belevaló kést, de még azt is magának csinálta meg. Ipari áramról működött, és végül soha nem használta senki, mert féltek kipróbálni, mondván, hogy ha valahogy lerepül a kés, az életveszélyes...

Sokat járt ma az eszemben a Mama és a Papa. Ezért ma nem voltam futár, ma nem voltam hozzá egyben. Majd kifejtem bővebben ezt egyszer:) Mert a héten éreztem meg azt, hogy ez miről szól, hogy mit jelent belül, a rutinon, a sebességen és a trükkökön túl futárnak lenni...

mainap

Biztos, hogy ma is én voltam a legkedvesebb, legmosolygósabb futár a városban. Néha szégyellem magam utólag bizonyos postjaimért, az előző is ilyen - de hát ez is, az is én vagyok. Ti meg pont ilyen hullámvasútnak szerettek, nem igaz? :)

Azt pedig, hogy a levakarhatatlan mosolyt az arcomon a napsütés, a Csótány új középrésze vagy a szexuális kielégültség okozta-e, vagy mindezek együttvéve, nem tudom. Mindenesetre ahogy ott ültem a fűben Óbudán és ebédeltem, egyszercsak leszólított egy vadidegen kozmetikus csaj, és behívott az üzletébe enni, és főzött nekem egy csésze finom citromos zöld teát. Mindezt azért, mert egész nap rosszkedvű volt, és olyan jól esett végre egy mosolygós arcot látni. És a mai diszpécserem is olyan kedves hangon beszélt velem egész nap (még ha munkát nem is nagyon tudott adni), hogy majdnem leolvadtam a bicikliről.

Meg most is meg vagyok hatódva, mert a virtuális postafiókomban találtam néhány kedves levelet... :)

(az meg milyen kész már, hogy a CM fórum útján levelezni kezdek egy sráccal, erre most írta meg, hogy amúgy a szomszédom, és már beszéltünk is:D )  

Ez az önzéses cucc, azt hiszem nem jött át jól, amit írtam. Semmi rossz nincsen ebben, nem negatív ítélet, egyszerűen csak így van, ez a létezésünk rendje, ha reálisan nézzük. És ezen nincs se semmi szomorkodni, se felháborodni való. Csak annyi, hogy minek csapjuk be egymást és önmagunkat.

A mai sok üresedésből az egyikben ellátogattam a Melegedőbe. Tök kíváncsi voltam már egy ideje, hogy mi élet lehet ott délelőtt vagy nappal. Ott ültek mind a sztenderd nagy arcok, az Ábri, a Fácán, a crew: Krisna, Csövi, Benji, meg persze a Piri (fiúPiri), aki sorozatos könyörgésekre sem tudja onnan elhozni magát. Először beülök, de végülis nem vagyok annyira közéjük való, inkább Benjit kérdezem a hétvégi akcióról (lent voltak gumicsizmázni Devecserben). Azt mondja, a média tele van hazugsággal ezzel kapcsolatban, de a legnagyobb tévedésben maguk a falu lakói élnek. Még mindig azzal áltatják magukat, hogy egyszer még vissza tudnak költözni az otthonukba, egyszer minden a régi lesz... de ott már csak pusztulás van. És a jelentettnél jóval több haláleset. A kórházban meg vágják le a lábakat.

Aztán mennem kellett, egy Ráday utcát kaptam:), fel is vettem egy percen belül, és kikézbesítettem röpke 10 perccel azután, hogy az ürge a HP-s telefonszámot tárcsázta. Egész nap gyors voltam, tele voltam energiával a négy óra alvás ellenére, nem tudok erre mást mondani, mint hogy a Csótánnyal jó. Alannel is jó, de vele óvatos voltam (meg egy kicsit bele is szerettem...), a Csótány meg már szinte összenőtt velem, olyan, mintha én lennék. Most ez jó hülyén hangzik kívülről, gondolom...:)

A masszázson kívül két dolgon gondolkoztam tegnap, hogy hogyan használhatnám ki ezt a tíz napot, az egyik, hogy meghirdetem, hogy jöjjön ide 10 napra az üres szobába valaki, aki otthon szarul érzi magát, meg azon, hogy ezt akár kihasználhatnám egy kis belső mitisakarok-mélyrefúrásra is olymód, hogy 10 napig nem találkozok inkább senkivel, és a mobilomat is kikapcsolom. Az elsőt valakinek említettem is, a másik már inkább hülyeségnek tűnik, így is túl sokat foglalkozom magammal. És jól meg is hiúsult volna az elhatározás, mert ma reggel váratlanul arra ébredtem fel, hogy a pasim itt áll az ajtóban, mert elhozta a bringám, ami nélkül amúgy nem is tudtam volna dolgozni. Úgy látszik, nem kicsit ütött ki agyilag ez a hétvége, hogy ezen ennyire meg kellett lepődnöm... Ma meg Barna kukkantott be kis időre munka után, holnap estére pedig apámat hívtam át egy kis temetés utáni beszélgetésre. Szerdán pedig masszírozok, pénzért, és még csak nem is én tettem meg a lépést ezirányba, leszámítva azt, hogy hajlandó voltam a hétvégén (az oly ritka családommal levésből áldozva) fél órát telefonbeszélgetni mélyebb témákról az illetővel. 

