remény

Meg az jutott még eszembe, hogy mostanában sokkal ritkábban hallgatok zenét. Zsombor nemrég emlékeztetett rá, hogy tavaly ilyenkor Rómában szó volt róla, hogy nekem a zene egy kicsit olyan most, mintha az érzelmi életemet próbálnám pótolni vele.

Tény, hogy szinte minden érzelemre van egy dallam (vagy dallamtalanság), ami rezonál, akár szövegében, akár hangulatában, nincs olyan szomorúság, vágy, indulat, káosz, rezignáltság, reménytelenség és remény, amit el ne daloltak, el ne muzsikáltak volna. És az ember szereti hallgatni ezeket, mert segítenek neki megélni az érzéseit.

De mi a helyzet akkor, amikor az ember boldog? Ilyenkor olyan kevés számot találni, ami tükrözné ezt az emelkedett lelkiállapotot. Miért szól a boldogságról sokkal kevesebb szám, mint a keserűségről, a bánatról és a fájdalomról? Miért téma a vágyakozás és miért nem ihlet meg szinte senkit a beteljesültség?

Talán egyedül Mike Oldfield-ot tudnám kiemelni, hogy azokban a fantasztikus gitárszólóiban mennyi orgazmust elmesél (lásd pl. Ascension, Far Above the Clouds, North Star). Meg a jóféle post-rock albumokat, amiket annyira szeretek az elmúlt hónapokban, hogy néha arra gondolok, hamarosan eljön a nap, amikortól csak és kizárólag posztrokkot fogok hallgatni (aztán persze legközelebb megint bekerül a lejátszóba a Coldplay, a Thom Yorke, a Pink Floyd, a Cure).

Mintha a rockban mindig lenne valami keserű szájíz, múltbéli csalódás, világfájdalom felhang. Hogy minden eleve el van baszva. A posztrokk viszont a remény, a hit, a jövőbe vetett bizalom. Hogy végül minden jó lesz, és boldogok leszünk. A rock szöveghangsúlyos, mert csak úgy lehet panaszkodni. A reményről viszont nem lehet beszélni - azt csak érezni lehet, itt belül, a szívünk táján...