:)

Mosoly, mosoly, és megint mosoly. Biztos sokan vannak, akiknek ebből egy is lehetetlen lenne egy ilyen nap után (bővebben később). Kicsit én is csodálkozom, de valamiért röpködős-kuncogós a kedvem. Ja és juteszembe, kurvajól néz ki a volt szeretőd ;)

blog magick

Milyen félrevezető ez a blog, lassan semmit nem merek ide leírni, mert aztán echte máshogy lesz :-P Tegnap pl. induláskor rájöttem, hogy a táskavisszacsere miatt most nincs nálam villogó, Gyálról meg anélkül feljönni sötétben elég életveszély, így mégis otthon maradtam. Szerencsére a családom elég későn jött haza ahhoz, hogy ne is érzékeljen, én meg egy nagyon jót aludtam nyitott ablaknál a földön, cseresznyelomb-magasságban, messze a város zajától. Ilyen alvás után még az is jól esik, hogy munka előtt még be is kell tekerni a városba. Főleg, hogy ma először nem a futárkodással, hanem Vele álmodtam. :)

Nem véletlenül jött meg így a kedvem most a blogoláshoz persze, bár azt most már megtiltottam magamnak, hogy munkaidőn kívül is olvasgassam a pasim régi, kinyomtatott blogját (hiszen akkor: 1. hamar elfogyna  2. nem aludnék éjjel), akármennyire is izgat, hogy mik állnak benne. Így viszont végigélvezem tényleg az egész munkaidőt, mert ha üresbe tesznek, akkor meg alig várom, hogy a szürke dossziét a kezembe vegyem.

Belegondoltam azért, milyen lenne, ha én is ilyen szókimondással, bevállalós párbeszéd- és eseményleírással írnám a naplóm... Megnéznék mondjuk egy április 24-et, szerintem oltári botrány lett volna belőle - ehhez képest ott áll egy egészen szelíd, rövidke szösszenet az aznapi napról... És közben meg mégis leírtam benne mindent.

egyedüllét

Úgy látszik, igényem van olyan napokra, estékre, amikor csak magam vagyok. Amíg nem mentem állásba, ez ugye nappal megvalósult, nem kellett külön törődnöm vele. Most meg kicsit csodálkozom, hogy ez az igényem ilyen erős. Azt hiszem, mindegy is, hogy közben mit csinálok. Ma például több mindent terveztem - Bhajan Band-Laár András koncert Barnával a vegafeszten, utána Mókus-talira menni a Tündéhez (ami, mióta nincsenek közös túrák, csak évente kétszer van, egyszer nyáron a Tündével, egyszer a Mónival karácsonykor, és ilyenkor lehet jólesőn megtudni, hogy mi van a többiekkel), este meg beszélgetni Barnával kicsit a lelkem dolgairól. Ehhez képest megérkeztem Gyálra, és elfogott a rendezgetési-selejtezési láz, és nem volt kedvem társaságba menni. Találtam kamaszkori naplórészleteket, beleolvasgattam a húszéveskori verseimbe (szinte kivétel nélkül minden versemből az az énem szól, akit az elmúlt egy évben olyan sikeresen, közösen gyilkoltunk - és akit még nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e vissza). Általában, ha hazalátogatok, rövid időn belül elfog a hányinger a szanaszét heverő fecnik, asztalon rohadó gyümölcsök, otthagyott újságok és zacskók láttán, úgyhogy a szüleim portáján is rendezgettem egy kicsit, közben hallgattam ezt a német netrádiót ("Feature über Forschungsprozesse in Naturwissenschaft und Technik, Philosophie, Sozialwissenschaft und Psychologie"), majd ettem egy tányér forró, csípős zöldséglevest, most pedig ismét biciklire pattanós ingerem van, meg nincs kedvem megvárni, amíg nagy nyüzsögve hazaérnek, úgyhogy indulok vissza. 14 kilós a pajtis zsák. Könyv, hosszúnadrág, cipő és egy-két régóta itt dekkoló kajaféle, amit anyám, úgy látszik, hiába cipeltem idáig a Herbából, életében nem fog megfőzni, pedig jódolog.

Tekintve az elmúlt hét mások felé nemigen feltárt erőteljes, negatív végkifejletű eseményeit, most valami erőteljes, negatív érzésnek kéne uralkodnia a gyomrom táján. De nincs ott semmi. Ijesztően közönyös vagyok. Azt hiszem, ez nem jó jel.
Az egyetlen érzelmekre utaló jelzés, hogy most nagyon jól esik szomorú-szép Dead Can Dance-t hallgatni. Ez például egy gyönyörű szám...

csodálkozik

De durva, simán rámjön az a fekete gatya, amit 8. általánosban hordtam, és utoljára a vízi táborban volt rajtam... Pedig súlyra csak heti fél kilóval lettem kevesebb a Pajtinál. Ennyivel nehezebb volna az izom?

remény

Meg az jutott még eszembe, hogy mostanában sokkal ritkábban hallgatok zenét. Zsombor nemrég emlékeztetett rá, hogy tavaly ilyenkor Rómában szó volt róla, hogy nekem a zene egy kicsit olyan most, mintha az érzelmi életemet próbálnám pótolni vele.

Tény, hogy szinte minden érzelemre van egy dallam (vagy dallamtalanság), ami rezonál, akár szövegében, akár hangulatában, nincs olyan szomorúság, vágy, indulat, káosz, rezignáltság, reménytelenség és remény, amit el ne daloltak, el ne muzsikáltak volna. És az ember szereti hallgatni ezeket, mert segítenek neki megélni az érzéseit.

De mi a helyzet akkor, amikor az ember boldog? Ilyenkor olyan kevés számot találni, ami tükrözné ezt az emelkedett lelkiállapotot. Miért szól a boldogságról sokkal kevesebb szám, mint a keserűségről, a bánatról és a fájdalomról? Miért téma a vágyakozás és miért nem ihlet meg szinte senkit a beteljesültség?

Talán egyedül Mike Oldfield-ot tudnám kiemelni, hogy azokban a fantasztikus gitárszólóiban mennyi orgazmust elmesél (lásd pl. Ascension, Far Above the Clouds, North Star). Meg a jóféle post-rock albumokat, amiket annyira szeretek az elmúlt hónapokban, hogy néha arra gondolok, hamarosan eljön a nap, amikortól csak és kizárólag posztrokkot fogok hallgatni (aztán persze legközelebb megint bekerül a lejátszóba a Coldplay, a Thom Yorke, a Pink Floyd, a Cure).

Mintha a rockban mindig lenne valami keserű szájíz, múltbéli csalódás, világfájdalom felhang. Hogy minden eleve el van baszva. A posztrokk viszont a remény, a hit, a jövőbe vetett bizalom. Hogy végül minden jó lesz, és boldogok leszünk. A rock szöveghangsúlyos, mert csak úgy lehet panaszkodni. A reményről viszont nem lehet beszélni - azt csak érezni lehet, itt belül, a szívünk táján...

boldog

Ilyenkor van az, hogy nem tudok mit írni. Mert olyan boldog vagyok, amilyen boldoggá csak az egyszerű, igazi, tiszta dolgok tudják tenni az embert.

Mint az árnyékunk ritmikusan fel-felbukkanó lüktetése az utcai lámpák fénye alatt. A pattogó tűz füstös illata. A ruhája szövetének tapintása egy ölelésben. A tükörsima aszfaltok feletti suhanás puhasága. Ahogy megcsillan a szemében a mosoly éjjel a gyertyafénynél. A három percen belül felvett küldemények után érzett elégedettség. Pár csepp éltető eső meleg napokon. Az ajka íze egy jó korty hideg sör után.

Amúgy még sosem volt olyan pasim, aki dohányzott.
De azt hiszem, ha nem cigizne és nem szeretné a sört, majdnem olyan tökéletes lenne, hogy nem tudnám szeretni.

döntések

Valószínűleg tényleg attól érett, attól felnőtt az ember, hogy tudja, mik az életben az igazán fontos dolgok. Amik nem azért fontosak, mert nagyon kötődünk hozzájuk valamiért, hanem azért, mert megérik az értük hozott áldozatot. És tudni kell azt is, ha dönteni kell, mi az, ami megéri, és mi az, ami nem éri meg.