A hétvégén pedig leiratkoztam a muxico-ról, ez már régóta érett, de hogy valóban el tudtam engedni úgy, hogy már ne fájjon (a tavaly moersi szép meg a szerető ragaszkodás miatt), meg ne legyen ez a lépésem ambivalens, az csak most történt meg. Írtam búcsúlevelet, egész kedveset szerintem, és elsőre még csak az e-mail kézbesítést szüntettem be, hogy még meghívhassam a listára azt, aki nagy valószínűséggel eddig miattam nem volt fent rajta, még mielőtt véglegesen leiratkozom. De erre már nem maradt időm, mert nagyon késő lett, hétvégére meg hazamentem. Most akartam pótolni, de már nem tehetem meg, érdekes, úgy látszik, valaki fogta magát, és önhatalmúlag kitörölt teljesen a rendszerből... ezzel mégiscsak maradt valami negatívféle felhang. Meg az is milyen béna már, ha pont az az egy int kedvesen utánad, aki miatt tulajdonképpen elmész. Ha egyáltalán igaz, nem csak éppen akkor jól esett írni valami kedvességet. (milyen szkeptikus vagyok, remélem, azért eljön az idő, amikor ki tudom vele kapcsolatban tisztítani a szívem...)

ingerküszöb

"Ne menjen le nap a te haragoddal..."

És most mégis azzal megy le, és nem tudom ezt megállítani, muszáj megint ide hánynom a szarságomat. Senki más nem képes kiütni már nálam a biztosítékot, még az apám se, ami nagyon nagy szó, de neki egyetlen mondatával még mindig sikerül a legfájdalmasabb helyen belenyúlni a szarba. Pedig még csak nem is nekem mondta, mert én már nagyon ritkán állok csak vele szóba. De ezzel a dumával jön baszki, még mindig, érted, miután már hányszor átdumáltuk már az egész hülye múltat, hogy ő nem érti, hogy nekem ez hogy léphette át az ingerküszöbömet, amikor az övét nem lépte át. Hogy hogy lehet, hogy engem viszont megérintett a dolog. Nem érti!

Ennél nullább érzelmi intelligencia a Földön nincsen, vagy van? Hiszen tudta, nagyonis jól tudta, mert mondtam is, éreztettem is, hogy soha-soha-soha nem voltam még senkibe ilyen szerelmes (és nem is leszek, azt hiszem, mert valami akkor ott meghalt bennem, ami egy ilyen jellegű és intenzitású érzelmet engedni tud elhatalmasodni).

És még azt mondta anno, pont én mondom, hogy a szex komoly dolog... De hát hogy érthetné meg ezt az, aki nem ismeri ezt a fajta szerelmet, aki talán még soha nem szerelmeskedett szerelemből? Hogy érthetné, hogy ez nem egy szimpla pillanatnyi szórakozási forma, hogy nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna ellenállni neki, hanem hogy nem tudtam volna hazudni neki az elutasítással? Hogy érthetné, hogy egyetlen vele töltött éjnyi beteljesülés elég lett volna, hogy ott belőlem a világ legboldogabb embere váljon? És nem is magam miatt, hanem mert semmi más vágyam nem volt, mint hogy őt most és ezentúl mindig, amikor csak szeretné, boldoggá tehessem... Hogy foghatná ő azt fel, milyen az, amikor egy másik embernek feltétel és biztosítókötél nélkül, teljességgel odaadod magad, és a kezébe teszed a szíved?

És hogy milyen azután a föld alatt két szinttel, szétplaccsant szívvel ráébredni, hogy nem tartott meg, mert ő csak a testét adta oda?

Ő nem érti, még mindig nem érti, hogy az én "ingerküszöbömet" miért lépi át a vele való szerelmeskedés, hogy én miért sérültem ebben a dologban.

