kisállattartás

Azt hiszem, engem sosem érdekeltek igazán, de van, akinek nagy fless ez a kisállatka-dolog. Valamiféle még/már ki nem élhető anyai ösztön megnyilvánulása lehet, utánzás, szerep-próbálgatás már egészen kicsi korban. Szelídebb formában kutyus, cicus, nyuszi, vadászgöri, papagájok, kanárik és pintyek, halak, teknőcök, de a legelső szerelmem például madárpókot tartott a szobájában. De vannak olyanok is, akik lajhárt, kengurut, hangyabolyt, tigrist dédelgetnek otthon. (nekem kistesóm lett:) )

Az egzotikus állat még nagyobb kattanás. Akkor már nem elég akármilyen élőlényt szeretni, ápolni, nevelni, bárkit, aki szomjazik rá. Minél szebb, minél különlegesebb, minél egyedibb, annál jobban rá lehet cuppanni az imádattal.

De lehet, hogy nagyon furcsa szokásai vannak. Mondjuk egész nap őrjítő hangokat ad ki, vagy mindent szétrág, vagy széthordja mindenfelé az ürülékét. Mégis megetetjük, megitatjuk, levisszük, megtisztogatjuk és megsimogatjuk minden áldott nap. Szánunk rá egy csomó pénzt, időt, aggodalmat, gondoskodást, szeretetet, egyszóval energiát. Nem számít, hogy hányszor szarik be, nem számít, mennyit zabál, hogy nem hoz objektíve hasznot, mert hát olyan ennivalóan édes, meg olyan szép és olyan különleges...! Minden meg van bocsájtva. Egész nap elnéznénk, ahogy járkál, eszeget, elhallgatnánk, ahogy csiripel. Cserébe még azt is eltűrjük, hogy néha összecsíp vagy a kezünkbe harap.

Érdekes dolog ez, mert egyrészt látszólag azt tehet, amit akar, bármit megtehet, ha egyszer már magamhoz vettem, nem fogom kidobni, ha illetlenül viselkedik, hiszen ilyen és kész, egy állatnál ezt senki sem kérdőjelezi meg. Úgy kell elfogadni, amilyen.
Szóval meg van engedve minden - ugyanakkor meg mégsem.
Mindent megtehet egy ketrecen belül - de mégiscsak egy ketrecben él. Semmi szabadsága nincsen. Én eléteszem a kaját, alátolom az almot. Mindezt azzal a gondolattal, hogy neki ez a lehető legjobb, ami történhet vele.

Ha ezt egy kisállat-kereskedésben vásárolt, fogságra tenyésztett állatkával teszem, nos, hát azzal már nem is nagyon lehetne mást csinálni. Az nem veszélyes, mert sosem fog fellázadni ellenem, nem fogja széttépni a ketrecét, és nem próbálja meg egyre kétségbeesettebb módon a tudomásomra hozni, hogy ő a vadonban szeretne élni, ahová igazán való, ahol a többi társa él.
Élete végéig szüksége lesz rám, nekem pedig életem (vagy az ő élete) végéig nagyon jó érzés lesz, hogy van valaki, akinek szüksége van rám. Hatalmam van, fontos lehetek.
És szerethetek önzetlenül, úgy, hogy nem várok cserébe semmit.
(Embert nehéz így, mert az elvárások mindig felütik a fejüket, és ha szeretem azt, aki bánthat, akkor nagyon sebezhetővé is válok.)

Tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség a rabszolgatartás és a kisállattartás között. A rabszolgát azért tartom, hogy dolgozzon helyettem, pénzt termeljen. Elégítse ki a materiális szükségleteimet. A kéjhölgyek pedig a szexuálisakat. És ha még lelket is szeretnék tölteni az életembe, vehetek egy állatkát, etethetem, és akkor gondoskodtam a gyönyörködést és a gondoskodást illető szükségleteimről is.

Na de mi van akkor, ha valaki ezt egy másik szabad emberrel próbálja megtenni... nos, hát itt is le lehet játszani, el lehet próbálni a kisállat-tartósdi játszmát, akár sikerülhet is találnom valakit, aki annyira kényelmes vagy annyira gyengének hiszi magát, hogy belemegy a játékomba, elfogadja az én kimondatlan piszkos kis ajánlatomat, és eljátssza a neki szánt szerepet.
 
De ha valahogy egyszer rájön, hogy ő mégsem olyan gyenge, és rájön, hogy sokkal jobb érzés élni, mint hagyni, hogy valaki éltessen és tápláljon, ha megjelenik benne az igény, hogy büszke lehessen saját magára és mindarra, amit sikerült egyedül, a saját keze munkájával elérnie, akkor szét akarja majd ezt a ketrecet szaggatni előbb-utóbb...
 
Lehet ez nekem nagyon, nagyon jó. Lehet, hogy megéri etetnem-itatnom stb., mert nekem tényleg akkora gyönyörűséget okoz az ő puszta léte.
De vajon a szépsége, a kedves hangja majd ad nekem elég erőt, hogy életem végéig fáradságosan kiszolgáljam?
És ő vajon hogy fogja érezni akkor magát?
Mekkora önbecsülése lesz?
Arról nem is beszélve, hogy az nem egy egyenrangú kapcsolat, hogy én egész álló nap gürizek, ő pedig egész nap mutogatja a pávatollait...
 

Na, hát azért is írtam erről, mert többek között a szüleim is szerettek ilyen kisállatosat játszani, de szerencsére öt évvel ezelőtt felébredt a kisállat és abbahagyták...
Csak hát a rossz az, hogy a gazdinak ehhez lényegében totálisan ki kellett magát merítenie, testileg is, lelkileg is, és most már nagyon nehéz lesz azt az egyensúlyt megteremteni, amire eredetileg is képesek lettek volna ők ketten a kapcsolatukban...

(Apukámban egyébként az volt a különleges, hogy rettenetesen okos volt, egy matematikai zseni, és anyukám ott rontotta el, hogy 100%-osan hitt benne, hogy majd feltalál valamit, amivel annyiszor több pénzt is lehet keresni, mint ahányszor szellemileg több ő másoknál - és szerintem részben pont azért van most apámnak sclerosis multiplexe, mert éveken át hiábavalón hajszolt egy lehetetlen szellemi teljesítményt, ahelyett, hogy elment volna az első munkahelyre, amit talál, és a két kezével kereste volna meg legalább a saját kenyerét, ha már a családjára valót nem is...)