parázs-varázs

Nagy változások vannak az életemben. Akarok is róla írni... a táborról, a hajtipajtiról, meg minden...
Csakhogy megszokhattuk már, ez a blog nem az élménybeszámolók, hanem az érzelmi hullámok nyugtató fekhelye:)

Hiányzik. Nem olyan szenvedősen, hanem jólesőn, vággyal, álmodozva.
A legutóbbi tábortüzünk mellett a lángokat nézve elgondolkodtam, azt hiszem, mellette nem a tüzet, hanem a parazsat hordozom. Ami belobban, amikor találkozunk, vagy ha csak meghallom a hangját a telefonban - hisz a legkedvesebb hang nekem -, de nem éget meg, amikor nincs velem, és nem tudom, hol jár.

Egyszer egy könyvben (Richard Bach: Híd az örökkévalóságon át) azt olvastam, sose vedd magától értetődőnek, hogy a másik veled van.
Nem veszem annak. Ajándék ez, minden pillanata érthetetlen csoda. (néha gondolatban meg is csípem magam, hogy fel tudjam fogni - ő most tényleg engem ölel, tényleg engem csókol?:)

Szeretném jól szeretni.
Az örököt remélem, de a pillanatra rendezkedem be.

Nem hiszem, hogy ez bizalomhiány. Ez nem a kapcsolatunk minőségéről szól. Az életnek van egy alaptermészete. Mindig változik, és soha nem tudhatod, hogy merre. Ezért sosincs másod, mint a jelen pillanat. És se önmagadról, se a másikról nem tudhatsz többet, mint hogy a jelen pillanatban tud-e szeretni.

Annyira finom volt a legutóbbi szeretkezésünk, annyira szép volt minden egyes pillanat... Most éreztem először, hogy igazán mélyen eggyéváltunk, hogy teljesen oda tudtam adni, bele tudtam engedni magam, mert tudtam, hogy csakis jó jöhet.
És még soha senki nem mosolygott ilyen hosszan és intenzíven, miután együtt volt velem. Hiszem, hogy a mosoly igazi mércéje az érzelmeknek. Boldog velem - innen tudom, hogy szeret. És nincs nagyobb érzés, mint látni, hogy boldoggá teszem azt, akit szeretek...