Hát azért, mert a szex valóban komoly dolog, a legkomolyabb, ami két ember között történhet. Mert ha szerelmes vagy, akkor nincsenek fenntartások, akkor valóban úgy éled meg, mint a másikkal való összeolvadást, egyesülést, akkor levetsz minden páncélt és álcát magadról, hogy meztelenül állhass előtte lélekben is. És aki lélekben meztelen, az sebezhetővé válik.

És talán pont ezért gondolok néha arra, hogy kár, hogy már felnőttek lettünk, hogy irigylem a felfedező, kamasz szerelmet és a szűzlányokat, akik a vágy első megjelenése után akár még fél vagy egy évig is elhúzzák a dolgot, és megvárják, amíg a gyümölcs megérik igazán - talán ezért érzem néha azt, testi vágyaim ellenére, hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne szex a szerelmi életemben most se még egy jó darabig, amíg ki nem tisztul teljesen az ég felettünk. 

everywhere mirrors around

Azt hiszem, egy kicsit kikészített most a tanfolyam, túl sok volt az asszociációs lehetőség.

Esettanulmány1:
- Aki Debrecenben van, az nem a pasid!
- Nem Debrecenben, Németországban...
- Az a pasid, aki reggel melletted kel az ágyban.

Esettanulmány2:
- Valószínűleg azért vagyok ennek ellenére még mindig mellette, mert nekem is elváltak a szüleim, és nem akarom, hogy a gyerekeim is ugyanazt éljék át, amit én. Engem nagyon megviselt az ő válásuk.
- De hát tudod, hogy egy gyereknek az a legrosszabb, ha azt látja, hogy a szülei nem szeretik egymást, és folyamatosan megy a harc meg a feszültség...
- Iiiigen, és érzem is, hogy ezt így már nem lehet sokáig fenntartani, és előbb-utóbb úgyis meg kell lépnem ezt a döntést. Azért elmentünk most egy párterapeutához, hátha helyre lehet még hozni valahogy...

Esettanulmány3:
- Van egy feleségem és két gyerekem. Már nem élünk együtt, de papíron még nem váltunk el, és ebből elég sok konfliktus van, főleg, mivel nekem már van egy új kapcsolatom, és ezt a feleségem elég nehezen dolgozza fel. Most az új barátnőmmel élek, de hétvégenként mindig a gyerekekkel vagyok a feleségemnél egy másik városban. A feleségem folyton a gyerekekkel zsarol, például felhív, hogy korábban induljak haza, mert ha hétkor végzek, akkor a gyerekek már nem lesznek ébren. A barátnőm meg attól van kikészülve, hogy tulajdonképpen egy szerető szerepében érzi magát, mivel a hétvégéket sohasem vele töltöm.
Én persze azt szeretném, hogy mindkét nőnek jó legyen...
- De hát Te is tudod, hogy az lehetetlen! Valakinek így is, úgy is rossz lesz.
Másrészt vedd már észre, hogy ennek még mindig semmi köze ahhoz, hogy TE mit szeretnél. Ez eddig arról szól, hogy ők mit szeretnének. Neked azt kell eldöntened, hogy te mit szeretnél, függetlenül attól, hogy ők mit akarnak vagy mit várnak el tőled.
Van egy feleséged, de te minden este egy másik nővel hálsz, ergo folyamatosan töröd a házasságot. Minden egyes együttlétetekkel tisztátalanságot viszel a kettőtök kapcsolatába. Ez egy nem tiszta helyzet, hogyan is érezhetnétek így jól magatokat ebben?
Az pedig nem nő, aki a gyerekeit használja fel ahhoz, hogy magához kössön, az... az semmi. Sajnos nagyon sok nő kezében a gyerek a legjobb pajzs és a legjobb fegyver is egyben. Pedig a nőnek az lenne a szerepe, hogy a férfi válláról egyetlen mosolyával, egyetlen érintésével levegyen minden feszültséget, és az husss, elillan. Egy nőnek, ha igazi Nő lenne, azt kéne mondania: jaj ne siess, nehogy bajod essen útközben, majd reggel együtt leszel a gyerekekkel, amikor ők is ébren vannak.

kapcsolatszámtan

Valamit mégis, ez úgy a bögyömben van, nyomaszt. Hogy úgy érzem, valahogy nem stimmel a matematikai reláció. Úgy általában az emberek között. A Mester is kinyilatkozta ezt már, és kiadta egy kis kék füzetben, a Csajozási / pasizási tanácsok címűben, a tanulság az volt, hogy olykor bizony ki kell vonni, hogy a másik hozzáadjon, kiben milyen mértékben dolgozik ez az ösztönalapú törvényszerűség, kettőnk összege vagy szorzata a konstans, ugyebár nem elég szopni, szopatni is kell, hogy elég vonzóak legyünk, csak úgy a jó, ha mindkettő megvan.

Az elszenvedő megfigyelésen túl alkalmazni természetesen már nem tudjuk a taktikai lépések szabálykönyvében leírtakat, mert képtelenek vagyunk a színészkedésre.
Csak a remény él, hogy egyszer eljön valaki, aki feloldja ezt a szomorú egyenletet, és hajlandó magát beleengedni és megélni, ahogy egymáson, egymásban hatványozódik az, amit érzünk...

10 days alone

Kati véglegesen kiköltözött. Boró elutazott.
Többet most nem kívánok mondani.

önzés

Ki az az ember, aki fel tudja vállalni önmaga előtt, hogy a szándékai alantasak, pusztán önző vágyak beteljesítésére, ilyen-olyan testi vagy lelki szükségletek megszerzésére irányulnak?

Pedig ez nem tud másként lenni.

A világon semmi más nincs (és nem is lehet), csak az önzés. Mert az az élet természete, akár a skorpiónak a megmarás*, akármennyire is nem gonoszságból marja meg az áldozatát. Az egész természet így működik, ez biztosítja a fennmaradását, ezért áll ez a belső parancs mindenek előtt. De a természet valahogy mégiscsak jobban áll ezzel, mint az emberek, mert legalább nem próbálja folyamatosan az ellenkezőjét bizonygatni.

Szóval ki az az ember?
Valószínűleg senki, mert az önzésen túl az egyik legnagyobb szükségletünk, hogy a szándékainkat tisztának tudjuk.
Aki képes lenne ezt beismerni, az minden bizonnyal azért lenne képes, mert már lemondott önmagáról, és arról a szükségletéről, hogy milyen képe van önmagáról - vagyis akinek a szándékai már valóban tiszták tudnának lenni.

A saját szándékainkkal kapcsolatos önáltatás miatt van akkora szakadék a szándékok és a végeredmény között.

Se én, se Te, se Ő nem tudjuk önmagunknak bevallani, hogy nem tudunk jót akarni senki másnak önmagunkon kívül, jobban mondva önmagunk valamilyen közvetett (lelkiismereti, vallási, szerelmi, becsvágyó stb) implikációja nélkül.

(ezt még múlt vasárnap írtam, csak papírra, mert nem működik a laptopom)

---------------

* "228. Természetünk

Az egyik tanmese a teknőcről szól, aki a tengerparton sütkérezett éppen, mikor egy hatalmas, csúf skorpió kezdett el mászni felé, hatalmas farkát halálos döfésre görbítve. A teknőc habozás nélkül belevetette magát a biztonságot adó vízbe.
- Kérlek várjál! – kiáltotta a skorpió. – Nem bántalak, El kell jutnom arra a szigetre. Kérlek vigyél át!
A teknőc a víz szélén megremegett a rémülettől.
- Lehetetlent kívánsz. Te skorpió vagy. Megcsípsz, én pedig belehalok.
- Nem, nem foglak! – mondta szigorúan a skorpió. – Csak azért csípek, hogy ehessek. És biztos, hogy nem kívánok meg olyasvalakit, aki segített rajtam. Mindenki fél tőlem, senki sem bízik bennem. – zokogta.
A könyörgés a teknőst megindította, s végül így szólt:
- Rendben van, ha megígéred, hogy nem fogsz megmarni.
A skorpió hálásan megígérte, felmászott a teknőc hátára, és épségben átérkezett a szigetre.
Mikor lemászott a sziget homokjára, orvul megmarta a teknőcöt.
- De hát megígérted, hogy nem fogsz megcsípni – kiáltott fel a teknőc, miközben a halálos méreg átjárta a testét.
A skorpió odébbment, elnevette magát és így szólt:
- De nekem ilyen a természetem. "

a szerelem odaát

Drága András, miért írsz olyan ritkán...

Melegedő

Sejtettem, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor egyedül leszek a Melegedőben - nem azért, mert Ő ott van, hanem szimplán azért, mert ott jó. Csak ezt nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar eljön.

Ma egyébként is nagyon sok mindennek örültem... Még a helyzet fájdalmas komikumának is (vagy legalábbis tudtam nevetni rajta, rajtunk, magamon), aztán a fejedelmi reggelinek, a diszpécserem szimpátiájára utaló apró, kedves hangszínváltozásnak minden egyes elköszönő "Szia!"-ban és minden egyes újabb címnek, olyannyira, hogy a nap végére csupamosolyba fulladt a hétvégi lelkifurdalásos depresszió.

Arra jutottam, hogy ami van, az legyen. Nem lenni úgysem tud. És meglátjuk, hogy milyen. Nem irányíthatja a félelem a dolgokat.

