diminuendo

Egyre kevesebb értelmét látom, egyre kevesebb szükségét érzem a blogolásnak. Nincs már bennem annyi elfojtott indulat, célt nem érő feszültség, amiket muszáj kiírni valahogy. A régi dolgok feloldódtak, s ha valami mégis van, akkor szimplán megbeszélem azzal, aki kiváltotta - azt hiszem, tisztult ilyen téren a kommunikációm...
Meg annyira időm sincsen, hogy ezekkel foglalkozzam.

Ha meg valami öröm ér, akkor vele akarom megosztani...
Ha pedig ő okozta, az másra nem is tartozik... :)

Rég volt ilyen vicces napom!:D Ha az élet (vagy én?:P) ilyen humorérzékkel folytatja, nevetőgörcsben fogok megfulladni... :)

Azt hittem, vannak felülmúlhatatlan pillanatok,
érzések az életemben.
Nem voltak.

Körbevesznek a kiterített elázott cuccok, mindenen az ő illatát érzem... Azt hiszem, még nem ocsúdtam fel ebből a hétvégéből...

Boldogan erősebb az ember.

Úgyhogy múlt szombat óta kézben viszem fel a tizedikre a bicót... :)
(nem menőzésből, csak épphogy alig fér be a liftbe, és rühellem szegényt bepasszírozni, ráadásul közben mindig összeszedek egy-két bringás tetkót:P)

Ma meg úgy éreztem, a végtelenségig tudnék futni, ami azért furcsa, mert ilyet érezni esténként és éjjel szoktam, reggel általában még alig van energiám. Egyetlen egyszer futottam csak megállás nélkül másfél órát (azaz majdnem annyit, mint most), 15 éves koromban. Akkor a szüleim felhívták a polgárőrséget, mert úgy mentem el, hogy "10 perc múlva jövök", és akkor még telefonom sem volt, kint meg már rég sötét. Én erre már nem emlékszem, csak arra, hogy utána egy hétig nem tudtam lábra állni, mert olyan hülye voltam, hogy utcai cipőben futottam a betonon, és a térdemet totál kicsináltam. :P

Fel van még mindig túrva az Orczy-kert, és a kedvenc erdei futóösvényemet szétcincálták, zajosak a gépek, eltűnt az otthonos kis burjánzó dzsungel, és hullanak fentről az ágak - de nem bánom, mert így ma felfedeztem egy csomó mindent, amiről eddig nem is tudtam. Például hogy van kresz-pálya is a parkban, az iskola udvarán szellemi fogyatékos gyerekek bőgicsélnek, és sokkal több szederfa bújik meg itt-ott, mint gondoltam. Sajnos a feketék egy kivétellel már mind leértek, de fehér van még bőven. És van kis dimbdomb, sziklás rész, tó vadkacsákkal, amik nem futnak el előlem, homok, sár, salakkupacok, végülis izgibb is így mindenen át, mint körözni, mint a bogarak a fény körül...

régi szép emlékek

Egy kicsit felfal ma este a magány, de legyűrtem magam, és nem mentem sörözni. Bár a tegnapi alvást már nem fogom úgysem bepótolni, de azért fél nyolcra ott kéne lenni reggel a Szilas-patak partján:)
Visszakerestem ellenben a régi képeket, úgysem publikáltam sehol, tessék, ez volt három éve:)

Nagy villámlások és a legdurvább jégeső kapott el minket, amit valaha láttam, először a fák között próbáltunk előle meghúzódni, aztán összeszedtük a bátorságunk, továbbtekertünk és bemenekültünk egy kedves benzinkútos néni kunyhójába. Egyben az egyik legizgibb napom is volt, mert iszonyúan csúszott az út és veszettül lejtett is, szóval egyikét éltem azon ritka, adrenalinnal telítő élvezetes pillanatoknak, amikor nem lehet biztosan tudni, hogy épségben megúszod-e, meg hát olyan gyors volt, mint a hullámvasút:) Aztán meg az órákon át tartó nagy sárban tapicskolás, a nagy zuhé mindent elárasztott, és bizony de jó volt, hogy akkor is strandpapucsban toltam, legalább a cipővel nem volt gond, persze mire megérkeztünk a kis hátsó földutacskán át, jól be is besötétedett:)
Pár nappal később hazafelé menet meg bikiniben tekertem, és úgy leégtem, mint még soha :-P
(asszem, ilyet már nem csinálnék:P, viszont a jégeső jöhet bármikor:)

Az apropó pedig, hogy ismét Valkóra megyünk:) Kóka volt az eredeti terv, egy köpésre alatta, be is fogok ugrani, csak hosszanlenni-ottaludni nem lehet, mert elromlott a szivattyú a kúthoz - marad a Valkón sátorozás, ahol az exeméknek van telke, mert ő meg amúgy is épp oda akar lemenni. Idén még úgysem aludtam sátorban, pedig tökre hiányzik...