Én ezt nem mindig tudom. És néha fontosnak gondolok olyan dolgokat, amiknek semmi köze ahhoz, hogy hosszútávon, akár az életemet is átívelőn mit szeretnék. De persze mitől tudja az idő haladtával biztosabban az ember? Attól, hogy már sokszor döntött, már találkozott hasonló helyzetekkel. És lehet az életet úgy csinálni, hogy a döntéseket mindig halogatjuk, vagy egyszerűen nem is döntünk, csak hagyjuk, hogy sodorjanak minket az események, más emberek, vágyak. És akkor soha nem fogunk igazán felnőni. Vagy lehet vállalni ezeket a helyzeteket, és dönteni, mindig aszerint, ahol az ember éppen tart. És ebből születik sok hibás döntés, de ezek a hibák kellenek ahhoz, hogy legközelebb már biztosan fogjuk a kormányt, és ne csak úgy találomra forduljunk bal helyett inkább jobbra.

És aztán ott vannak a vágyak, amik sokszor akadályozzák az embert abban, hogy előre jusson. Azok a dolgok, amikre nagyon tudunk itt és most vágyni, de ha nem kapjuk meg, holnap talán már nem is lesz olyan fontos. Nem azt mondom, hogy baj, ha ez ember néha enged a csábításnak, és "megeszi a csokit", annak ellenére, hogy ez csak egy pillanatnyi vágyat elégít ki, és nem épít vagy akár hátráltat is abban, ami el szeretnénk érni az életben. Sőt esetleg bánt vele másokat. Néha megtörténik, mert az ember nem tökéletes, és nem is tud az lenni, mert emberből van. De ha az ember azon veszi észre magát, hogy minden este "megeszi a csokit" - mondjuk ahelyett, hogy a fekvőtámaszokat nyomná -, akkor ott valami nagyon nagy gáz van.
Akkor egy napon rá fog ébredni, hogy nagyon jól érzi ugyan magát, de egyáltalán nem úgy éli az életét, ahogyan élni szeretné. Ahogy büszke lehetne magára.

Van ez a jól eltalált mondat egy elfuserált filmben - köszönet annak, aki a minap idézte - :

- Mit csinál a férfi, ha otthagyja a nője?
- Háborúba indul.

De nem csak akkor kéne megemberelni magunkat, ha már megtörtént a baj, és tanultunk belőle. Harcba kéne szállni minden egyes nap. Ezt nem úgy kell érteni, mintha az élet egy nagy és gyötrelmes harc lenne, mert nem az, akkor már inkább örömteli játék. Hanem hogy az embernek minden egyes nap meg kell emberelnie magát, és emelt fővel kell élnie.

a day off

Hát tény, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgok döntenek majd le először a lábamról, és nem valami váratlan természeti katasztrófa... de úgy látszik, most tényleg erre volt szükségem. Úgy kezdődött, hogy 9 óra alvás után brutális nyak- és fejfájással ébredtem, ami nem múlt el a harmadik bevett adag fájdalomcsillapító hatására sem, pedig nem vagyok az a gyerkőc, aki nyakba-főbe ( és pont oda:) ) fájdalomcsillapítókat szokott bevenni. Aztán az első melóm egy egyórás szívás és összevissza-telefonálás volt, aminek a végén végülis meg se került a csomag, amit vinnem kellett volna. Következőnek meg rámsóztak három akkora kib*ott nagy cuccot, amit a szép nagy hajtipajtis zsákba is csak alig tudtam bepasszírozni, plusz a súlyát is alig bírtam el. Általában élvezni szoktam, ha valami nehéz, meg ha az a kérdés együtt, hogy ki csinálja, mindig szeretem én vállalni a legnehezebbet. Azaz ha nekem valami nehéz, az jelent valamit. És a polgármesteri hivatalba kellett vinnem, és persze rohadtul félreküldött velük a recepciós, meg aztán a titkárság is, aminek szintén nagyon örültem. Aztán amikor a sikeres megszabadulás után a mosdóban kicsit fellélegeztem, megcsörrent a telefonom. Hogy dolgozom-e ma, mert ő most épp erre jár, és ha nem, akkor beugrana. Höhh, hogyne dolgoznék. Mint a normális emberek, tudod. Na jó, ezt nem mondtam neki. De ahogy letettem a telefont, kitört belőlem a sírás. És pont ekkor hívott a diszpécserem, hogy mi a helykó. Én meg nem tudtam először beleszólni, csak próbáltam lenyelni a könnyeimet. Aztán kinyögtem, hogy mi van, mármint a fejfájást, és hogy mindjárt összeszedem magam. És akkor azt mondta, nyugi, semmi baj, majd holnap folytatjuk, most menjek csak szépen haza.

