neszeminden, meg ne fogd!

Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ezt a fajta örömöt. Amikor egy annyira icipici dolog tud váratlanul akkora örömet okozni, hogy a bőrömből is kibújnék és csak nevetek és táncolok és nevetek és pörgök, s a pillanatban apró istenség szület. Talán nyáron, még az elején, az egyik olyan pillanatban, amikor majdnem, és még nem kötődött hozzá semmi egyéb. De akkor utána nagyon elszaladt a ló bennem, így jól ki is toltam magammal. Bár annyi mindent tanulhattam éppen ezért ebből, hogy most már nem haragszom magamra érte.

Azt érzem, hogy nagyon tudatosnak kell itt lenni. Ingoványos talaj ez az érzelmek világa nagyon, kizár minden törvényszerűséget. Nagyon jelen és nagyon észnél kell lenni.

taróba húzva

Hát igen, kártyát vetett nekem Carlos és mitnemondjak, elég durva...
2006 márciusában (ez komolyan már 3 és fél éve volt??) hallottam Tarr Bence előadását "Tarot, az önmegismerés egy másik útja" címmel (Tarr Bence egyike azon igazán nagyon kevés személyeknek, akiket 100%-osan hitelesnek, cseppet sem mesterkélt mesternek érzek, amúgy buddhista tanító, filozófus és kultúrantropológus, de ami miatt nekem fontos, hogy ő tudja, hogy hogy van a szeretés, jaj most egészen megjött a kedvem, hogy újra beszélgessek vele:) ), meg két éve az egyik Világokon át-vetítéssel egybekötött előadásának is központi témája volt a Tarot, de azt hiszem, most kezdem csak érteni, mi is ez, mi teszi az önismeret eszközévé.

Már tegnap is eléggé felzaklatott a dolog, úgy tűnik, mindannyian nagy harcnak fogunk elébe nézni... ezt persze nemcsak a kártya mondja, nem akarom túlezózni, hanem valahogy annyira egyértelmű szerintem a dolgok állásából, ahogy az is, hogy most Fegyverszünet, Béke, Univerzum, Kardok Ásza és Koronglovag. És ha Carlos találó meglátásai mellé még ezt is hozzáolvasom, még inkább érhetővé és jogossá válik minden. Tetszik ez, egészen bezsongtam:)


A hétvégén egyébként mintha változott volna valami. Érzem, hogy most már oldódik bennem a görcs.

(Görcsösen imádkoztam, de ugyanakkor tudtam, hogy az Ég a görcsnek sohasem nyílik meg, nem is nyílt és nem is fog. Az ég nem ad nyugalmat, amit ad, az az erő a nyugtalanság elviselésére. Nem ad terített asztalt, amit ad, erő, hogy a kenyeret megszerezzem. Tudtam. De a turba az az állapot, amely a tudásnál erősebb. Mert a tudás is az őrületszerű megzavarodás szolgálatában áll. A turba az, amikor az ember Isten felkavart lángoló dühében él. Az emberi tudatot minden esetben imaginációjának minősége határozza meg. Kivétel nincs. Aki a fekete imaginációban él, annak tudata fekete. A sötétség tüze, mint Böhme mondja, Finsterfeuer. A pokol. A kárhozat. Nem lehet megsemmisülni. Nem lehet elbújni a semmibe. Kell. Végig kell csinálni.

Hiába halsz meg, hülye, a halál se nem sziklapince, se nem éléskamra. Saját imaginációdtól nem fogsz megszabadulni tudni. Nem, nem az ördög marcangol és nem a bomba és a golyó és az éhség, önmagad örvénylő mérge, erőtlen mocsok, zuhan és zuhan és félelem és félelem és sötétség és reszketés és félelem. A lélek sötét éjszakája. Most már értem. A görcs.)

Hogy mi történt pontosan, azt még nem tudom, meg szkeptikus is vagyok most már a pozitív hullámhegyeimmel, ami a tartósságukat és jelentésüket illeti, de megléptem pár nagyobb lépést, és egészen új dolgok érdekelnek. És most nem annyira az extázis extrémája vagy a nietzschei Heiterkeit ok nélkül eltöltő, önmagát meghaladó, önkívületbe átemelő, dionüszoszi életöröme van (ez a szó engem hogy megtalált!), inkább a béke nyugalma... elnyomás nélkül. Ahol már nem kell feltétlen magasabbra ugrani ahhoz, hogy felülkerekedjek - és nem követi a lezuhanás.
Kinyíltam sok minden felé. A szeretés, a meditáció és az intuíció, a könnyed tánc, a munka és a tanulás, a szexuális energia érzékelése. Minden, ami a tudatalattim, a sérüléstől való félelmeim kemény munkájának eredményeképpen jó sok héten át le volt fojtva bennem...

És persze a lapok folytán elgondolkodtam azon - mivel kissé nyomasztó volt a jövőkép - vajon nincs-e veszélye annak, hogy megnéztük, milyen felajánlás érkezett a betekintésre odafentről? Nem válik-e önbeteljesítő jóslattá a tudomás, vagy épp ellenkezőleg: a leselkedő veszélyekre figyelve és a segítő útmutatást követve át tudom a történetemet fordítani? Vagy egyáltalán értelmezhető-e bármi másként a "jóslat", mint a bennem lévő jelen pillanat tudati lenyomatának, a jelen elképzeléseimnek jövőbe kivetülése / meghosszabbítása, és így bármely pillanatban átváltható?
...na ki tudja a tutit? :)

pure friendship

Öcsim gyakorol most a következő órájára és úgy érzem, pont ilyet hallgatnék: egy szál gitár minden cifrang-cafrang nélkül, nem is zene, nem is darab, csak ujjgyakorlatok talán, az is lehet, hogy csak egy-két akkord, üzenet, történet és érzelem nélkül... erre vágyom most, de biztos nincs ilyen album:), ő meg be is fejezi mindjárt.

Azon gondolkozom, most van először olyan (sulin / kolin kívüli) barátság az életemben, hogy szinte minden héten találkozunk. Ez egy felettébb felemelő, megnyugtató, otthonos, biztonságos érzés, mert tudom, hogy egy barát soha nem fogja egy szép napon azt mondani, ne jöjj többet. Nem mondja majd, hogy "nem láthatsz többé, mert nekem csak egy barátom lehet, és mostantól azt szeretném, ha nem te lennél". Nem mondja, hogy mától nem vagyok kíváncsi az életedre és hogy a szívedben mi van, és nem tagadja meg tőlem saját világának megosztását sem...

Lehet, hogy hamarosan messzire sodródunk egymástól, és olyan ritkán találkozunk majd, amit most elképzelni sem tudok. De nem lesz drasztikus és végleges, mert akkor is ott lesz, hogy jelen van köztünk valami kapocs, egyikünk sem fogja egyik napról a másikra elvágni a fonalat.

Most úgy érzem, legszívesebben örök életemen át inkább csak barátkoznék...

oldál, kötél... (hová tűnik a tánc?)

Zajlanak nap mint nap az események, sok minden történik kívül, s párhuzamosan belül is, illetve fel-felváltva kiváltva-beváltva egymást, de egy kérdés hónapok óta mar már belülről, és hiába kutatom, még mindig nem találtam rá választ.

Hogy hol van az a pont, ahol a szív már sérül? Ez a finom egyensúly hol billen át? Egyáltalán mit jelent az, hogy megsérül a szív? Pontosan mi zajlik le ilyenkor, mi az, ami ilyenkor a fájdalmat okozza, és a másik ember iránti szeretés okozta örömöt szenvedésbe fordítja át, megbénítva ezzel épp magukat a szerelemes érzéseket? A szeretés nem tud fájni; hát mi az, ami fáj? És miért más ez, mint minden más fájdalom? Miért sokkal nehezebb ellene védekezni? És mi köze van a másiknak az én fájdalmamhoz? Tényleg van olyan, hogy valami/valaki valakit bánthat, vagy tényleg nincs..? Szóval nem gondolom, hogy ő okozza, úgy gondolom, a forrása én magam vagyok és a bennem táplált képzetek, vágyak, elvárások... és nem a másik szeretésének megvonódott volta fáj, hanem az, hogy a sebezhetőség e gyenge pillanataiban a szeretést mi magunk ideiglenesen abbahagytuk.
De ha csak rajtam múlik, akkor miért nem tudom még mindig kiküszöbölni a szenvedést?

Azon is gondolkoztam, talán az embernek, ha a szeretést igazán komolyan gondolja, és a másikat tényleg jól szeretné szeretni, előbb vagy utóbb mindenképp fel kell hagynia a biztonság, sőt egyáltalán bármiféle folytonosság keresésével, majd várásával?

És ha elhatározom, hogy belevágok, és gyakorlom a nem kötődést, és úgy érzem, most sikerült, honnan tudom, hogy valóban a nem kötődést és nem a nem (teljes) megnyílást, nem (teljes) odaadást gyakorlom-e? Vagy ha mégis úgy éreztem olykor-olykor (egész sokszor!), hogy teljes odaadással szeretve tudtam elengedni, miért tért mégis vissza a kötődés, mihelyst egy alacsonyabb energiaszintből indulva gondoltam ránk? Feloldható-e véglegesen a szerelmi vágy megkötő ereje, vagy hiábavaló hiúság ezt az állapotot kutatnom magamban örökké?

Úgy érzem, az egyetlen lehetséges viszonyulás az érzelmeimet tekintve jelenleg a szeretés. Az egyetlen választás, ami felmerülhet, a viszonyulás és a nem viszonyulás közötti döntés. A "nem viszonyulás" persze nem lehet valódi döntés, hiszen lényege a valóság tagadásából, a szeretést kiváltó személy képének kizárásából, elfedéséből áll, egyfajta kényszerűnek tűnő megvakulás, érzelmi bénultság eredménye...

Azokban a pillanatokban, amikor fogadó tere van az áramlásnak, amikor átélhetem a bennem rejlő szeretés megnyilvánulását a térben is, ilyenkor érzem, hogy nekem egyetlen dolog kell ahhoz, hogy jól legyek, hogy úgy érezzem, rendben van az életem: az a tudomás, jobban mondva az a jelen tapasztalat, hogy tudok szeretni. Ehhez képest minden más (pl. hogy viszontszeret-e a másik vagy sem) igazából mellékes... legalábbis nagyságrendjében.

Aztán mégis hamarost olybá tűnik az egész, mintha a legvékonyabb kötélen táncolva kéne egyensúlyoznom ilyenkor a két világ, a szenvedés és a szeretés birodalma között. Annyira keskeny a kötél, amin teljes jelenlétben és boldogságban együtt járni lehet, és ahonnan lecsúszva hirtelen teljesen elvesztem a lábam alól a talajt! Miért van ez így? Hol a hiba bennem, és hogyan tehetnék ellene?

Tamással beszéltem a minap erről telefonon, és ő azt mondta, hogy lehetetlen, mint Hamupipőke a hamu közül a lencsét, az örömöt a fájdalomtól csak úgy szétválasztani, és egyedül a boldog pillanatokat tartani meg. Valamit vagy egészében elfogadok és megnyílok felé, vagy egészében utasítom el.

Butaság arra várni, hogy "egyszer majd" "tökéletesen" fogok tudni szeretni... Különben is, lehet, hogy úgy csak a megvilágosodottak tudnak, nekik viszont már úgyis mindegy :), a teljesség nem lesz teljesebb.

Vagy mégis...? Szorozhatom végtelennel a végtelent?

and it fought to escape

Egy kicsit olyan ez most, mint a szülés, a sokórás vajúdás a szülőszobában: a heves fájások és a kimerültség csendjének váltakozása. Csak épp hetek óta tart és nagyon elegem van belőle most már. Rohamszerűen tör rám mindig, és csak úgy múlik el, hogy a kimerültségben végül a fájdalommal együtt minden iránt érzéketlenné válok. Majd egy kis idő eltelik vagy történik valami, és megint minden a tőlem megszokott fényében ragyog (itt csorbul az analógia), ilyenkor azt hiszem, végre vége, béke, nyugalom, legyőztem, túl vagyok. Aztán fenéket. Újabb görcs és mindig egy fokkal erősebb, mint az előző, néha annyira fáj, hogy azt hiszem, már sosem enyhül.

Nagyon várom azt a pillanatot már, amikor tényleg vége. Azt a pillanatot, amikor nem az aktuális fájás múlik el, hanem megtörténik a szülés. Mert valamit most meg kell szülnöm, valaminek meg kell születnie bennem.
Az elme már tudja rég, amit erről a szeretetből kiindulva tudni lehet, de a szív cefetül le van maradva, sebesülten nem tud olyan gyorsan futni, mint a józan ész vagy a meditáció csendjéből fakadó gondolatok.

A szülés egyben halál is persze, ezért fáj annyira. Valakivel 9 hónapon át együtt lélegeztél, együtt éltél, benned volt és te őbenne. Most elszakadtok, és ennek a nagyon finom, meleg, otthonos kettesnek meg kell halnia a szétválásban. És el kell viselni, hogy soha többé nem lesztek egyek.

Egyszer már 'szültem', de akkor volt egy bábám: Laci még élt.
Most egyedül kell...

Most nem szúrok be képet. Ezt a számot hallgatom viszont, egy szál szaxi és pont ezt a 'szülési fájdalmat', véres küzdelmet fejezi ki most nekem, csak épp hanggal...

halálugrás

Carlos zenélésén gondolkozom Berlinben, és azokon, amiket élőben mondott.
Hogy pont az a lényeg, hogy a kritikus pillanatban önmagadat le tudod-e győzni, túl tudod-e végül lépni a korlátaidat.
Én mindig mindenkit felmentek, hogy 'így van rendjén, erre volt a helyzet akkori érettségében-körülményeiben képes, nem is lehetett volna mást elvárni tőle, blabla...' De nem. A döntés lehetősége mindig ott van, mindig minden egyedül rajtunk múlik.

Szembenézek az életemmel és ugrok, vagy visszamenekülök a kényelembe, amit annak képzelek? Magamat szabadnak tudván belenyugszom a láncaimba mégis vagy nem nyugszom, amíg le nem téptem őket? Ha majd kiugrik a szívem és szédülök, ha elural a bánat mocsara vagy csak valami nem megy, betegnek, sérültnek, elgyötörtnek tettetem magam, mint a szüleim, vagy felállok mégis és megmutatom, hogy ki is vagyok?

Luke Skywalker nem volt erősebb Darth Vadernél, amikor szembeszállt vele. Az ereje abból fakadt, hogy megküzdött.

Végeláthatatlan ideig várhatta volna a pillanatot, amikor elég jó lesz, amikor erősebb lesz az apjánál, de ez a pillanat soha nem jött volna el: az ellenséged (félelmed) veled nő, veled fejlődik...

Én magam a kérdéshez furcsán állok, nem jól. Ha tudom, hogy most vagy soha, abban a pillanatban iszonyú bátor tudok lenni, nem hagyok időt a kételyeknek, hanem ugrok. De ha nincs kritikus pillanat, ha a kérdés nem a most vagy soha, hanem a ma vagy holnap, lehet, hogy sohasem teszem meg, amit most vagy soha gondolkodás nélkül megtennék...

(a képen Czap Gabó, Szlovénia)

vibrációvarázs

Csak úgy érdemes zenét hallgatni, ha magamat teljességgel át tudom adni.
Most úgy döntöttem, hogy teszek mindenre, az ágyba fekszem, és szemlehunyva, ellazulva The Knife-ot fogok hallgatni. Vannak olyan hangok, mint a Bohren vagy a jól hangolt zongora, émelyítően nyálas és közhelyes szóval, de pont olyan érzés, mintha meg-megpendítené valami újra és újra a lelkem húrjait. Van, amit csak így írnék le: transzcendentális lebegés. Van, ami áramlás és mozgás, táncolni, folyni kell vele. Van agyszétzúzó, brutálharsh zúzás - nekem nem a deathmetál vagy a grindcore, hanem az Apocalyptica az, amibe belekapcsolódva testileg le szoktam vezetni a durvább feszültségeket. És vannak azok a számok, amik a lelkemet a végsőkig felajzva felrepítenek az egekig (Oldfield- és Pink Floyd-gitárszólók, Solaristól A főnix szárnyai); van, ami annyira intim, mint a mozdulatok nélküli, energiák szintjén zajló szerelmeskedés (Murcof); és van, ami, ha önfeledve-önfeladva együtt vagyok vele, betölti a teret és pulzálva magába ölel. Ez is ilyen most, valami állandóan jelen van belőle és lüktetve árad, megtöltve a szobám légterét valami meglepően taktilis vibrációval.

Varázsereje van a zenének, én mondom!
De van, ami ennél is sokkal izgalmasabb jelenség: az emberek közötti vibráció. Mitől jön létre és mi szabotálja? Nagy talány ez... :)

Noirral találkoztam nemrég és megállapítottuk, hogy utoljára, mikor találkoztunk (3 és fél éve) mennyire ott volt valami vibrálás a levegőben - és biztos nemcsak a Tripla falaira festett szexuális pozíció-kollázs hatására :)   Most pedig nem volt semmi ilyen. Emlékszem, Czap Gabóval is volt egy palacsintázásunk egyszer Hamvas-szabadegyetem után, a körülmények semmi extra, a meditációról beszélgettünk. Akkor nem merült fel, hogy ő meg én, nem voltunk szabadok - de két éve, mikor már igen, mindketten arra a vibrálásra emlékezve mentünk el a találkozóra, és megintcsak megállapítottuk, hogy milyen vicces, hogy most bezzeg semmi sincs :) Idén nyáron pedig Mirinél találkoztunk össze, megint erős vibrálás volt, ki érti ezt? :) De beszéltünk is róla, talán az egész csak annyi, hogy mindketten akkortájt épp nagyon fel voltunk oldódva valamiben, látszott rajta, hogy nagyon megtalálta magában a férfit, és én is magamban a nőt. Akkoriban. Talán ez elég is, és máris magától beindul a kisugárzások egymásbahúzó mágneses tere? Az mindenesetre tuti, hogy nemcsak a két ember egymáshoz való viszonyától függ ez, nézz csak egy mester szemébe, ott lesz a legdurvább!! Mert ő nem a testedet, hanem a lelkedet vetkőzteti meztelenre a tekintetével...