Annyira szerettem volna hinni, hogy most már minden jó lesz... Hogy csak még néhány kellemetlen muszájkört kell lefutni, meg beszélni egymással sokat, és szép lassan fel tud szabadulni minden, ami a lelkemet nyomja...
Olyannak tűnt az a néhány nap, mint egy megváltás. Egy ideig minden rendben volt. Akkor tökre elhittem, hogy vége. Hogy végre vége, nem kell magammal hurcolnom többé a szégyent és a bűntudatot, ami annyi éve kísér értelmetlenül, átitatva az egész életem: iskolát, munkát, párkapcsolatot és minden emberi kapcsolatomat.

De nem lett vége. Újabb kudarc. Jelenleg heti hét napból kb. hatot mély deprimáltságban, bűntudatban, álmatlanságban és tehetetlenségben vergődve töltök, és ez csak akkor szakad meg, ha történik velem valami, ami kiszakít ebből, és átragad a jelenbe, vagy csak szimplán belefáradok, mire beesteledik. Olyan, mintha kőkemény drogfüggőségben lennék azokkal a rossz érzésekkel, amiket előidézett bennem, és nem tudnék róluk sehogysem leszokni.
És most csak még őrjítőbb, mert már okom sincs rá, elvileg. Mert megkaptam az Istentől azt a ritka kegyelmet, hogy el tudtam mondani neki a fájdalmaim, és végignézhettem, ahogy könnyekkel az arcán, soha nem síró férfi létére sírva bocsánatot kér, láthattam azt, amiről sosem esett szó: hogy ő mennyire bánja, mennyire rühelli magát érte, mennyire sajnálja, amit ez kiváltott belőlem, és mennyire szeretné, ha kigyógyulnék ebből, és minden rendben lenne-menne velem és az életemmel. Nagyon keveseknek adatik ez meg.

Nagyon erősek voltak ezek a pillanatok, és akkor azt hittem, hogy át tudták törni azt a blokkot, ami körbefonja és elzárja azóta a lelkem. Azt hittem, hogy többé nem fogom úgy érezni, hogy bántanom, gyötörnöm, ostoroznom kell saját magamat.
Nem tudom, hogy miért nem lett így.

Februárban jött felszínre minden, azóta vagyok teljesen a padlón. Szinte biztos, és ezt az engem régóta ismerők meglátásainak segítségével már akkor is hamar beláttam, hogy tudat alatt pontosan ezért csináltam, immár nem azokkal az érzelmekkel és a magam számára is teljesen megmagyarázhatatlanul, hogy átélhessem újra az egészet, a pár napos kényszerhallgatást, miközben megőrülök, aztán megkapjam belül ugyanazokat a stigmákat, kívülről meg a büntetést az egészért. És ezt most végre én tettem, végre érthetem is, hogy miért érzem magam bűnösnek, nem egy felfoghatatlan égő seb, amire az ártatlan gyermeki szívben nincs semmi, de semmi magyarázat.

Feldmár feszegeti a görög mitológia kapcsán - ugyebár Lukrécia megölte magát, miután megszégyenítették - hogy mennyire illogikus és értelmetlen, hogy nem az elkövető, hanem az áldozat szégyelli magát. Olyannyira, hogy akár öngyilkos lesz, mert nem tud ezzel a szégyennel tovább élni. Pedig nem neki kéne szégyellnie magát.
Meg azt is írja, hogy az öngyilkosság is lehet tudat alatt bosszú azért, ami történt. Persze az öngyilkosság túl könnyű lenne. Lehet ezt évtizedekre elnyújtva, sokkal lassabban, sokkal gyötrelmesebben és közvetettebb módon is csinálni...

Én tökre megértem azt, aki pszichopatának gondol. Igazad van. Az vagyok, bár nagyon szeretnék ebből kigyógyulni.

Ha meg valakit zavar most, amit olvas, akkor ne tegye. Én sosem reklámoztam ezt a blogot. Csak a legközelebbi barátoknak adtam meg a címét, akik előtt teljesen őszinte lehetek.
Aztán úgy döntöttem, hogy akkor is közvetlen maradok, ha mások is beleütik az orrukat. Fogalmam sincs, hogy jelenleg kik olvasnak. De nem fogok ezért külön titkos blogot nyitni meg szaroskodni, hogy kit engedek be. Annyi embert meg lehet bántani ezzel akaratlanul is, és én ezt nem akarom.
Szóval free entry, de csak saját felelősségre!
Nekem most muszáj írnom, ilyenkor általában inkább futni szoktam (a blog mégiscsak egy kirakat, ahová nem pont a szennyest szeretjük kiteregetni, hanem inkább a legszebb ruhánkat), de ezen a héten annyira kifárasztottam magam fizikailag, hogy a térdem miatt azt most nem merek.
Akit meg nem érdekel, hogy mi van velem, az nem tudom, minek olvassa a blogom...