a day off

Hát tény, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgok döntenek majd le először a lábamról, és nem valami váratlan természeti katasztrófa... de úgy látszik, most tényleg erre volt szükségem. Úgy kezdődött, hogy 9 óra alvás után brutális nyak- és fejfájással ébredtem, ami nem múlt el a harmadik bevett adag fájdalomcsillapító hatására sem, pedig nem vagyok az a gyerkőc, aki nyakba-főbe ( és pont oda:) ) fájdalomcsillapítókat szokott bevenni. Aztán az első melóm egy egyórás szívás és összevissza-telefonálás volt, aminek a végén végülis meg se került a csomag, amit vinnem kellett volna. Következőnek meg rámsóztak három akkora kib*ott nagy cuccot, amit a szép nagy hajtipajtis zsákba is csak alig tudtam bepasszírozni, plusz a súlyát is alig bírtam el. Általában élvezni szoktam, ha valami nehéz, meg ha az a kérdés együtt, hogy ki csinálja, mindig szeretem én vállalni a legnehezebbet. Azaz ha nekem valami nehéz, az jelent valamit. És a polgármesteri hivatalba kellett vinnem, és persze rohadtul félreküldött velük a recepciós, meg aztán a titkárság is, aminek szintén nagyon örültem. Aztán amikor a sikeres megszabadulás után a mosdóban kicsit fellélegeztem, megcsörrent a telefonom. Hogy dolgozom-e ma, mert ő most épp erre jár, és ha nem, akkor beugrana. Höhh, hogyne dolgoznék. Mint a normális emberek, tudod. Na jó, ezt nem mondtam neki. De ahogy letettem a telefont, kitört belőlem a sírás. És pont ekkor hívott a diszpécserem, hogy mi a helykó. Én meg nem tudtam először beleszólni, csak próbáltam lenyelni a könnyeimet. Aztán kinyögtem, hogy mi van, mármint a fejfájást, és hogy mindjárt összeszedem magam. És akkor azt mondta, nyugi, semmi baj, majd holnap folytatjuk, most menjek csak szépen haza.

És igaza is volt annyiban, hogy tényleg nem tudtam úgy figyelni, és ez a meló egyáltalán nemcsak a tekerésről szól, hanem folyamatosan dönteni kell, hogy merre menjek, ahol meg nem lehet szabályosan menni, ott hogy menjek mégis, bevágjak-e ez elé az autó elé, átdzsaljak-e még ezen a piroson, stb., és hogyha nem oké minden vagy fáradt vagyok, akkor az van, hogy rossz döntéseket hozok, és sokkal lassabb meg bénább vagyok. Rosszabbik esetben meg balesetveszélyes.
És hát tényleg rámfért a pihenés amúgy, mert nem aludtam meg a szükséges óráimat mostanában, meg egy kicsit túl is szerveztem a szabadidőmet, és nem volt módom lazítani.

Aztán persze rühelltem nagyon, hogy képes vagyok egy semmi telefonhívástól így kiborulni. Tovább is meséltem, hogy nem volt semmi extra, csupán eszembe jutott, milyen régen volt már az, hogy egyszerűen csak úgy felhívott.
"Ugyan, nem volt ilyen. Rosszul emlékszel! :) "
- szóval ezt bírom, ahogy az élet nemvicces dolgait tudjuk a legjobban kiröhögni.
Ez nagyon fog hiányozni, ha elmész.

Itthon aztán még büntettem egy kicsit magam azzal, hogy csokit ettem. Úgy hallottam, más nők azért esznek csokit, hogy jobb legyen, én azért, hogy rosszabb. Mindig nagyon szarul érzem utána magam, lelkileg is, fizikailag is.
Aztán bedőltem az ágyamba, és bealudtam.

Ébredéskor, pihi után meg már egy egész más világ. Egyből arra gondoltam, hogy lemondom, nem kell nekem ez a találkozás. Jó kislány leszek. Nem erkölcsi értelemben, hanem hogy vigyázok magamra, és csak olyat csinálok, ami jót tesz nekem.
Nem is értem amúgy, hogy minek akarom. Jött ez a gondolat vagy inkább érzés istenről, és azt gondoltam, hogy ezt egyedül ő értené meg. És emellett viszont egy olyan bizalomhiány van bennem felé, amit nemigen lehet überelni. De azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt az egész isten-izét hagynom kéne a francba.
"Nem kell aggódnod, isten létezik, csak egy kicsit rossz helyen kerested...:)"

Most pedig megmosom szépen a hajam és hullámosra szárítom, akkor is, ha holnapra szétmegy, ma meg nem látja senki. És olvasok valami izgalmasat, mondjuk onnantól, hogy 2007. szeptember 27., csütörtök...