És igaza is volt annyiban, hogy tényleg nem tudtam úgy figyelni, és ez a meló egyáltalán nemcsak a tekerésről szól, hanem folyamatosan dönteni kell, hogy merre menjek, ahol meg nem lehet szabályosan menni, ott hogy menjek mégis, bevágjak-e ez elé az autó elé, átdzsaljak-e még ezen a piroson, stb., és hogyha nem oké minden vagy fáradt vagyok, akkor az van, hogy rossz döntéseket hozok, és sokkal lassabb meg bénább vagyok. Rosszabbik esetben meg balesetveszélyes.
És hát tényleg rámfért a pihenés amúgy, mert nem aludtam meg a szükséges óráimat mostanában, meg egy kicsit túl is szerveztem a szabadidőmet, és nem volt módom lazítani.

Aztán persze rühelltem nagyon, hogy képes vagyok egy semmi telefonhívástól így kiborulni. Tovább is meséltem, hogy nem volt semmi extra, csupán eszembe jutott, milyen régen volt már az, hogy egyszerűen csak úgy felhívott.
"Ugyan, nem volt ilyen. Rosszul emlékszel! :) "
- szóval ezt bírom, ahogy az élet nemvicces dolgait tudjuk a legjobban kiröhögni.
Ez nagyon fog hiányozni, ha elmész.

Itthon aztán még büntettem egy kicsit magam azzal, hogy csokit ettem. Úgy hallottam, más nők azért esznek csokit, hogy jobb legyen, én azért, hogy rosszabb. Mindig nagyon szarul érzem utána magam, lelkileg is, fizikailag is.
Aztán bedőltem az ágyamba, és bealudtam.

Ébredéskor, pihi után meg már egy egész más világ. Egyből arra gondoltam, hogy lemondom, nem kell nekem ez a találkozás. Jó kislány leszek. Nem erkölcsi értelemben, hanem hogy vigyázok magamra, és csak olyat csinálok, ami jót tesz nekem.
Nem is értem amúgy, hogy minek akarom. Jött ez a gondolat vagy inkább érzés istenről, és azt gondoltam, hogy ezt egyedül ő értené meg. És emellett viszont egy olyan bizalomhiány van bennem felé, amit nemigen lehet überelni. De azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt az egész isten-izét hagynom kéne a francba.
"Nem kell aggódnod, isten létezik, csak egy kicsit rossz helyen kerested...:)"

Most pedig megmosom szépen a hajam és hullámosra szárítom, akkor is, ha holnapra szétmegy, ma meg nem látja senki. És olvasok valami izgalmasat, mondjuk onnantól, hogy 2007. szeptember 27., csütörtök...

lám-lám

Úgy látszik, az isten ma sem akarja, hogy a hajtipajtiról posztoljak. Pedig egy csomót írtam arról, hogy mennyire szeretem a munkám, meg hogy ma mennyi izgalmas dolog történt közben. De valahogy elveszett (pedig elvileg van automatikus mentés). Mindegy, most bedurciztam, és nem fogom újraírni, inkább beszúrok egy okosságot, és megyek máris aludni :-P

Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.