Apropó, érdekel még valakit kenutúra az augusztus 6-8-i hétvégén? A Tiszára szerveződik piciny csapatunk Katival, asszem négyen vagyunk eddig, péntek este indulnánk, fejenként kb. 3500 Ft (ill. részemről egy masszázs Katinak:)

fejlődök... :)

Ma is sikerült nem publikálni azt az igazából senki másra nem tartozó nagyon hosszú bejegyzést, amit assszem ki kellett már írnom magamból, hogy aludni tudjak.
(jó, azért hozzáteszem, hogy most fél egyig vendégek voltak nálam, mert a spontán fűbentáncolás-hempergőzés után még egy spontán Bab Aziz-nézést is tartottunk a kontaktos kollégákkal)

Amúgy fura, hogy az elmúlt egy hétben kb. annyi filmet néztem meg, mint máskor egy teljes év alatt szoktam, a tévében pont ment otthon a nagyonkedvenc Szent Johannám, és nagyon újra akartam nézni a Szamszárát is (aminek a mottója: "Mi a fontosabb: ezer vágyat kielégíteni, vagy pedig úrrá lenni egyetlenen?", no meg a film legutolsó, megsemmisítő csúcsjelenete mint emberi kérdés, amit a buddhista tanítások nem nagyon feszegetnek, pedig nagybetűs Embernek fontosabb lenni, mint Megvilágosodottnak...), de sehol semmi nem játszotta le, ezért végül mindig valami mást néztem helyette.

Így került be a képbe A hős is tök véletlenül, és azt hiszem, mostanáig soha nem szerettem bele egyetlen filmszereplőbe sem, főleg ha a szenteket (Jeanne d'Arcot és Francescot:) nem számítjuk... :-P Na jó, most sem:), de arra azért elég volt, hogy másnap újranézzem.
(és apám egy mukkot sem szólt, csak utólag tudtam meg öcsimtől, hogy ő is látta már, azért, hogy ez így fontos lehessen, hogy együtt... most mondjátok, hogy nem szeret)

grat

Ez már a hatodik szerződés, ami a kukában landol, mert nem tudom normálisan leírni a nevemet... nem hiszem el, hogy ennyire képtelen vagyok koncentrálni. :-/

Talán mégsem a napi 100 km lesz a legkeményebb dolog mostanában az életemben.

ma megírtam azt a levelet, amit már hetek óta halogatok...
***ottnehéz volt...
de végszükség van. :-(

viszont: felvettek bringás futárnak a Hajtás Pajtáshoz. ez nagy-nagy öröm, mert nagyon oda akartam, és nincs jobb érzés, mint mikor az ember valamit erősen elhatároz, aztán megküzd érte, és úgy lesz. és nem a hatszáz unottan és alulmotiváltan beküldött cv-ből böknek rá egyre, hogy najóvan idejöheccc, hanem van egy régi álmod, és azt valóra váltod. szóval szuper.
ha megkezdem a munkát, talán még az önbecsülésem is visszalátogat.

és írt nekem iwiwen a vak fiú. olyan megható levelet, hogy majdnem sírva fakadtam. hihetetlen, hogy hány lépésben kutatott fel, hiszen a keresztnevemen kívül semmit nem tudott rólam, és még csak azt se tudja, hogy nézek ki... de végül megtalált (hihi, most megtudtam, hogy ha beírják a nevem és a kontakt táncot a keresőbe, az ősrégi Hamvas Bélás blogom jön be).
bevallom, egy picit be vagyok zsongva. nagyon érdekel az élete.
csak félek kicsit, féltem kicsit... remélem, hogy sikerül vigyáznom rá.
boldogból rövid úton nagyon szomorúvá válhat, akire nem vigyáznak.

és végezetül egy jótanács: ha nem szeretnél lemoshatatlan kék színű popsit, ne szerelmeskedj negyven fokban kézzel festett indiai lepedőn...

örökbefogadás

Ez egy nagyon nehéz kérdés. 15 évesen Verával meg voltunk arról győződve, hogy a saját gyerek mekkora önzés, mikor a világ tele van árvákkal, akiknek nincs családjuk, és a Földön egyébként is iszonyú túlnépesedés... A kérdés persze korántsem ilyen egyszerű, de először is nézzük meg, hogy néz ki jelenleg Magyarországon egy örökbefogadás.