Azt hiszem, az, hogy szeretem, és hogy vele vagyok, most igazán nem is Rajta múlik.

Vagy talán annyiban, a leginkább, hogy ki tudta mondani azt a bizonyos nemet. Biztos hülyén hangzik, ha ezt hozzávenném a mai nap csúcspillanataihoz - mert hát ki szeret ilyet hallani? Senki. Mert mindenkinek a cukorka kell, a mézesmázas szavak, az apró, kegyes hazugságok. Nekem nem. Nekem ez sokkal többet jelent annál, mintha azt mondaná, amit mindenki hallani szeretne. Az én bizalmam itt kezdődik, ahol semmit nem ígér, és nem ott, ahol igen.

Szóval a Melegedő... Vicus Cicus mondta egyszer, hogy neki ez a második családja. Most már én is kezdem érezni ezt. Nem nagyon lehet szavakban megfogalmazni, hogy mitől jó ott. De hogy jó, azt mindenki érzi. És ez nem köszönhető pusztán "a levegő titok-tartalmának"... :) 

De valamiért mégis itt vagyunk, akkor is, amikor kettesben lehetnénk, és akár szerelmeskedhetnénk valahol máshol, mi inkább itt ülünk, és itt éljük meg egymással azt a gyengéd, melengető intimitást, amire mint testnek az eleségre, úgy van szüksége a szívnek, hol szavakkal, hol csókokkal, ölelésekkel.

És az, amin ma szinte könnyekig hatódtam, vagy legalábbis volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy tudnék hullajtani egy könnyet a boldogságtól - amikor Benji odaült mellém, és elmesélte nekem, hogy ő egy ideje boldog. És láttam rajta, hogy érzi, hogy én értem, hogy miért. Mert nem oka van annak, hogy ő boldog, nem azért az, mert valami történt most, mert valami (valaki) végre az övé lett, stb., hanem mert az élet van, úgy, ahogy van, szarosan-hugyosan is, meg hogy a végén úgyis elkerülhetetlenül meghalunk.

És ez a csupaszív ember, aki hiába próbálja mindig bunkónak mutatni magát, hiába beszél mindig mindenkivel tapintatlanul - ámbár csakis őszintén - , mégis mindenki vágja, hogy milyen kurvajó ember, és hogy hiába mondja, hogy elege van, úgyis csinálja, és csinálni fogja, mert szereti csinálni, mert hát szereti azt a nagy Mi-t, ami ezáltalán érintve és éltetve van, szóval ő ül oda mellém, nagy hímsovinizmusa ellenére, és csak beszél és beszél hozzám. És érzem, hogy megolvadt a jég, ami az új jövevények idegen illatát övezi gyanakvóan és szarkasztikusan, és a helyén elkezdett kihajtani valamiféle bizalomvirág.

És láttam a többieken is, hogy ők is örülnek annak, hogy én még mindig itt vagyok (negyed 11-ig maradtam...:) ), meg persze viccelődtek is: 

- Mivan, csőtörés lett otthon? Hova rohant a Nyehi, elment megszerelni?

- Hát téged hogyhogy nem ilyen pózban látlak?? - és közben összefonja a levegőben a karját, mintha ölelne, majd azt mondja: - Ha krónikus tapizási függőséged van, én nagyon szívesen segítek enyhíteni!:)

- Doki, hogy mondhatsz ilyet, neked feleséged van! Mondjuk nekem is feleségem van, mégis magába szippantott egy pillanatra a tenger... 

Tiszta hülyék, na:) meg kedvesek. 

Hát ez van. Ezért Melegedő. Mert ott nem csak megmelegedsz egy szeles őszi nap után, hanem körbevesz egy másfajta melegség is. Ők úgy fogalmazták, hogy itt bármilyen lehetsz. Nem kell elszámolni semmivel, nem kell semmilyen szerepet játszani. Itt igazán lehet 'csakúgy-lenni'. És ettől tud sokkal, sokkal olyanabb lenni, mint egy igazi család...

inside

És még ezt a kevéske alvást is, amit sikerült volna magamba töltenem, ilyen hülye rémálmoknak kell megszakítania... Álmomban mindenen áttiporva azt akarta, hogy ott, de közben olyan nagyon részeg volt, és emiatt totál hülye, hogy minden lelkierőmet összeszedve valahogy elcipeltem a fürdőkádig, és ott le kellett öntenem a fejét egy vödör hideg vízzel (senki nem röhög!!), aztán bocsánatot kérni és magyarázni, hogy ezt most muszáj volt. És ez csak egy álom volt. A többi meg inkább lelki terror jellegű, gyerekekkel.