Mindig nevettem a Világvégén, de talán túl konkrétan értelmezem a dolgot. Ha a saját életemet nézem (mi mást is tudnék nézni, ez az egyetlen tapasztalt, átélt világ), tulajdonképpen 2012-ben még nagyon jó dolog nemigen történt, sokkal inkább hasonlít az egész egy fokozatos, réteges pusztulásra. Ha költőien akarnék fogalmazni, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy világok halnak meg bennem, a lelkemben - álmok, vágyak, elképzelt jövők, kincsek és értékek omlanak össze.
Talán a világvége éppen csak ennyi, és valóban eljött.
Vagy mégsem, és egyszer majd meglátom az isteni rendezést az összeomló színfalak mögött. Úgy legyen.
2012. március 8., csütörtök
2012. március 6., kedd
leállósáv
Hát, egy időre leállósávba kerültem. Úgyhogy most nincs más mission, mint a szerelése, szeretése önmagamnak. Kicsit kifordult helyzet, de úgy tűnik, most rajtam a sor, most magamat kell gyógyítani...
Hogy is kell azt, Istenem? Én olyan jól ér(in)tek másokhoz, bárcsak hozzám is úgy értenék-érhetnék!
Szóval most így ez van, de azért nem vagyok kétségbeesve, inkább erőt merítek az új életfeladatra. Ideális időszak ez például a Huna életfilozófia tanulmányozására, a meditációra, egészséges kaják főzésére és a mindenféle önkényeztetésre.
Juteszembe, vééégre megtaláltam neten azt a két Vitai Ildikó-lemezt (kazettát:P ), ami - mély és nem túl újkeletű meggyőzősédem szerint - kicsigyermekkoromtól agyonhallgatva elősegítette sokrétegű érzelmi életem kibontakozását, és (főként) empatikus készségemet jó mélyen megalapozta. Csuda ez a muzsika, kaptok egy részletet belőle:)
Vitai Ildikó - Szentmihályi Szabó Péter: Fenyő-menet
Hogy is kell azt, Istenem? Én olyan jól ér(in)tek másokhoz, bárcsak hozzám is úgy értenék-érhetnék!
Szóval most így ez van, de azért nem vagyok kétségbeesve, inkább erőt merítek az új életfeladatra. Ideális időszak ez például a Huna életfilozófia tanulmányozására, a meditációra, egészséges kaják főzésére és a mindenféle önkényeztetésre.
Juteszembe, vééégre megtaláltam neten azt a két Vitai Ildikó-lemezt (kazettát:P ), ami - mély és nem túl újkeletű meggyőzősédem szerint - kicsigyermekkoromtól agyonhallgatva elősegítette sokrétegű érzelmi életem kibontakozását, és (főként) empatikus készségemet jó mélyen megalapozta. Csuda ez a muzsika, kaptok egy részletet belőle:)
Vitai Ildikó - Szentmihályi Szabó Péter: Fenyő-menet
2012. március 1., csütörtök
masszázsszerda
Milyen jó így látni végre magam. Látni magam Nélküled, és Nélküled, meg Nélküled. Elengedni ezt a sok frászt. Újra látni magam mindannyiótok nélkül. Egy egészen új tükörben.
Puha és könnyed, áramló és meleg. Szív, kéz, fej. Van minden. Őszinteség. A szavak, az érzések, a mozdulatok őszintesége. Mindig az itt-és-mostban, nem kell gondolkodni, a jó jó, a szabad szabad. Megsimítani, megölelni hosszan. Mindent el-ki-megmondani. Nincs cikiség.
Szeretet van. Határok is, csak olyan... jó, hogy vagy, na. Jó veled. Lenni. Velem is? Tudom, nekem is jó magammal. És igen, pontosan ettől működik most minden.
Puha és könnyed, áramló és meleg. Szív, kéz, fej. Van minden. Őszinteség. A szavak, az érzések, a mozdulatok őszintesége. Mindig az itt-és-mostban, nem kell gondolkodni, a jó jó, a szabad szabad. Megsimítani, megölelni hosszan. Mindent el-ki-megmondani. Nincs cikiség.
Szeretet van. Határok is, csak olyan... jó, hogy vagy, na. Jó veled. Lenni. Velem is? Tudom, nekem is jó magammal. És igen, pontosan ettől működik most minden.
2012. február 29., szerda
vége
A jóhír az, hogy vége. Másfél hónapig lényegében a szenvedés volt. Nem sírós, nem üvöltős, nem dühöngős fájdalmak, csak csendes, tehetetlen, lassú és szomorú reményvesztés. Egy kicsit felborult a rend is, nemcsak a konyhapulton és a szoba szabad tereiben, a szabadidőben is. Írtam néhány buta levelet, nem aludtam ki magam, mert sokáig voltam fent hajnalonta, olykor kissé belebuzultam az edzősdibe vagy az ajándékozásba. Mintha függne itt tőlem bármi is. Nem függ. Nem kell kétségbeesni. Ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni.
Most nem tudom, mi van, de legalább mindent el tudtam mondani őszintén, azt hittem, hogy ez lehetetlen, de Gergővel még ez sem az, figyeltem, hogy pontosan azokat a szavakat használjam, amiket a legjobb barátaimmal beszélgetve és a magamban gondolkodáskor, hogy ne legyen semmi torzulás és semmi finomítás. Mindig meglepődöm, hogy mennyire érti. Mindent ért, ami történik bennem. Azért ez egy nagyon nagy könnyebbség ilyenkor, amikor nehéz szavakat kell kimondani.
Nem döntöttem el semmit. Csak megfigyeltem, ami van - vagy inkább, ami nincs. De nem lehet örökké szenvedni a nemlétező dolgok hiánya miatt. Át kell rajzolni a koordináta-rendszert. Ugyanaz a vektor, ugyanaz az energiaköteg egész máshová visz, ha más az origo. Ha nullából indulunk ki, minden pozitív érték pozitív elmozdulás. De ha a legtisztább szerelmet veszem alapul, mínuszba húz minden, ami nem ehhez a mércéhez igazodik...
Így arra jutottam, sokkal könnyebb nekem a jelen helyzetet úgy viselni, ha Gergőre inkább csak mint közeli barátra gondolok. Így újra értékelni tudom majd az apró gesztusokat, szavakat, szeretet-szikrákat, és nem fogok olyan dolgokat elvárni tőle, amiket nem képes nekem megadni.
Hát így vagyunk most, és a párkapcsolat fogalma által megkövetelt elvárások kiküszöbölésével mintha valóban mindketten egy kicsit felszabadultunk volna, mintha leesett volna az a nagy kő a szívről...
Most nem tudom, mi van, de legalább mindent el tudtam mondani őszintén, azt hittem, hogy ez lehetetlen, de Gergővel még ez sem az, figyeltem, hogy pontosan azokat a szavakat használjam, amiket a legjobb barátaimmal beszélgetve és a magamban gondolkodáskor, hogy ne legyen semmi torzulás és semmi finomítás. Mindig meglepődöm, hogy mennyire érti. Mindent ért, ami történik bennem. Azért ez egy nagyon nagy könnyebbség ilyenkor, amikor nehéz szavakat kell kimondani.
Nem döntöttem el semmit. Csak megfigyeltem, ami van - vagy inkább, ami nincs. De nem lehet örökké szenvedni a nemlétező dolgok hiánya miatt. Át kell rajzolni a koordináta-rendszert. Ugyanaz a vektor, ugyanaz az energiaköteg egész máshová visz, ha más az origo. Ha nullából indulunk ki, minden pozitív érték pozitív elmozdulás. De ha a legtisztább szerelmet veszem alapul, mínuszba húz minden, ami nem ehhez a mércéhez igazodik...
Így arra jutottam, sokkal könnyebb nekem a jelen helyzetet úgy viselni, ha Gergőre inkább csak mint közeli barátra gondolok. Így újra értékelni tudom majd az apró gesztusokat, szavakat, szeretet-szikrákat, és nem fogok olyan dolgokat elvárni tőle, amiket nem képes nekem megadni.
Hát így vagyunk most, és a párkapcsolat fogalma által megkövetelt elvárások kiküszöbölésével mintha valóban mindketten egy kicsit felszabadultunk volna, mintha leesett volna az a nagy kő a szívről...
2012. február 23., csütörtök
the strength of the unwanted
Az a gyerek, akit nem várnak, és mégis megszületik, nagyon erős.
