Elég skizofrén állapotnak tűnik ez... Ilyenkor, amikor jól vagyok, el sem tudom képzelni, hogy mi bajom volt nemrég még, miért sírtam, mitől nem tudtam aludni napokig, stb... Csak a két véglet van: jól van minden - vagy pedig semmi sincs jól, minden teljesen kilátástalan. És nincs átjárás a két világ között, nem nagyon van átmenet (jé, milyen jó szó ez, hogy átmenet!). Nekem legalábbis nagyon ritkán sikerül ez tudatosan.
Azért szép lassan talán sikerül felállítani valami pattern-t, lefülelni, hogy mitől lesz rossz, még ha a "mitől lesz jó"-ra nem is találom a választ vagy a kapcsológombot. És akkor ezekre lehet tudatosan odafigyelni. Például hogy kommunikálni még szabad, az oké, de találkozni már nem, együtt nevetni meg végképp nem. Vagy ha egy ölelés túlságosan jól esik (igen, most a kedd estéről van szó), akkor ki lehet belőle bújni még időben. Vagy amire szintén nem voltam képes régen, hogy ne hallgassak meg valakit, ha fáj az, amit mond (néha bizony így jársz, ha olyan ember első számú lelki társa vagy, akihez kötődsz) - most már meg tudom mondani, hogy figyu, ezt most ne, most nem akarom tudni, mert nem vagyok hozzá a megfelelő állapotban, majd elmondod, ha jobban leszek. És ha jól vagyok, akkor tényleg elmondhatja, mert olyankor nem fáj. Olyankor még viccelődni is tudok rajta. Utólag meg már úgysem fáj semmi, ha újra rosszul leszek, nem kezd el fájni az, amit egyszer már elfogadtam...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése