jégzajlás

Egy út, ami vezet valahová, egy pont, ami érzem, hogy egyre közeledik.
Könyörgök a létnek, hogy még ne jöjjön el... - miközben a szívem mélyén semmi másra nem vágyom jobban, mint érezni, érezni teljes mélységében és magasságában.
De már ismerem a mélység kegyetlenségét is, és félek. A magasság pedig elérhetetlen, átszelhetetlen magas.
Jár a kerék a fejben, most akkor merre mit építeni, földbegyúrt erődöt vagy égbenyúló tornyot? De nincs válasz, hallgat az isten.
Fagyos novemberi délelőtt, jövőbe merengés, egy csillaghullást követő borongós hangulat, mi más marad...


Nem is igazán lehet szavakkal, legyen ez a zene a szó...

Közel a szivemhez

magas csalán-erdők,

csípős tornyaikkal

felhőkig törekvők.

Kellene virulni,

de még csak búsulok,

az én idegeim

kifárasztott húrok.

Hagyjál Uramisten

pihenni füvekben,

legyek fekvő gyertya,

még ne gyújts meg engem.

álom

Listásat álmodtam, fura, mert egyszerre néztünk egy videót magunkról, és ugyanakkor folytattuk is a videón lévő bohóckodást. Az utcán voltunk, de füvön, mint 20 évvel ezelőtt a gyáli kisutcák, olyasmi lehetett, mint a LagZazie Projekt, csak épp Zazie és Sly is jelen voltak, főleg Zazie pörgött nagyon:) És Miri is totál felszabadult volt, szaladgáltunk, SyP folyton poénkodott meg spriccelt és sokat nevettünk, Theia előadott kb. egy szóló táncjelenetet, és Carlos is tök integráltan és aktívan volt jelen, senki se kezelte úgy, mintha nem lenne benne ebben a közösségben.
Vajon csak álom az álom, vagy lesz még ebből újra valóság?

Aztán egybemosódott az egész, megjelent Horváth Attila, hogy menjünk csoportosan úszni, de nálam nem volt fürdőruha, ezért kinnmaradtam az előtérben, és a gimis töritanárnőmmel beszélgettem ott. Mondtam neki, mennyire hiányoznak a töriórái, és hogy milyen kevésnek tűnik most a heti 7 töriórám (okéé..) a hajdani heti 9-hez képest. És akkor elkezdett nekem mesélni, mintha órát tartana:) Tök jó volt. Amúgy Drixi tényleg hiányzik, lehet, beugrok valamelyik nap a Karinthyba...

képeskönyv az életről

Lapozgatom az élet képeskönyvét. Régi és új fotóalbumokat. Milyen sok mindenről árulkodik egy ember arca! Az, hogy a vonások hogyan változnak az idő telésével, mely barázdák mélyülnek el, hova ülnek ráncok. Miből lesz a cserebogár, a zsenge ifjúkori testhez és kisugárzáshoz képest milyen minőségeket fejleszt ki magában az ember, ahogy egyre inkább felnőtté válik. Elmúlik-e a naivság, hogy a józanságnak, rosszabb esetben a kiábrándultságnak átadja a helyét? A nagyképűség lefoszlik-e? Szelídül vagy sármosul az arc? Tisztul vagy zavarosodik a tekintet? Vagy a kapcsolódás mikéntje, hogy kik hogyan néznek egymásra, mi van a tekintetek mögött.

Például nézem ezt a kamerának mímelést, hogy sehol nincs egy őszinte mosoly... közben meg valahol értem is. Talán pont azért szúrom ki ennyire, mert valaha az én arcom is ilyen volt. Nagyon durva, amikor az ember erre rádöbben. Ezért is jó a fotó: visszacsatolás. Tükör. Én akkor azt hiszem, nem is éreztem belül, hogy az érzelmeim nem teljesen valódiak. De a közös fotókon nagyon kiütközött, durva volt utólag rádöbbenni: az egyik arc teljesen átadja magát, feloldódik a közös térben, valami csodában él, ellepi valami bliss-jellegű boldogság, és a másikra szinte mint istennőre néz. És mellette a másik nem is a társára pillant a boldogságban, hanem a kamerába vigyorog. Küldi valahová a képet, amit kattint, nem is a jelenben van. A mosolyában van valami mesterkélt, valami erőltetett, színészi mím. Nem természetes. Meg persze a csókolózós képek a legdurvábbak, ott nagyon kiütközik a különbség, ki miként van benne jelen, mennyire örömteli, lágy és intim összeolvadás számára a pillanat... Fura ez, mert tényleg nem éreztem akkor, hogy így lenne, de valami érzés azért rémlik, mutatni akartam, hogy boldog vagyok. Magamnak elsősorban. El akartam hinni.