Maga a procedúra sokkal hosszadalamasabb és körülményesebb, mint amit elképzel az ember. Bejelented, hogy szeretnél egy gyereket. Először is ki kell tölteni rengeteg űrlapot, a bőrszíntől a szeme színéig meg kell adni minden kívánt adatot (elég morbid, nem?) Egy másik papíron az összes létező betegség fel van sorolva, aminek a 90%-áról eddig még sosem hallottál, de meg kell adnod, hogy elfogadható-e számodra vagy pedig kizáró tényező. Aztán közlik, hogy te vagy a 160. jelentkező, ez nagyjából azt jelenti, hogy előreláthatólag 4 évet kell majd a gyerekre várnod. Ezalatt részt kell venned egy drága szülői tréningen, tüzetesen kivizsgálnak rólad mindent, hogy nem vagy-e alkoholista, hogyan gondolkodsz a nevelésről, milyen az anyagi helyzeted, stb., plusz erre a négy évre (és még a gyerek átvétele utáni további négy évre is) végig a rendelkezésedre bocsátanak egy segítőt amolyan lelkisegély gyanánt, aki nyomon követi a családot, és akit bármikor felhívhatsz, ha kérdéseid vagy kétségeid vannak.

Nekem ebben csak az a furcsa, hogy miért különböztetik meg ennyire ebben a kérdésben azokat, akik nem saját gyermeket akarnak vállalni? Ha ebben az esetben kötelező a felkészítés, az alkalmassági kivizsgálás, a lelki támogatás, miért nem az minden esetben? Egy olyan szülő ugyanis, aki annyira szeretne gyermeket, hogy hajlandó rá akár négy teljes évet várni, az biztos sokkal jobban szeretné ezt, és jobban készül maga is a szülőségre, mint akinek csak úgy 'bepottyan' egy gyerek, és nem tud vele mit kezdeni...

És a gyerek. Biztos vannak, akik szívesen lemondanak a csecsemőkori nyűglődésről, de azért alapvetően a legtöbb ember arra vágyik, hogy ha nem is saját a gyerek, de ugyanúgy történjen minden, mintha az lenne. Vele lehessen egészen pici korától, hiszen a csecsemő- és kisgyermekkori élmények lesznek a legmeghatározóbbak a gyerek egész életében. És pont ezért, az sem árt, ha tudod, hogy mi történt vele ebben az időszakban, különben lehet, hogy nagyon nehezen fogod majd őt a későbbi élete során megérteni. Persze ennek sajnos egyébként is nagy az esélye, mert nem feltétlenül foglalkoznak ezzel az emberek, márcsak azért sem, mert a saját akkori, bűzlő szennyesüket kéne kiteregetni hozzá...

A gyakorlatban viszont nagyon nehéz pici babához hozzájutni. Újszülötthöz szinte lehetetlen. A legtöbb szülő ugyanis van olyan szemét, hogy bedugja ugyan a gyereket az állami gondozóba, de nem mond le róla papíron! Azaz nem lehet örökbe adni, nem kerülhet szerető nevelőszülőkhöz, ott kell sínylődnie elhagyatva...

Van egy olyan szabály, hogy ha 12 hónapig egyszer sem néz feléd, nem látogat meg az anyád vagy az apád, akkor elvesztik a gyermek felé való jogot, onnantól szabad az örökbefogadás. Itt ugyebár a gyerek már minimum egy éves, és egy éves koráig nem voltak szülei. Na de sokan vannak, akik még ennél is szemetebbek a saját gyerekükkel. 11 és fél hónap elteltével mindig felbukkannak, fél órára benéznek a gyerekhez, aztán mennek tovább élni az életüket.
Brutális.

És ha már kiakasztó dolgok, nemrég a Népligetben azzal jött oda hozzánk egy olasz csávó, hogy mi a magyar rendőrség száma, merthogy most látta, hogy abból az álló kocsiból ott hátul épp egy babát próbálnak eladni...
(aztán nem tudom, hogy végülis kihívta-e a rendőrséget, mert úgy tűnt, sokkal fontosabb volt neki, hogy ezt valakinek elmesélhesse, minthogy lépéseket tegyen ellene minél előbb..)

Szóval az örökbefogadás többnyire úgy néz ki, hogy négy év múlva kaphatsz egy valamennyi idős gyereket, akiről nem tudod, hogy kiktől származik, és hogy mit élt át, milyen traumák érték, hogyan bántak vele eddigi élete során.

Ez szerintem elég nagy hátrány ahhoz képest, hogy ismered saját magadat és ismered a párodat, a tágabb családot, és nagyjából be tudod azonosítani a gyermek szép lassan kibontakozó személyiségjegyeit, jó esetben sokkal könnyebb kitalálnod azt is, hogy hogyan kezeld jól, hiszen valamennyire ismered, megértheted a problémáit, hogy mit élhet át, amikor így vagy úgy viselkedik, miért van szüksége erre vagy arra a reakcióra, mitől tudna megnyugodni, mennyire kell a hisztijeit komolyan venni, mi lehet a felszín alatt a háttérben, ilyesmik. És vele voltál az első pillanattól, tudod, hogy mi történt azóta vele, nincs egy rohadt nagy vakfolt azt illetően, hogy ki is ez az idegen jövevény, aki most itt áll veled szemben, gyermekként is teljes emberként és önálló személyiséggel.
Azt akarom ebből kihozni, hogy - bár a legtöbb esetben még így is utópia - de ha ismered a gyermeked genetikai és kiskori családi hátterét, sokkal könnyebb jó szülőnek lenni, és harmonikus, boldog családot létrehozni, mintha örökbe fogadnál valakit egy idegen és ismeretlen környezetből.

Persze ez az ideális eset, hiszen a dolog előnye ott máris bukhat, hogy például hozzámész valakihez, akibe halálosan belezúgtál, és ezért képtelen vagy a valódi énjét látni - vagy eleve nem nagyon foglalkozol a másik lelkével, esetleg a sajátoddal se nagyon, vagy csak szimplán nem tudod őt megérteni, akármennyire is szeretnéd. Ez amúgy is egy képesség, ami ha nincs meg, akkor se a pároddal, se a gyermekeddel nem tudsz majd olyan könnyen boldogulni.

Ami engem illet, azt hiszem, jelenleg két olyan ember van, akit ha úgy adódna, igazán szeretni tudnék, és ha valami übercsoda folytán egyszercsak ideállna elém, és megkérné a kezemet, akkor gondolkodás nélkül igent mondanék.
Az egyiküknek azért, mert ismerem, mint a tenyeremet: nagyon őszinték vagyunk egymással és napi szinten lelkizünk, nem hiszem, hogy tudna túl nagy meglepetés érni. Persze ehhez talán pont az kell, hogy épp ne járjunk, és ne is legyünk szerelmesek egymásba... mert ha már komoly tétje van, akkor sokkal nehezebb a teljes őszinteséget és nyíltságot megőrizni.
A másiknak meg azért, mert iszonyú hasonlóak vagyunk, az érzéseink, az alapvető létélményünk, ahogy viszonyulunk a világhoz, más emberekhez és önmagunkhoz, az nagyon, nagyon rokon bennünk. A jó dolgok is, a hibáink is. És ezért nagyon mélyen meg tudjuk érteni egymást.
Bár jó kérdés, hogy itt egy gyerek akkor egy nagyon tömény, csőlátású zanza lenne? :) Talán az sem lenne túl egészséges... belőlem épp elég egy is, nem kell három:)
És szerintem - bár így kevesebb az esély a megértésre, vagy legalábbis jóval hosszabb időbe telhet - de marha jó, hogy a másik más, hogy behoz az életünkbe egy új látásmódot és új nézőpontot, új kérdéseket és másfajta megoldásokat, mint amikre mi valaha is gondolni tudtunk...

Szóval a konklúzió: jó ismerni magunkat, a családunkat és egymást, és ezáltal a gyerekben rejlő lehetőségeket és hajlamokat - bár olykor megeshet, hogy pont ezért nem bánja valaki, ha nem fogja továbbadni a génjeit, úgyis annyi beteg ember volt a családban...

szerintem

Az egymást szerető emberek közti problémák 90%-a sosem jönne létre, vagyis hát korántsem fajulna idáig, ha a világon minden egyes emberpár úgy tudna egymással kommunikálni, ahogy Te meg én...

Vajon miért megy ez ilyen nehezen?

Ha egyszer mégis iskolát alapítok:), mindenképp lesz ilyen tantárgy: hogyan mondjam el neked, amit érzek, hogyan kérdezzem meg tőled, amit tudni szeretnék rólad, hogyan hagyjam abba előtted a színészkedést, hogyan hozzam a tudtodra, hogy fáj, hogy megbántottál, és hogyan tisztázzam veled, hogy amit csinálni szeretnék, az neked hogyan esne.

(na ja, persze meddő ügy mindaddig ezen dolgozni, amíg valaki a saját magával való kommunikációban is csődöt mond, és asszem alapvetően ez a baj az emberekkel.)

jó lenne érteni..

Elég skizofrén állapotnak tűnik ez... Ilyenkor, amikor jól vagyok, el sem tudom képzelni, hogy mi bajom volt nemrég még, miért sírtam, mitől nem tudtam aludni napokig, stb... Csak a két véglet van: jól van minden - vagy pedig semmi sincs jól, minden teljesen kilátástalan. És nincs átjárás a két világ között, nem nagyon van átmenet (jé, milyen jó szó ez, hogy átmenet!). Nekem legalábbis nagyon ritkán sikerül ez tudatosan.

Azért szép lassan talán sikerül felállítani valami pattern-t, lefülelni, hogy mitől lesz rossz, még ha a "mitől lesz jó"-ra nem is találom a választ vagy a kapcsológombot. És akkor ezekre lehet tudatosan odafigyelni. Például hogy kommunikálni még szabad, az oké, de találkozni már nem, együtt nevetni meg végképp nem. Vagy ha egy ölelés túlságosan jól esik (igen, most a kedd estéről van szó), akkor ki lehet belőle bújni még időben. Vagy amire szintén nem voltam képes régen, hogy ne hallgassak meg valakit, ha fáj az, amit mond (néha bizony így jársz, ha olyan ember első számú lelki társa vagy, akihez kötődsz) - most már meg tudom mondani, hogy figyu, ezt most ne, most nem akarom tudni, mert nem vagyok hozzá a megfelelő állapotban, majd elmondod, ha jobban leszek. És ha jól vagyok, akkor tényleg elmondhatja, mert olyankor nem fáj. Olyankor még viccelődni is tudok rajta. Utólag meg már úgysem fáj semmi, ha újra rosszul leszek, nem kezd el fájni az, amit egyszer már elfogadtam...

ez meg mi?

Hú, ez erős volt.

Megdobtak egy kis nadi-hógolyóval az imént, amitől jobban lettem, és megjött az önbizalmam a holnapi állásinterjúhoz, úgyhogy kicsit nekifeszültem a készülésnek, aztán amikor tele lett a fejem, gondoltam, ledőlök egy kicsit, pihenek vagy alszok, közben előtúrtam valahonnan egy még sosem hallgatott agykontroll cédét, 101 pozitív állítás, ágyon elterül és fel a fejhallgatót.

Na itt kerültem valami nagyon különös és számomra eddig ismeretlen tudatállapotba.
Két nagyon furcsa élményem volt.

Az első olyan volt, mintha egy csőben zuhannék, úgy, mint az aquaparkban, de nem fizikai csőben, mert nem éreztem a testem körül a határait, valahogy más dimenzióban zajlott, de az élmény, ahogy az embert ezt fiziológiailag érinti, ahogy idegileg - vagy nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam - átéli, az nagyon hasonlított, ott volt a gyomromban és a szívemben, annyi különbséggel, hogy sokkal durvábbnak éreztem, mint ami fizikailag valaha megtörtént akár a mogyoródi szabadesős csöveknél, akár a vidámparkban vagy bárhol.
Az az érzés, hogy most iszonyú bátor vagy... amikor leugrasz annak ellenére, hogy rettentően félsz, amikor beleengeded magad a zuhanásba úgy, hogy fogalmad sincs, mikor lesz vége, és hol fogsz földet érni... És ez nagyon, nagyon sokáig ment így, nagyon sokáig voltam ebben a zuhanás-élményben. És itt nem csak az első pillanatban kellett a bátorság, hanem ahhoz is, hogy benne maradjak, mert itt kiszállhattam volna bármikor.

A másik közvetlenül ezután jött. Mindkettőre igaz, hogy félálomban voltam, vagyis a tudatom éber volt, de mégis egy másik világban jártam. Közben hallottam a felvételt, és tudatosan el is ismételtem magamban az elhangzott mondatokat, innen tudtam, hogy nem alszom.

Tudtam, hogy itt járt két fura ember, vagyis nő, ilyen segítők vagy mágusok nem tudom, nem láttam, csak éreztem. Benéztem a fürdőszobánkba, mert ott voltak, mielőtt elmentek, kíváncsi voltam, mit varázsoltak. Eltűnt az összes berendezés, mosógép, fürdőkád, mosdó, üres volt az egész és köröskörül placentapiros linóleum volt a fal. (először megijedtem, mert ki volt folyva a víz, jó sok, és múlt héten volt egy ilyen esetünk, hogy a mosógép elárasztotta a fürdőt, és feljött az amúgy sem kedves alsó szomszéd..) De ezt a vizet nem lehetett felszívni, sőt lassan az egész szoba megtelt vízzel, és én furán lebegni kezdtem benne. Már nem volt üres, és én megpróbáltam körülnézni, és haladni ebben a furcsa közegben. Azért volt ez fura, mert az álomban adott volt a díszlet, a környezet, azt nem én rajzoltam, akár egy átlagos álomban, de velem még sosem történt meg az (mondjuk nem is igazán próbálkoztam még ilyesmivel), hogy ennyire mozdulatról mozdulatra irányítani tudtam, hogy hová nézek és merre megyek. És most ez volt, teljesen tudatosan tudtam ezt irányítani.

Nem tudom még, hogy mit jelentettek ezek a dolgok - lehet, hogy sejtem, és lehet, hogy semmit - de mindenképp nagyon különleges élmény volt...

Annyira szerettem volna hinni, hogy most már minden jó lesz... Hogy csak még néhány kellemetlen muszájkört kell lefutni, meg beszélni egymással sokat, és szép lassan fel tud szabadulni minden, ami a lelkemet nyomja...
Olyannak tűnt az a néhány nap, mint egy megváltás. Egy ideig minden rendben volt. Akkor tökre elhittem, hogy vége. Hogy végre vége, nem kell magammal hurcolnom többé a szégyent és a bűntudatot, ami annyi éve kísér értelmetlenül, átitatva az egész életem: iskolát, munkát, párkapcsolatot és minden emberi kapcsolatomat.

De nem lett vége. Újabb kudarc. Jelenleg heti hét napból kb. hatot mély deprimáltságban, bűntudatban, álmatlanságban és tehetetlenségben vergődve töltök, és ez csak akkor szakad meg, ha történik velem valami, ami kiszakít ebből, és átragad a jelenbe, vagy csak szimplán belefáradok, mire beesteledik. Olyan, mintha kőkemény drogfüggőségben lennék azokkal a rossz érzésekkel, amiket előidézett bennem, és nem tudnék róluk sehogysem leszokni.
És most csak még őrjítőbb, mert már okom sincs rá, elvileg. Mert megkaptam az Istentől azt a ritka kegyelmet, hogy el tudtam mondani neki a fájdalmaim, és végignézhettem, ahogy könnyekkel az arcán, soha nem síró férfi létére sírva bocsánatot kér, láthattam azt, amiről sosem esett szó: hogy ő mennyire bánja, mennyire rühelli magát érte, mennyire sajnálja, amit ez kiváltott belőlem, és mennyire szeretné, ha kigyógyulnék ebből, és minden rendben lenne-menne velem és az életemmel. Nagyon keveseknek adatik ez meg.

Nagyon erősek voltak ezek a pillanatok, és akkor azt hittem, hogy át tudták törni azt a blokkot, ami körbefonja és elzárja azóta a lelkem. Azt hittem, hogy többé nem fogom úgy érezni, hogy bántanom, gyötörnöm, ostoroznom kell saját magamat.
Nem tudom, hogy miért nem lett így.

Februárban jött felszínre minden, azóta vagyok teljesen a padlón. Szinte biztos, és ezt az engem régóta ismerők meglátásainak segítségével már akkor is hamar beláttam, hogy tudat alatt pontosan ezért csináltam, immár nem azokkal az érzelmekkel és a magam számára is teljesen megmagyarázhatatlanul, hogy átélhessem újra az egészet, a pár napos kényszerhallgatást, miközben megőrülök, aztán megkapjam belül ugyanazokat a stigmákat, kívülről meg a büntetést az egészért. És ezt most végre én tettem, végre érthetem is, hogy miért érzem magam bűnösnek, nem egy felfoghatatlan égő seb, amire az ártatlan gyermeki szívben nincs semmi, de semmi magyarázat.

Feldmár feszegeti a görög mitológia kapcsán - ugyebár Lukrécia megölte magát, miután megszégyenítették - hogy mennyire illogikus és értelmetlen, hogy nem az elkövető, hanem az áldozat szégyelli magát. Olyannyira, hogy akár öngyilkos lesz, mert nem tud ezzel a szégyennel tovább élni. Pedig nem neki kéne szégyellnie magát.
Meg azt is írja, hogy az öngyilkosság is lehet tudat alatt bosszú azért, ami történt. Persze az öngyilkosság túl könnyű lenne. Lehet ezt évtizedekre elnyújtva, sokkal lassabban, sokkal gyötrelmesebben és közvetettebb módon is csinálni...

Én tökre megértem azt, aki pszichopatának gondol. Igazad van. Az vagyok, bár nagyon szeretnék ebből kigyógyulni.

Ha meg valakit zavar most, amit olvas, akkor ne tegye. Én sosem reklámoztam ezt a blogot. Csak a legközelebbi barátoknak adtam meg a címét, akik előtt teljesen őszinte lehetek.
Aztán úgy döntöttem, hogy akkor is közvetlen maradok, ha mások is beleütik az orrukat. Fogalmam sincs, hogy jelenleg kik olvasnak. De nem fogok ezért külön titkos blogot nyitni meg szaroskodni, hogy kit engedek be. Annyi embert meg lehet bántani ezzel akaratlanul is, és én ezt nem akarom.
Szóval free entry, de csak saját felelősségre!
Nekem most muszáj írnom, ilyenkor általában inkább futni szoktam (a blog mégiscsak egy kirakat, ahová nem pont a szennyest szeretjük kiteregetni, hanem inkább a legszebb ruhánkat), de ezen a héten annyira kifárasztottam magam fizikailag, hogy a térdem miatt azt most nem merek.
Akit meg nem érdekel, hogy mi van velem, az nem tudom, minek olvassa a blogom...

bízni vakon

Táncoltam a vak fiúval. Tamásnak hívják. Még ősszel figyeltem fel rá, a kontakt impró ünnepen a Trafóban. Nagyon hasonlít... Ugyanaz a testtartás és furán koordinált mozgás, ugyanaz a testalkat, ugyanaz a magasság, ugyanaz a kócos hajkorona. És egy teljesen más lélek. Elég furcsa összhatás.

2003 óta tanul kontakt táncot. Azt mondja, ez volt élete legeslegjobb döntése. Álmai is vannak, egyszer szeretné másoknak is tanítani...

Én egy dolgot éreztem rajta nagyon a táncban: azt, hogy még soha, senki nem adta át magát neki teljesen. Az embereknek előítéleteik és félelmeik vannak vele szemben. És őt is féltik, nehogy baja essen.

Én teljességgel úgy táncoltam vele, mint bárki mással. Teljesen oldottan. Bíztam benne. És engedtem, hogy bízzon bennem.
Gyorsak voltunk, nem tétováztunk. Pattogó tűz, az egyetlen egyszer felvillanó pillanatok szikrája a mindenkori mostban. Rengeteget emelgettem. Átvettem a teste súlyát és felemeltem, pörögtem és futkostam vele. Nehéz volt kicsit, de nem számított. Azt akartam, hogy legyen számára felejthetetlen ez az este, hogy átélhessen valamit, amit még sosem élt át. Láttam, hogy hogyan táncoltak vele a többiek ősszel, és azt is, ahogy most. Félszegen, fél gőzzel, óvatosan, kissé unottan és csendben. Együttérzésből, de nem örömből. Nem volt ott benne, hogy én most pont Veled, éppen Teveled akarok. Szerettem volna megmutatni neki, hogy nem, nem kell, hogy korlát legyen a fogyatékossága. Se a mozgásban, se a másokkal való kapcsolódásban.
És azt hiszem, hogy sikerült. Nagyon meg akart ölelni utána...

Volt egy nagyon érdekes és meghitt pillanat. Én a hasamon feküdtem, a lábaim térdtől felfelé égnek állva. Ő háton feküdt mögöttem. A két térdem és lábszáram pont úgy és ott fogta körbe a testét, mint egy anya karjai az újszülött babát. Megéreztem a helyzetben rejlő mélységet, és ösztönösen ringatni kezdtem a térdeimmel. Ő pedig magzatpózba kuporodott, és látszott az arcán, hogy nagyon jó így... Így ringtunk egy darabig. És én úgy éreztem, tudom, hogy mit él át.

Fura ez. Kicsit olyan, mintha a ma-uri energia kezdene átjönni a táncba. Terápia lesz. És nagyon érzem, hogy mire van a másiknak szüksége éppen...

És nem csak nála, ma mindenkire eszméletlen jól rá tudtam hangolódni... Nagyon karakteres emberekkel táncoltam pedig, akik egymástól nagyon különböznek. :)

tévedsz

...ha egy pillanatig is azt hiszed, hogy ez a másikról szól. Arról, hogy ő milyen.
Nem. Mindig, minden kizárólag rólad szól.
Egyszerűen nem tud másként lenni. Így vagyunk létrehozva.

Szereted, mert mellette kurvajó vagy, vele pontosan az lehetsz, aki mindigis lenni szerettél volna.

És nem szereted, mert nem tudod mellette saját magadat elviselni.

kisállattartás

Azt hiszem, engem sosem érdekeltek igazán, de van, akinek nagy fless ez a kisállatka-dolog. Valamiféle még/már ki nem élhető anyai ösztön megnyilvánulása lehet, utánzás, szerep-próbálgatás már egészen kicsi korban. Szelídebb formában kutyus, cicus, nyuszi, vadászgöri, papagájok, kanárik és pintyek, halak, teknőcök, de a legelső szerelmem például madárpókot tartott a szobájában. De vannak olyanok is, akik lajhárt, kengurut, hangyabolyt, tigrist dédelgetnek otthon. (nekem kistesóm lett:) )

Az egzotikus állat még nagyobb kattanás. Akkor már nem elég akármilyen élőlényt szeretni, ápolni, nevelni, bárkit, aki szomjazik rá. Minél szebb, minél különlegesebb, minél egyedibb, annál jobban rá lehet cuppanni az imádattal.

De lehet, hogy nagyon furcsa szokásai vannak. Mondjuk egész nap őrjítő hangokat ad ki, vagy mindent szétrág, vagy széthordja mindenfelé az ürülékét. Mégis megetetjük, megitatjuk, levisszük, megtisztogatjuk és megsimogatjuk minden áldott nap. Szánunk rá egy csomó pénzt, időt, aggodalmat, gondoskodást, szeretetet, egyszóval energiát. Nem számít, hogy hányszor szarik be, nem számít, mennyit zabál, hogy nem hoz objektíve hasznot, mert hát olyan ennivalóan édes, meg olyan szép és olyan különleges...! Minden meg van bocsájtva. Egész nap elnéznénk, ahogy járkál, eszeget, elhallgatnánk, ahogy csiripel. Cserébe még azt is eltűrjük, hogy néha összecsíp vagy a kezünkbe harap.