Lehet, hogy kívülről gyengének tűnik, mert a szeretet nem táplálta, a melegség nem növesztette úgy, de belül nagyon erős. Gondolj bele, úgy milyen könnyű valamit végigcsinálni, ha örülnek minden egyes mozdulatodnak, ha lehetsz másokért is, nem csak magadért, a boldog várakozás és a fejlődés örömének sokszoros oda-vissza megsokszorozódásában fürödve cseperedni... Vagy képzeld el, mennyire könnyű megtenni egy távot, ha a célban örömmel, hívogatón várnak, és milyen nehéz, amikor senki sem vár, sőt tudod, hogy terhes leszel, és annak örülnének, ha nem jönnél... Mert nem igaz, hogy ezt nem tudod, nem érzed. Ezt minden magzat érzi.
És ha azt mondod, hogy márpedig ennek ellenére én jövök csakazértis, lesz, ami lesz, és ha Nektek ez nem tetszik, bekaphatjátok, de én megérdemlem és meg akarom élni az életet, na ehhez a szembeszálláshoz és elhatározáshoz nagyon nagy bátorság kell és erő. És, hogy aztán ezt a 9 hónapot végigcsináld, és a végén kiverekedd magad a világba, amiben ellenségek várnak, és nem tudod, mire számíts, na az egy kemény dolog, egy nagyon nagy dolog szerintem. (legalábbis nekem ez jut eszembe erről).
És pontosan ilyen bátornak kell lennünk a felnőtt életünkben is, hogy magunk mögött tudjunk hagyni minden sérelmet, belénkvert kishitűséget, a belénk égett tanult érzelmi reakciómintákat, béklyókat és gáncsokat, hogy a mások által előre kijelölt utakat el tudjuk hagyni. Hogy tudat alatti szinten megértsük, hogy nem tartozunk a szüleinknek semmivel, nem kell adóznunk semmivel csak azért, mert összehoztak.
Mert a szülőnek sem lenne szabad a gyerekét beültetnie a saját lelke sötét szobáiba, az ő élete is csak egy meghívás, egy példa, egy demonstráció kellene, hogy legyen, amiből feltölthetjük eszköztáraink, és tanulhatunk a tanulságaikból.
Még Jézus is azt mondja, el kell hagyni az apát és az anyát. Mert csak én vagyok az, aki eljuthat Istenhez. Abból nem lesz találkozás, ha csak a formáimat, a belém kódolt programokat viszem a színe elé. Abban a megnyílásban egyedül kell lenni. Teljesen egyedül.
És ugyanígy van ez az emberi kapcsolataimban, találkozásaimban is, különben belül még mindig a szüleim fognak egymással találkozni ebben a találkozásban, és esélyem sincs meglátni, hogy velem itt és most valami egészen más, merőben új dolog történik.
Lehet, hogy kívülről gyengének tűnik, mert a szeretet nem táplálta, a melegség nem növesztette úgy, de belül nagyon erős. Gondolj bele, úgy milyen könnyű valamit végigcsinálni, ha örülnek minden egyes mozdulatodnak, ha lehetsz másokért is, nem csak magadért, a boldog várakozás és a fejlődés örömének sokszoros oda-vissza megsokszorozódásában fürödve cseperedni... Vagy képzeld el, mennyire könnyű megtenni egy távot, ha a célban örömmel, hívogatón várnak, és milyen nehéz, amikor senki sem vár, sőt tudod, hogy terhes leszel, és annak örülnének, ha nem jönnél... Mert nem igaz, hogy ezt nem tudod, nem érzed. Ezt minden magzat érzi.
És ha azt mondod, hogy márpedig ennek ellenére én jövök csakazértis, lesz, ami lesz, és ha Nektek ez nem tetszik, bekaphatjátok, de én megérdemlem és meg akarom élni az életet, na ehhez a szembeszálláshoz és elhatározáshoz nagyon nagy bátorság kell és erő. És, hogy aztán ezt a 9 hónapot végigcsináld, és a végén kiverekedd magad a világba, amiben ellenségek várnak, és nem tudod, mire számíts, na az egy kemény dolog, egy nagyon nagy dolog szerintem. (legalábbis nekem ez jut eszembe erről).
És pontosan ilyen bátornak kell lennünk a felnőtt életünkben is, hogy magunk mögött tudjunk hagyni minden sérelmet, belénkvert kishitűséget, a belénk égett tanult érzelmi reakciómintákat, béklyókat és gáncsokat, hogy a mások által előre kijelölt utakat el tudjuk hagyni. Hogy tudat alatti szinten megértsük, hogy nem tartozunk a szüleinknek semmivel, nem kell adóznunk semmivel csak azért, mert összehoztak.