Egyszer végignéztem pár hete az összes régi közös képünket. Iszonyat durva volt látni, hogy a kapcsolatunk első szakaszában Barna mennyire boldog volt velem. Egészen más volt az arca mindig, amikor kettesben voltunk, ez az, amit soha nem látott senki más... senki nem értette, én mit látok benne. Velem egész más volt, sugárzott, gyönyörűszép volt a boldogságtól, és iszonyú gyengédséggel bánt velem. Ahogy így néztem a képeket, kegyetlenül fájt, hogy milyen boldogságot vettem el tőle, amikor csalódott bennem. Mert később már sohasem jött vissza az az arc, az az önfeledt, örömteli önátadás. Vége lett. Örökre.
Nem tudom, miért, de a bizalomvesztés, úgy tűnik, sajnos mindig örökre szól...

És ez akkor is fáj, ha ugyanakkor látszik, hogy akkoriban én nem voltam vele olyan boldog, mert a szívem mélyén nem ilyen kapcsolatra vágytam, ami vele megvalósult. A második fázis, az igen, akkor már szívvel-lélekkel voltam vele a szerelemben benne, de már késő volt, felcserélődtek a szerepek. Ő már nem tudott ugyanúgy, olyan nyitott szívvel. Kicsit sajnálom is, hogy erről az időszakról már nem készültek egyáltalán közös képek: jó lenne összevetni, akkor hogy néztem rá, milyen lehúnytszemű-boldogan. Igen, a lehúnyt szem, ami nem néz a kamerába. Ez nagyon jellemző a róla készült képeken. Ahogy rám néz, abban pedig az áhítat. Ezekből látni az érzelmeket.
Persze nem véletlen az sem, hogy a későbbi szakaszban nem készültek képek. Akkor már minden valódi volt, éreztem, amit éreztem, és elég volt kettőnk belső terében tudni ezt, nem kellett magunknak kirakatba, rámába tenni emléknek. Nem fényképezkedtünk, csak a jelen volt, az számított, amit egymásnak adtunk.
(egyébként Piriéken látom azt, hogy nincs szerepjátszás, hogy valódi minden: a szerelem is, a sértődés is, ha éppen nem olyan a pillanat)

És ott van az a másik fényképsorozat. Másvalakivel. (illetve már nincs, meg lett semmisítve, de attól még nagyonis emlékszem mindenre, belémégett képek ezek) Azt nem is mi akartuk, az csak úgy született, mert a barátnőm éppen akkor ott volt, és olyan kedve volt, hogy fotózni kezdett minket. Na ez a sorozat is nagyon durva. Azért, mert azokon a képeken meg én voltam iszonyú felhőtlen boldog. Ahogy néztem rá... Soha ilyen szép nem voltam fényképen, mint azokon a fotókon... Akkor nagyon hittem, hogy ami köztünk volt, hosszútávra szól. Aztán ő visszatáncolt, és le kellett erről az egészről mondani. És le kellett hazudni a következő egy évre magam előtt, hogy márpedig én igazából erre vágynék.
Mi esélye marad az embernek, mint elhitetni magával, hogy úgy is boldog, ha nincs meg, amire igazán vágyik? :)

És emlékszem, milyen hévvel magyaráztam aztán neki, amikor véletlenül összefutottunk, hogy Barnával milyen boldog vagyok. Az ember nagyon tudja kifele magyarázni azt, amit maga is olyan erősen igaznak akar hinni.
Átölelt, és egy perc alatt bebizonyította, hogy nem igaz.

Később aztán, mikor újra összejöttünk, boldog voltam Barnával tényleg. Azt már nem magyaráztam senkinek.
Ha majd újra boldog leszek valakivel, biztosan most sem fogom. Ha mégis nagy lendülettel akarnám elújságolni, hogy milyen boldog vagyok, majd bátran és kíméletlenül szóljatok rám! Köszi!!
Abból tudni fogom, hogy nem igaz, és elgondolkodhatok...

a taste of honey

Egy csepp méz - egy csepp a kárhozatból. Az az egyetlen illanó gondolat, ami átfut az agyon, amikor a váratlan jó egy pillanatra meglep, lehúnyod a szemed, és érzed hogy jó, nagyon jó, és szeretnéd, hogy mindig így legyen.

Valaki, aki szeret, egyszercsak megsimította az arcom. Pontosan ez az a leheletfinom gyengédség, ami nagyon, nagyon hiányzik már a szakítás óta (atyaég, nem is tudom elhinni, hogy már fél év telt el!!), úgy itta a bőröm, mint porszáraz föld a vizet, kegyetlen volt.

A gondolat, hogy mi lenne, ha hagynám, ha elfogadnám.

A következő pillanat persze tovasöpörte egyből. Mert pontosan ez az, amit nem szabad - saját bőrömről tudom: ólomsúlyú felelősség, már ha az embernek szíve van.

Van ez az általános hozzáállás - egészen magyar -, hogy nem számít, más mit fog átélni, csak én itt és most kapjam meg, amit akartam, aztán majd mosolyogva mosom kezeim; minek szerettél, nem volt kötelező! Sokat tanultam ebből, milyen jó, hogy mindig van, aki a nagy hibákat helyettünk elköveti - vagy milyen szomorú inkább...

Nodehiszen, végülis ez is csak egy vágy, egy semmi csak.
Elengedés.

utolsó pipa

Holnap Gergő 10 napra Tibetbe megy, úgyhogy még gyorsan lezavartam vele is egy őszinte kérdezz-feleleket. Annyira jó, hogy itt már fel sem merül, hogy valaki nem őszinte! A kurzus során mindenki éretté vált ahhoz, hogy tudja, nincs értelme, és ez baromi jó, igazán sok szarakodást lehet megspórolni vele, és nekem sem kell még pluszban azon agyalnom, hogy vajon elmondja-e a teljes igazságot, vajon van-e valami szándék mögötte, no és ha el is mondja, akkor vajon saját magához mennyire őszinte... ésatöbbi.
Király!

És érződik a válaszon is, hogy mindent elmond. Megnyugodtam, hogy nem akar tőlem semmit, milyen könnyen félreértelmez valamit az ember:) Azért vicces, amit mond, azt mondja, azért csinálta, hogy rádöbbentsen, hogy érezzem, akár egy ilyen kaliberű pasit is meg tudnék kapni ha akarnék, van arca, na mindegy:) Szóval semmi para, hasonlóak vagyunk, megfogta a lényem, ezért őszintén és feltétel nélkül segíteni akar, de mint nőhöz, szexuálisan nem vonzódik hozzám. Jaj de jó tudni, nem szeretem a komplikált helyzeteket!

Úgyhogy szuper, a mai nappal azt hiszem nem maradt az életemben egyetlen kérdőjeles férfi sem, akiről ne tudnám, hogyan viszonyul jelenleg hozzám. Ez is bátorság persze, hogy ezeken így végigmenni, odaállni, rákérdezni, de azt hiszem, így a jó, ha ez tisztázva van. Én legalábbis sokkal jobban érzem magam így!
És a határokra is könnyebb figyelnem.

(Postoltam két valamiért draftban maradt bejegyzést.
Érzitek, hogy az egész blogom az emberi kapcsolatokról szól?
Vajon szörnyű, hogy az életem is...?)

Ég Veled...

Áldozat. Kezdem érteni. Most kezdem érteni, mit jelent félretenni önző vágyakat, hogy mit jelent, amikor egy barát olyan sokat jelent számodra, hogy képes vagy ennek ellenére még őróla magáról is lemondani.

Meglepődtem, amikor kimondta: "félek kötődni hozzád". Mert tudom, hogy nem szerelmes belém, és nem is szeretne járni velem. És mégis, azt mondja, mindig miután találkozunk, két hétig nem tud úgy nézni más nőre. Van benne valami 'beépített hűség' még akkor is, ha mi nem is úgy vagyunk egymással... Fura ez, nem vagyok benne biztos, hogy értem. De azt tudom, milyen érzés, amikor senki másra nem tudsz nézni, még akkor is, ha tudod, hogy nincs ki miatt, de benned mégis ez van belül...

Eddig azért nem keltett ez zavart, mert nem is akart nőt meg párkapcsolatot, és igazán barátai se voltak, de most éppen az, hogy mellettem lenni jó érzés, ébresztette fel benne a vágyat, hogy máskor és máshogy, másvalakivel is jó legyen, hogy valakivel úgy legyen. Hiányozni kezdtem, amikor egyedül. Nekem is hiányzott, néha írtam, hogy fussunk össze, de nem értettem, miért kezdte nemrég hárítani a nálad-vagy-nálamot.

Annyira szépnek éltem meg vele mindent, úgy éreztem, valahol itt lehet a barátság csúcsa két ember között. Egymás oldott terében nyugodni. Nincsenek vágyak meg elvárások, csak a szeretés van, a befogadás. Az ő érintése, az ő ölelése minden baráti ölelésnél gyengédebb volt, sőt volt, hogy úgy éreztem, amit egymás iránt érzünk és ahogy most egymással vagyunk, az a szeretet tulajdonképpen most jobban esik, mint egy párkapcsolat, jobban, mintha a birtokló szerelem lenne. És annyit viccelődtünk, felemelt a levegőbe, pörgés. Áramlás. Az egész olyan szabad volt...

Még csak néhányszor találkoztunk az elmúlt hónapokban, négyszer-ötször... De meg kell értenem, hogy ez így nem megy tovább. Hogy máris túl sokat kezdek jelenteni. Nekem nincs ezzel bajom, én ugyanúgy tudok másokhoz aztán viszonyulni. És én a kötődéssel már szoptam nemrég egy állati nagyot, azóta nagyon ügyelek, hogy senkihez ne kötődjek jobban, mint amennyire még fájdalommentes tud lenni. De az tény, hogy én is vonzódom hozzá mint férfihoz. Csak épp ezt le tudom győzni, ha kell, ahogy ő is, de amúgyis csak akkor érzem, amikor fizikailag ott van velem, de aztán nem hagy rajtam nyomot.

Valami lehet ezzel, hogy mindig az exek a legjobb barátok, de csak most döbbentem rá, hogy igen, de csak azok az exek, akikkel nem volt szex köztünk. Persze az, hogy nem volt, eleve jelent valamit: azt, hogy köztünk igazából nincs vágy, nincs igazi erotikus vonzás, első jópont. Második, hogy már kipróbáltuk azt is, milyen járni, és hát nem az igazi volt, szóval ezen már túlvagyunk.:) Viszont nagyon jól ismerjük, megértjük, átlátjuk egymást. Extra pluszpont.

De ott van Peti és Barna. Azt hiszem, velük sosem lesz barátság, mert velük szex volt, és most már sejtem, hogy ez más, mint egy illékony érzelem, ez egy tény, ami van és kész és örökké így is lesz: vonzódunk egymáshoz, be van építve a másik testébe egy ellentétes pólusú mágnes. És érzem én is, hogy jobb, ha nem is találkozunk.

Szóval most jöttem rá, hogy hol szállt a por a gépezetbe: ott, hogy vele is 'szex' van, hiába teszünk úgy, mintha mi inkább barátok lennénk, és hiába nem szeretkezünk egymással, nem ettől függ, ez egy tény. Ráadásul mi sosem éltük meg, milyen lett volna, ha mi járunk, csak kerülgettünk egymást sok-sok évvel ezelőtt, és ez a hiány is örökké ott lesz, hiába érezzük úgy, hogy már egyikünk sem akar a másikkal járni. Merthogy valaha szerelmesek is voltunk, először ő belém, később én belé, csak az időzítés nem stimmelt sosem... és ez elmúlt már rég, de a másik dolog, az nem a múlandóság körébe tartozik. Nincs mit tenni ellene. Az vagy van, vagy nincs két ember között. Ugyanúgy, mint a szeretet. És köztünk ott van; ez is, az is. És mindig ott volt.
Ez van. Vannak dolgok, amiket sosem fogunk tudni megmagyarázni, mert nem is lehet...

És neki most ez nem jó, mert kapcsolatot szeretne, és nem tud ismerkedni, amíg engem magában hordoz. Ezért tekintettel kell rá lennem, akármennyire is jó nekem vele lenni, akármilyen fontos is ez a barátság nekem.  Írtam korábban: "Azokban a pillanatokban, amikor fogadó tere van az áramlásnak, amikor átélhetem a bennem rejlő szeretés megnyilvánulását a térben is, ilyenkor érzem, hogy nekem egyetlen dolog kell ahhoz, hogy jól legyek, hogy úgy érezzem, rendben van az életem: az a tudomás, jobban mondva az a jelen tapasztalat, hogy tudok szeretni." - ezt vele éltem meg az utolsó találkozásunkkor. Nagyon sokat segített akkor ez a barátság abban, hogy helyrejöjjek, hogy pontot tegyek egy nagyon rossz időszakra, nagyon sokat köszönhetek neki. És egyébként is iszonyú fontos ő nekem... a közös hajdani flessek és célok, tökéletes testi-lelki összhang, hogy nyitott rám és én őrá, hogy félszavakból, sőt félszavak nélkül is értjük egymást, a remény, hogy van ilyen... És van benne valami, amit nagyon szeretek. Tudom, hogy ki ő és mindig tudtam. Látjuk egymás lelkét.


Mégis, ahogy ott álltam az utolsó percben, tudtam, hogy mit kell mondani.
És ki is mondtam: én nem foglak keresni többet. Majd ha Te úgy érzed, hogy már nem baj...
Aztán elmentem és sírtam.

Ég Veled és minden áldás.

Hiányozni fogsz...

nagyon fogsz hiányozni.

farkasszemet nézni

Egy korábbi nap, mert erről akartam még, csak nem volt idő. Egy kis félelemmel indultam neki, egész úton azon gondolkoztam, vajon mit kell majd nekem ebből a helyzetből tanulnom, soha nem véletlen, ha az ember egy szerepbe belekerül, még ha a másik is az, aki beletesz. És hogy vajon nem lehetne-e inkább valahogy ügyesen már előre levonni a tanulságot, és megspórolni, hogy végig kelljen csinálnom?

Jó vicc persze:), nem lehet, mint ahogy könyvekből az életről tanulni sem, és épp nemrég írtam (csak nem ide, hanem a füzetbe egy adag indiai kaja felett, sok üres órám van a városban mostanság), hogy rájöttem, az életben minden helyzet mostvagysoha, mostvagysoha van mindig, minden egyes pillanat örökre múlik el, és ezt csak most érzem át igazán. Azaz a nemdöntés is döntés, és ha most nem döntök, mert félek, akkor a döntésből adódó helyzetet örökre elszalasztottam, és azt is, amit megélhettem és amit megtanulhattam volna belőle.
Habár féltem, hogy mi vár rám, elmentem mégis.

Varázslatos hely volt, meghitt és meleg, egészen cosy, csupa ismerős tárggyal, ismerős matériával, szimbólummal és illattal, pont olyan, amilyenben én is élni szeretnék... És valahogy itt éreztem meg, hogy ki lehet az a másik ember, aki nincs jelen, és mit jelent számomra, hogy tudom, ki ő és egy vagyok vele. És ahogy ott ültem és néztem a tüzet, ahogy a lángnyalábok falták a fahusángokat, már tudtam, hogy nem azért vagyok itt, amiért jöttem (illetve egészen másért jöttem, mint amiért hívtak, ezt éreztem útközben is), és nem is leszek itt soha többé.

Az ő tanulsága az enyémnél, úgy érzem, sokkal fontosabb volt, és örülök, hogy hozzásegíthettem. Túljutott a problémáján egy egészen más (nemcselekvő) úton. Az enyém annyi volt ebből, hogy határaim vannak, a szeretés és elfogadás terén is, és hogy tulajdonképpen örülök a határaimnak. Biztonságos.

Ijesztő az emberi lélek, irdatlan mélységei vannak. És félelmetes a másik ember mélységeibe bepillantani, mert olyasmik vannak ott, amiket elmével elképzelni sem lehet. Magunkét sem látjuk. Még ha nyugodt is a felszín és harmonikus, érett, bölcs csend, a mélyben akkor is ott zubog valami ösztönös, valami misztikus, kiismerhetetlen, állati vadság. Ember. Ez is.

Vannak ezek a fura elképzeléseim, ahol minden határtalan, és a világban nincs semmi más, csak a szeretés (mindettől persze magam is rettentő távol állok, ha egyáltalán van ilyen - és még ha nem is állnék, nem lehet kívülre átvinni azt, ami belül). Azt hiszem, most láttam a két szememmel azt, hogy hol bukik meg ez, soha fel nem oldható paradoxon, hogy az isten és a sátán egy és ugyanaz a személy, ugyanazon testnek arcai jobbról, balról nézve, és mi e 'lény' képmására teremtettünk, és nincs is értelme a megkülönböztetésnek. Mindegy, ezt most nem tudom elmondani, érzem, hogy nem megy át.

A lényeg, hogy jó, hogy megtudtam ezeket, egyrészt magamról, hogy nem vagyok bármire teljes szívvel képes (ez azért megnyugtató), és ki is tudom mondani; és jó volt látni az ismeretlen, nem várt felfortyanást is, nem volt egyáltalán nagy dolog, ne figyeljétek a szavaimat, mert túlzok, csak valamiért azt hittem, ebben a közegben nincs már olyan, hogy frusztráció, és most láttam, hogy mégis van, és torzít a másik viszonyulásán és hangján, előhoz valami ismeretlent, és elűzi érzetét az otthonosságnak.
(nincs otthon, soha nem lesz rajtad kívül senkiben és ne is keresd.)

De nem is erről akartam írni, hanem hogy van az a pillanat, ahol minden eldől. Ahol már felsejlik, hogy mi lenne a vége. A pillanat, amit vállalni kell. Ameddig el kell jutni. Farkasszemet kell nézni. Ez az, amit már szeptember elején megtanultam, hogy nem lehet elmismásolni, megspórolni ezt. És minél hamarabb megtörténik, annál jobb utána. Egészen odáig nincs döntés, amíg nincs konfrontáció. Egészen odáig bármi lehet. És lehetne húzni és élvezni ezt a végtelenségig, akadálya nincs, micsoda pompás keringőbogár-tánc a vízfelszínen! De egészen addig nem lehet nemet mondani valamire, amíg nem ismertük be magunk (vagy egymás) előtt azt, hogy amire vágyunk vagy amitől félünk, akár meg is történhetne. Ehhez persze érettség, bátorság kell és őszinteség, magunk felé főleg, az, hogy ne féljünk a másiktól és főleg önmagunktól ne. Mert a legdurvább ez. A legijesztőbb, amivel szembe kell nézni. Az istenördög arca.
Aki ővele nem találkozott és nem döntött, még semmit sem bizonyított.

"mauriMisi"

Most beszélgettünk csak először, és még mindig nem tértem magamhoz; egyszerűen nem tudok az élménnyel betelni, hogy hogy lehet valakivel már elsőre ekkora áramlás, mélyrehatolás és egyrezgés a kommunikációban, a megélés- és gondolatvilágban, és nem innen oda vagy onnan ide, hanem oda-vissza-oda-vissza, abszolút kölcsönös egymáson ámulás, huhh. (és ez hülyeség persze:), mert minden, ami van, már első pillanattól fogva van, s hogy ez nyer-e teret a megnyilvánulásban vagy sem, az már a korlátok, gátlások, félelmek hatása csupán... mondtam is neki, hogy én már az első pillantással éreztem, hogy nekünk dolgunk van)
Úgy megteltem energiával, hogy futnom kellett hazafelé:)

És nagyon nagy a kísértés, hogy írjak erről, rengeteget, sokat, persze mindig éjjel tudok a legjobban írni, a legmélyebben meditálni, a leggyorsabban futni, a legkreatívabban dolgozni stb stb, ezért is nem alszom időnként, de elhatároztam, hogy ma igenis időben ágyba bújok, ellenállok az írnivalónak:)

(és közben meg valahogy úgy érzem, nem is tudnék erről írni most, mert egész lettem teljesen...)

a mítoszgyilok még hátravan...

Fura dolog ez, ha az ész már elengedett, a szív még sokáig sajog, és még kalapál néhányat idióta, értetlen és értelmetlen módon. És amikor behozta a lemaradását, és elenged már a szív is, és már nem akarja, amit, a tudatalatti még mindig küld egy nagyon szép és nagyon irreális álmot.

Persze tudom, hogy az álomban nem is ő volt, hanem egy szabadabb, nekem való valaki. Úgy látszik, ez még jár, meg kell siratni az álmot, az ideált, ami soha nem is létezett, csak bennem, éppen ezért...

Milyen fura, hogy épp tegnap konstatáltam lefekvés előtt, hogy bármire visszaemlékezhetek, most már minden fájdalom eltűnt. És ébredve most mégis elerednek a könnyek. És tudom, hogy nem neki szólnak ezek a könnyek már, hanem az álomnak, ahogy foszlik le rólam fájdalmasan, lassan, csendben. Mert az álmot még nem gyászoltam meg, az üreges álmot egy férfiról, aki olyan, akinek hinni akartam. És tényleg, az álomban nem ő van, hanem az álom, az öntörvényű, elvárásmentes, szabad ember.

Azt még nem tudom, hogy a szerelmes ember miként képes ennyire átverni magát, de van ez a tendencia valamiért, és nem jó, hogy van. Mert mítosz csupán. Hamis.
És valahol engem is azzá tesz...

Tök és Tartás

A két kulcsszó a tegnapi látogatásomban Zmejneláéknál. És nemcsak mert egy szépen faragott töklámpás kacsintott be ránk kintről az ablakon át. :)

Nagyon kellett nekem ez a nap. Először kis barátnős-beszélgetős délután kókuszos-répás muffinok és finom tea mellett, az elmúlt hónapok és a tanfolyami kinyílások-bepróbálkozások (nemhiába "befogadás öröme", a pasik egészen megkergültek:) ), no meg persze hogy lehet a férfiak 90%-a manapság ennnnnyire puha pasi? Közben a gyerekek, a másfél éves Bálint és a kis elsős Bogi egyszerre csiklandozták a talpamat:) Játszóblokk következett, lestoppoltuk a furánál furább nevű állatokat a képeskönyvből, aztán Bogival felváltva kényszerítettük egymást hülyénél hülyébb pózokba a twisterszőnyegen:) Zmejnelá szerint jól bírom a strapát, őrzöm a csöndemet. Én azért érzem, hogy egyelőre töretlen a február óta tartó gyerek-nemakarásom:) Nyolckor altatással egybekötött közös meditáció, nem is csipetnyi oával fűszerezve, de valahogy tényleg nem zavart egyáltalán.

Tízkor megjelent Gergő, nem számítottunk rá, a csütörtök mindig a kimaradós este - éjfél utánra vártuk. Szóval belépett, és az első benyomásom nagyon erős volt, ez a szó volt: Tartás. Nagy betűvel. Marasztaltak éjszakára is, innentől hármasban beszélgettünk, egy másik sztori kapcsán ismét szóba került, vajon miért mindig töketlen pasikba gabalyodok bele, Zmejnelá sóhajt, hát igen, a tökös pasit ő már elvitte...:) És Gergő tényleg nagyon... olyan jelenség, hogy is mondjam, olyan a szeme is, mintha a hegyekben élne. Ezt látom bele. Szinte soha nem néz rád, mindig magasra a távolba néz. És ha mégis váratlanul rádnéz, az egészen jelentőségteljessé válik ettől. De nemcsak ez. Ahogy jár, ahogy beszél, ahogy gesztikulál - egyenes, nyílt, tiszta. Nem egy bajnok testalkat, nagyon vékony, nem is szép arcú, és mégis: valamitől nagyon férfi. A tartás, igen. A férfinak tartása van. És ez abban is benne van, ahogy köztünk ülve kimondja: "Szerintem te egy jó nő vagy. És te is egy jó nő vagy. Én meg egy jó férfi. Ennyi." - mert semmi ámítás nem cél és semmi pökhendiség, hanem a tiszta gondolat maga. Nem is értjük félre, Zmejnelá csak ennyit mond: "De Ida tudja, ő nem olyan kis béna, mint én voltam ennyi idősen." Tetszik ez is, úgy tűnik, itt nyíltnak lehet lenni, nem kell vacakolni és aggodalmaskodni, mit lehet a párnak kimondani egymás előtt.

Nekem meg annyira jól esik nézni, hogy ők hogy vannak együtt, a nagyon nő a nagyon férfi mellett, kölcsönös figyelemmel és szerelemben, merthogy ez is ki van mondva is, éreztetve is. És náluk nem zavarta meg még a gyerekszületés sem a szexuális életet, amit szintén jól esik hallani, hogy lám az élő ellenpélda, mostanában mindenkitől azt hallom, milyen nehéz, hogy a nő mellének már csak a gyerek szájától kell az intimitás, a férfi pedig hoppon marad és szenved. (vagy attól szenved, hogy megoldást keres). Bár a másik Dóri mondta szerdán, hogy Ranschburgnak is volt egy előadása erről, hogy kell ezt az általános krízist megelőzni. Utána kéne nézni. Még akkor is, ha esetleg mégsem lesz gyerekem:)

Az ilyesmik miatt érzem azt egyébként, hogy jó ebben az országban élni, ha valaki itt kimondja, hogy Ranschburg, Feldmár vagy Hamvas, egyből közös a nyelvünk, nem kell magyarázni, értjük. És nyilván minden kis országnak megvannak a maga Popper és Müller Péterei, mindenhol a lokális nagy nevek és mítikus figurák, akikről a világ viszont kifele alig-alig hallott. Bár valószínűleg kevés elhanyagoltabb irodalom lehet a magyarnál itt Európában a nemzetközi emészthetőséget tekintve, annyira más, annyira szépen árnyalt, annyival nehezebb jól fordítani, ízesen, szaftosan és tisztán.

Igen, a Dóri, a Dóri könnyedsége, hogy egyből nyitott és közvetlen volt már akkor is, amikor először találkoztunk, és azóta is mindig, nincs ez a szarozás, hogy megüthetem-e már vajon a bizalmas hangnemet, hanem minden áramlik egyből akadálytanul és kételyek nélkül. Amúgy koncertre akartunk menni, hogy végre bulizzunk egyet újra együtt, talán VHK-n utoljára? De nagyon suttyónak tűnt a tömeg, kivártuk a hosszú sort, de beszagoltunk és inkább továbbálltunk egy teázóba.

És ez is nagyon, nagyon jól esett, nem is a személyek, hanem a minőség, amit hordoznak, úgy örülök mindig, ha tapasztalok ilyeneket. És nagyon ilyen napok-hetek járnak mostanság, hogy tapasztalok. Sok kedveset sodor utamba a szél, honnan jönnek, nem is tudom. Olyat is, amiről alig reméltem, hogy létezhet így élő-gondolkodó... de ezt már egy következő bejegyzésben:)

félteni kell?

Csak úgy eszembe jutott, milyen fura, hogy van ez a dal, egy az egyben a birtokló szerelem dala, csupa félelem és csupa akarás, követelés. És érthetetlen módon belekerült egy versszak, ami ennek épp a totális ellentéte. Nem is értem, mit keres itt. Olyan furán is hangzik benne, a többi versszakhoz képest hamisan és egészen erőtlenül.
Asszem valahogy így van ez, valahol mélyen tudja az ember, hogy hogyan kéne. Csak épp nem képes rá. Erőtlen az a belső hang és hamis...

Félteni kell,

Néha a biztosat is félteni kell.

Hogy soha másé nem leszel,

Mondd még ezerszer el!

Élnie kell,

Ennek a szerelemnek égnie kell,

Közénk ne lépjen senki sem,

Amíg létezünk, mindig így legyen!

Hullócsillag fut az égen,

Minden elmegy, ami jön,

Végtelen csupán a vágyunk,

Ami volt, ami lesz, köszönöm.

És mégis félteni kell,

Hidd el, a biztosat is védeni kell,

Hogy soha másé nem leszel,

Mondd még ezerszer el!

Élnie kell,

Ennek a szerelemnek égnie kell,

Bárhogy legyen, csak ez ne múljon el!

kognitív disszonancia redukció

Nincs végszó. Valami bennem mindig egy szinttel mélyebbre akar ásni. Most egy régi dologra emlékezem. 2005. Valakit, akit szerettem, nagyon nem értettem és nagyon érteni akartam. Az embert előbb-utóbb megtalálják a szerepek a túloldalról? Vagy maga keresi őket. Én akkor át akartam élni, amit ő él át, érezni akartam, amit ő érez, hogy tudjam, miért ez kell(ett volna, de nem adtam meg) neki. Hogy lássam benne a szépet. (akkor még csak az adásra tudtam gondolni, el sem tudtam képzelni, hogy végsősoron nem feltétlenül valami szépség miatt, meg hogy van olyan is, hogy nemi vágy)

Egészen irreálisan bátor voltam akkor, magam is alig hiszem, olyasmit mondtam-tettem egy intuitív, ösztönösen őszinte pillanatban, amit sohasoha még. És azóta sem, tulajdonképpen. És sikerült meglátni a szépet, sőt egy olyan közös csoda nőtt ki belőle valakivel, ami azóta is az egyik legkedvesebb emlék énnekem is, őneki is. Azt mondta nemrég visszaemlékezve: olyan volt, mint egy varázslat. Hogy egyszeriben minden megszűnt körülöttünk, átemeltem egy olyan világba, ahol nem voltak tabuk, félelmek és korlátok, csak szabadság. (nem hiszem, hogy a másik ő - aki miatt - is így élte meg az olyanjait, de a saját 'mű' tökéletes lett és - szoktam, de - most nem érzem, hogy túloznék).

Na de milyen ára volt annak a csodásszép, szinte spirituális tapasztalatnak? Milyen végtelen önzés volt részemről ez, csak hogy megélhessem azt, ami által megérteni vágytam valaki mást? Szempillantás alatt zajlott le a döntés persze, és abszolút nem tudatosan, utólag értettem meg csak, hogy ezért. És mondhatnám persze, hogy ő mondott igent, de a felelősség nem hárítható... Egyértelmű volt, hogy csak ott a pillanatban. És itt jön be az, hogy te hiába mondod meg őszintén, ha a másik legbelül nem hiszi el! A szív nem hisz, hanem érez... és ettől védtelenné válik, nem védik meg az elhangzott szavak. Mindegy, a lényeg, hogy kb. fél év kellett aztán, hogy elmúljon benne az az egyetlen nap. Vagy hát el se múlt, azt hiszem. Az ilyenek nem múlnak el soha teljesen. Bennem sem.

De rendesen helyrerakni egymás közt az akkort évek múlva sikerült csak, most augusztusban. Persze azt is mutatja ez, és ez azért megnyugtató, hogy még ha 3 és fél évbe telik is esetleg, de végül mindent helyre lehet hozni... Sok mindent kitisztít az idő, úgy értem, nemcsak a telése mossa ki a sebet, hanem érettebbé válunk közben. Megértőbbé, elfogadóbbá, megbocsátóbbá, bölcsebbé...

Sok mindent felölelhetne ez a történet, de nincs bennem kijelentés a jelenben semmiről, csak csaponganak a gondolatok. Még pár napig biztosan kényszer, mint az esés utáni sajgás... míg el nem múlik. Zsibong, fáj, akar. Hallgatni, érteni. Szólni, értődni. De csak belül csapódik le minden, mint a pára az ablakon, nem hatol át az üvegen. Bennreked, tudván odaát a nemlétező közeget.

Amúgy érdekes, és persze nem szimpi, de azt hiszem, ha őszinte vagyok, ma egy kicsit gonoszságból is mondtam ki belül ugyanazt a jókívánságot, amit annak idején szeretetből.
Fránya tudás fája... :)

(itt a háttérben meg gyönyörű zenék úsznak. Sylvain Chauveau - minimálpiánócsoda fúzionál egy hegedűvel, pillekönnyű, leheletfinom érzékiség)

प्राणायाम

Ez elég durva élmény volt. Légzőgyakorlatot csináltam, nem mértem az időt, de pont végigment egy Bohren-album, amíg. Még sosem mentem el ennyire messzire benne. Nem nagyon tudom szavakkal leírni. Először csak a kezeimben éreztem, aztán lassan mintha egy nagyon finom, vibráló energiamaszk fedte volna le az arcomat. Lassan terjedt szét az érzés a testemben, és fokozatosan erősödött, soha nem éreztem még ennyire intenzíven ezt a zsongást. A végére mozogni már alig bírtam, a bőröm teljesen érzéketlenné vált kifele, és annyira bizsergett már az egész testem, hogy attól féltem, el fogok ájulni.

nincs is halál

Ne jöjj el sírva síromig, 

Nem fekszem itt, nem alszom itt; 

Ezer fúvó szélben lakom… 

Gyémánt vagyok fénylő havon. 

Érő kalászon nyári napfény. 

Szelíd esőcske őszi estén. 

Ott vagyok a reggeli csendben, 

A könnyed napi sietségben. 

Fejed fölött körző madár, 

Csillagfény sötét éjszakán. 

Nyíló virág szirma vagyok, 

Néma csendben nálad lakok. 

A daloló madár vagyok, 

S minden neked kedves dolog… 

Síromnál sírva meg ne állj; 

Nem vagyok ott, nincs is halál.


Do not stand at my grave and weep 

I am not there. I do not sleep. 

I am a thousand winds that blow. 

I am the diamond glints on snow. 

I am the sunlight on ripened grain. 

I am the gentle autumn rain. 

When you awaken in the morning's hush 

I am the swift uplifting rush 

Of quiet birds in circled flight. 

I am the soft stars that shine at night. 

Do not stand at my grave and cry; 

I am not there. I did not die. 

/Mary E. Frye/

Ez a versike annyira szépen mondja el, miért nem ünnepeltem soha, egyetlen egyszer sem temetőlátogatással a halottak napját.
Most táncolni indulok, 4-től 8-ig jam (szabad tánc), Tamás vezeti fel.
Olyan gyönyörű szép volt ez a hét!! Még úgy is, hogy a felét otthon töltöttem egy becsípődött ideg miatt a lapockám körül. De kinyíltam végre, újra önmagam vagyok... és rátaláltam a céljaimra.
Annyi mindenről lenne mit... de lehet, hogy ezentúl ritkábban írok, nem szeretnék az életről lemaradni... :)