Ez egy Anthony de Mello-idézet, Barna kapta tőlem két évvel ezelőtt egy kis tekercsen, és most is neki küldöm. Ugyanis összejött egy szuper csajjal, aki nagyon úgy gondolkodik, mint én. Úgyhogy itt az újabb kihívás:) Én nagyon drukkolok nekik, hogy működjön a dolog. Mióta együtt voltunk, nagyon-nagyon sokat változott (és nem csak testileg:), és tegnap azt mondta, hogy ez nagyrészt az én hatásom, még ha mellettem nem is tudott még olyan lenni. Hát nem tudom, de a fejleményekre nagyon kíváncsi vagyok. :)

( és egyébként én is egyre gyakrabban gondolok esténként arra a szóra, amit még nem mondtam ki... )

'haudidu:

Soha nem éreztem még egyszerre (és itt az egyszerre szó fontos) ennyire boldognak, szabadnak és közben és főként arra büszkének magam, ahogyan gondolkodom, "viselkedem", és ahogyan élek.

És ez egy kicsit arról is szól, hogy még ha én ugyanilyen lennék is, nem tudnám ezt érezni bárki mellett, ezt pont őmellette tudom.

Vajon kellene az életemen bármit változtatni ahhoz, hogy ennél tökéletesebb lehessen? Én nem hiszem.
Nyilván lehetnének további kényelmi szempontok érzelmileg, anyagilag és fizikailag is, csakhogy az embernek nem feltétlenül az tesz jót, ami kényelmes. Sőt néha sokkal fontosabbak a kihívások, mert ezek visznek mindig előre...

Rég volt ilyen rossz hangulatom.
Igaz, nem minden nap lövi fejbe magát az, akivel találkozni készülök.

Amúgy meg nem tudom, hogy lehet ezt egyszerre.
Szeretni is, és vigyázni is magunkra (hiszen senki más nem fog, és nem is kötelessége). Merthogy ez annyira feltétel nélküli, és a teljes odaadásról szól... félelmekkel és fenntartásokkal együtt élve pedig nem érdemes.

parázs-varázs

Nagy változások vannak az életemben. Akarok is róla írni... a táborról, a hajtipajtiról, meg minden...
Csakhogy megszokhattuk már, ez a blog nem az élménybeszámolók, hanem az érzelmi hullámok nyugtató fekhelye:)

Hiányzik. Nem olyan szenvedősen, hanem jólesőn, vággyal, álmodozva.
A legutóbbi tábortüzünk mellett a lángokat nézve elgondolkodtam, azt hiszem, mellette nem a tüzet, hanem a parazsat hordozom. Ami belobban, amikor találkozunk, vagy ha csak meghallom a hangját a telefonban - hisz a legkedvesebb hang nekem -, de nem éget meg, amikor nincs velem, és nem tudom, hol jár.

Egyszer egy könyvben (Richard Bach: Híd az örökkévalóságon át) azt olvastam, sose vedd magától értetődőnek, hogy a másik veled van.
Nem veszem annak. Ajándék ez, minden pillanata érthetetlen csoda. (néha gondolatban meg is csípem magam, hogy fel tudjam fogni - ő most tényleg engem ölel, tényleg engem csókol?:)

Szeretném jól szeretni.
Az örököt remélem, de a pillanatra rendezkedem be.

Nem hiszem, hogy ez bizalomhiány. Ez nem a kapcsolatunk minőségéről szól. Az életnek van egy alaptermészete. Mindig változik, és soha nem tudhatod, hogy merre. Ezért sosincs másod, mint a jelen pillanat. És se önmagadról, se a másikról nem tudhatsz többet, mint hogy a jelen pillanatban tud-e szeretni.

Annyira finom volt a legutóbbi szeretkezésünk, annyira szép volt minden egyes pillanat... Most éreztem először, hogy igazán mélyen eggyéváltunk, hogy teljesen oda tudtam adni, bele tudtam engedni magam, mert tudtam, hogy csakis jó jöhet.
És még soha senki nem mosolygott ilyen hosszan és intenzíven, miután együtt volt velem. Hiszem, hogy a mosoly igazi mércéje az érzelmeknek. Boldog velem - innen tudom, hogy szeret. És nincs nagyobb érzés, mint látni, hogy boldoggá teszem azt, akit szeretek...