Mert a szülőnek sem lenne szabad a gyerekét beültetnie a saját lelke sötét szobáiba, az ő élete is csak egy meghívás, egy példa, egy demonstráció kellene, hogy legyen, amiből feltölthetjük eszköztáraink, és tanulhatunk a tanulságaikból.
Még Jézus is azt mondja, el kell hagyni az apát és az anyát. Mert csak én vagyok az, aki eljuthat Istenhez. Abból nem lesz találkozás, ha csak a formáimat, a belém kódolt programokat viszem a színe elé. Abban a megnyílásban egyedül kell lenni. Teljesen egyedül.
És ugyanígy van ez az emberi kapcsolataimban, találkozásaimban is, különben belül még mindig a szüleim fognak egymással találkozni ebben a találkozásban, és esélyem sincs meglátni, hogy velem itt és most valami egészen más, merőben új dolog történik.
nesze tavasz
Tavasz van, úgy tűnik, ez már visszafordíthatatlan, és különös módon szomorú vagyok. Valahol mindig sajnálom, amikor elmúlik a tél, tavasszal már hiányzik a hó, és nyáron már rengeteget gondolok arra, hogy mennyit kell még várnom, nagyon szoktam kívánni. És most máris visszasírom ezt a kemény telet. Már pont kezdtem hozzászokni, azaz adaptálódni amolyan startrekkesen, belekényelmesedni és egyre jobban érezni benne magam. Pontosan két héttel ezelőtt mínusz huszonhárom fok volt éjjel, ma meg egy szál naciban-egy szál pulcsiban bicóztam el edzésre délután. Lehet, hogy volt néhány pillanat, amikor igencsak zavart, hogy a szélkönnyeim kifagyasztják az arcomból a szemeimet, de valahogy az egész mégiscsak nagyon emberi volt. Hát most már mivel küzdjünk meg, mit győzzünk le, minek hányjunk fittyet ezek után?! Hova lett a hosszantartó mínusz, a sokcentis havak miért olvadnak tova a semmibe, hééé, miért veszitek el a jó kis játékomat??
2012. február 21., kedd
vendég vagyok
Mindig vendég vagyok. Vendég vagyok a másik életében, világában, házában. Soha nem viselkedhetek úgy, mintha az az enyém lenne. Ha meghív vacsorára, elfogadhatom. Ha körbevezet, érdeklődéssel nézhetek körül. Ha bármivel megkínál vagy bármit felajánl nekem, örömmel igent mondhatok. Ha marasztal éjszakára, élhetek a lehetőséggel. De soha nem az én házam, az én ágyam, az én vacsorám.
És lehet, hogy éppen úgy dönt, hogy betekintést nyerhetek a lelke egy rejtett szegletébe - de soha nem dörömbölhetek, nem kérhetem számon, nem törhetek be oda. És én se ragadhatom meg őt, és ültethetem be az életem / házam olyan szobáiba, ahová ő nem akar betérni.
Minden ajtónyitás egy meghívás csupán. Minden egyes beljebb invitáció megtiszteltetés. Nem magától értetődő dolog. És ezt nagyon észben kell tartani az emberi kapcsolatoknál, nagyon figyelni kell, hogy ne legyek tolvaj, hogy soha ne akarjak elvenni (vagy elvárni, más szóval) olyasmit, amit a másik nem a tiszta szívéből ad.
És lehet, hogy éppen úgy dönt, hogy betekintést nyerhetek a lelke egy rejtett szegletébe - de soha nem dörömbölhetek, nem kérhetem számon, nem törhetek be oda. És én se ragadhatom meg őt, és ültethetem be az életem / házam olyan szobáiba, ahová ő nem akar betérni.
Minden ajtónyitás egy meghívás csupán. Minden egyes beljebb invitáció megtiszteltetés. Nem magától értetődő dolog. És ezt nagyon észben kell tartani az emberi kapcsolatoknál, nagyon figyelni kell, hogy ne legyek tolvaj, hogy soha ne akarjak elvenni (vagy elvárni, más szóval) olyasmit, amit a másik nem a tiszta szívéből ad.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)