Érdekes dolog ez, mert egyrészt látszólag azt tehet, amit akar, bármit megtehet, ha egyszer már magamhoz vettem, nem fogom kidobni, ha illetlenül viselkedik, hiszen ilyen és kész, egy állatnál ezt senki sem kérdőjelezi meg. Úgy kell elfogadni, amilyen.
Szóval meg van engedve minden - ugyanakkor meg mégsem.
Mindent megtehet egy ketrecen belül - de mégiscsak egy ketrecben él. Semmi szabadsága nincsen. Én eléteszem a kaját, alátolom az almot. Mindezt azzal a gondolattal, hogy neki ez a lehető legjobb, ami történhet vele.

Ha ezt egy kisállat-kereskedésben vásárolt, fogságra tenyésztett állatkával teszem, nos, hát azzal már nem is nagyon lehetne mást csinálni. Az nem veszélyes, mert sosem fog fellázadni ellenem, nem fogja széttépni a ketrecét, és nem próbálja meg egyre kétségbeesettebb módon a tudomásomra hozni, hogy ő a vadonban szeretne élni, ahová igazán való, ahol a többi társa él.
Élete végéig szüksége lesz rám, nekem pedig életem (vagy az ő élete) végéig nagyon jó érzés lesz, hogy van valaki, akinek szüksége van rám. Hatalmam van, fontos lehetek.
És szerethetek önzetlenül, úgy, hogy nem várok cserébe semmit.
(Embert nehéz így, mert az elvárások mindig felütik a fejüket, és ha szeretem azt, aki bánthat, akkor nagyon sebezhetővé is válok.)

Tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség a rabszolgatartás és a kisállattartás között. A rabszolgát azért tartom, hogy dolgozzon helyettem, pénzt termeljen. Elégítse ki a materiális szükségleteimet. A kéjhölgyek pedig a szexuálisakat. És ha még lelket is szeretnék tölteni az életembe, vehetek egy állatkát, etethetem, és akkor gondoskodtam a gyönyörködést és a gondoskodást illető szükségleteimről is.

Na de mi van akkor, ha valaki ezt egy másik szabad emberrel próbálja megtenni... nos, hát itt is le lehet játszani, el lehet próbálni a kisállat-tartósdi játszmát, akár sikerülhet is találnom valakit, aki annyira kényelmes vagy annyira gyengének hiszi magát, hogy belemegy a játékomba, elfogadja az én kimondatlan piszkos kis ajánlatomat, és eljátssza a neki szánt szerepet.
 
De ha valahogy egyszer rájön, hogy ő mégsem olyan gyenge, és rájön, hogy sokkal jobb érzés élni, mint hagyni, hogy valaki éltessen és tápláljon, ha megjelenik benne az igény, hogy büszke lehessen saját magára és mindarra, amit sikerült egyedül, a saját keze munkájával elérnie, akkor szét akarja majd ezt a ketrecet szaggatni előbb-utóbb...
 
Lehet ez nekem nagyon, nagyon jó. Lehet, hogy megéri etetnem-itatnom stb., mert nekem tényleg akkora gyönyörűséget okoz az ő puszta léte.
De vajon a szépsége, a kedves hangja majd ad nekem elég erőt, hogy életem végéig fáradságosan kiszolgáljam?
És ő vajon hogy fogja érezni akkor magát?
Mekkora önbecsülése lesz?
Arról nem is beszélve, hogy az nem egy egyenrangú kapcsolat, hogy én egész álló nap gürizek, ő pedig egész nap mutogatja a pávatollait...
 

Na, hát azért is írtam erről, mert többek között a szüleim is szerettek ilyen kisállatosat játszani, de szerencsére öt évvel ezelőtt felébredt a kisállat és abbahagyták...
Csak hát a rossz az, hogy a gazdinak ehhez lényegében totálisan ki kellett magát merítenie, testileg is, lelkileg is, és most már nagyon nehéz lesz azt az egyensúlyt megteremteni, amire eredetileg is képesek lettek volna ők ketten a kapcsolatukban...

(Apukámban egyébként az volt a különleges, hogy rettenetesen okos volt, egy matematikai zseni, és anyukám ott rontotta el, hogy 100%-osan hitt benne, hogy majd feltalál valamit, amivel annyiszor több pénzt is lehet keresni, mint ahányszor szellemileg több ő másoknál - és szerintem részben pont azért van most apámnak sclerosis multiplexe, mert éveken át hiábavalón hajszolt egy lehetetlen szellemi teljesítményt, ahelyett, hogy elment volna az első munkahelyre, amit talál, és a két kezével kereste volna meg legalább a saját kenyerét, ha már a családjára valót nem is...)