esti végszó

"Csak abban tudsz csalódni, aki fontos neked. És nyilván azért fontos, mert szereted. Nekem aztán tök mindegy, mit csinálnak a kollégáim, ki mit hazudik, amíg nem olyan csinálja, akit szeretek, addig lepereg."

Idefele a repülőúton azon gondolkodtam, vajon most mit fogok magammal hozni. Mert az ember egy utazásra nem csak tárgyakat hoz, magával hozza az aktuális érzelmi valóságát. Ugyanúgy, ahogy a monoszlói táborba a határtalan szeretést vittem le, Csopakra a totális kiábrándultság és reménytelenség magányát, Rómába kétségeket, egyfajta "elárultságot".

Ide pedig bűntudatot hoztam, lelkifurdalást. Rosszul érzem magam, mert azokat bántom, akiket szeretek, és igazából nem is akarom bántani, pont hogy nem bántani akarom, és mégis valamiért kifakad. Mintha nem is én lennék, nem is én mondanám, olyan idegen. Vagy talán csak korábban sosem mertem kimondani a rosszat, félvén attól, hogy elvesztem mások szeretetét? És magamnak sem mertem bevallani, ha rosszat gondolok? Mindenesetre önzés az egész, magam miatt kell, mert kimondom, és azzal máris elmúlik, pont ezt írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy tudni kell helyén kezelni ezt a blogot, mert ez egy hányás, és ez az egész épp erre jó, hogy elvegye a bennem dolgozó indulatok érvényességét. Ha kihánytam, már nem marja a gyomrom, már nem is úgy érzem. Homokba írunk...

És még egy dolgot hoztam magammal. A búcsú pillanatát. A családomtól nem tudtam elbúcsúzni, nem volt puszi meg integetés, nekik nem olyan fontos ez az egész, az sem, hogy nem leszek ott karácsonykor, megvárnak, attól még bepótoljuk, megtartjuk közösen. Nekik olyan csak, mintha egy hétvégére nem jönnék haza a koliból, máris eltelt a két hét.

Szóval egyvalakitől búcsúztam csak el, de abban az egyetlen búcsúban valahogy minden benne volt, ami nekem fontos egy baráti kapcsolatban. És ezt hoztam még el, a búcsúölelés puhaságát, a szeretetteli szemek melegségét...

love 2.0

Ki vagyok ábrándulva azt hiszem, annyira semmitmondó már ez az egész, lassan tényleg csak üres gesztusokká válik. Itt van ez, amit egyszer Carlos írt, jól megmaradt bennem, naná, hisz nekem/rólam is szólt, és jó, ha valaki néha a pofádba tolja a tükröt, szeretem is ezt, ez ér is valamit, nem úgy, mint a nyál.

Akkor sokat járt a fejemben ez a tékozló fiú-sztori, nem tudom, hogy van a bibliában, nekem egy kis könyvecském van róla, amit (fejezhetem ki így magam?) Nagy Laci testvérünk írt Halkan hazahívó hang címmel. "A tékozló fiú" hibás is lenne, mert ez a könyv nem az eltévedésről, nem a bűnről és nem a tékozlásról szól, hanem a másik oldalról, arról az apai minőségről, ami megnyilvánul ebben a történetben: elengedésről, megosztásról, sebezhetőségről, türelemről, bizalomról, megbocsátásról, ítéletmentességről. És arra gondoltam akkor is, nem számít, a másik hogyan köszönt el és hogyan nem, van-e egyáltalán bárkire még gondja, csak egy a fontos: tudni szeretettel várni. És én is beálltam a sorba, tervezgettem, alkotgattam, egy kicsit mindegy, mennyi energia alapon, csak dobjuk be magunkat fullosan, hajrá! De hát mégiscsak Carlosnak lett igaza, mert a második felvonás, mikor szóba került, hogy műsorváltozás van, már senkit sem érdekelt, addigra lecsengett az egész, úgy tűnik, tényleg csak egy divathullám volt (persze mindig vannak kivétel résztvevők), de most már egy új fless van terítéken, most már abba dobja bele mindenki magát! Én meg csak nézek, hogy mi van, hová tűnt az előző lelkesedés, és mi ez a sok új, kámforillatú fölös energia, miért akarja mindenki ennyire fontosnak érezni magát? Mert ez már tényleg nem a szeretésről szól, vagy hát inkább olyan értelemben, ahogyan népszerűek a rászorulókat segítő alapítványok is.

Úgyhogy aki még mindig érez magában pár fagyigombócnyi önzetlenséget, csatlakozhat az alábbi villámakciókhoz is:
- szerezzünk iNinek új mászócipőt!
- juttassuk be Pirit Air koncertre (Andrissal együtt)!

számlaszám a szerkesztőségben:)

(bocsánat, valahogy megtört bennem az emberi értékek körül a mítosz, hát ez van, egy cinikus fasz lett úgy látszik a naiv kislányból, aki mindent rózsaszín lila ködön át nézett...)

színház

Nagyon ketté van hasadva ez a világ, és ez csak egyre jobban kiütközik. A falon ideát élünk, őszintén éljük azt, ami bennünk van, amik vagyunk, olykor tökéletlenek, sebezhetők, gyengék. Sírunk és nevetünk, haragszunk és megbocsátunk, ütünk és szeretünk. Törekszünk, lépünk, döntünk, hibázunk, elbotlunk olykor. Majd felállunk, és nézünk hátra is, előre is. Beismerünk, tanulunk, változunk. És már másként látunk, már másként élünk.

És ott a falakon túl a színház, a trip, víziók, mozgalmas epizódok, teátrális jelenetek, nagy változások és katarzisok, de ha vége az előadásnak, minden ugyanaz marad. Lehullanak a jelmezek és az álarcok, az idő nem is telt a valóságban, hiába játszottunk el hónapokat, éveket, egész élettörténeteket...

És attól ilyen fura minden, hogy mi már nem ülünk bent a nézőtéren, a mi szemünkben különválik a színésztől a szerep, már nem veszünk bele a filmbe, már nem lehet a színpadra, egy-egy játékba, jelenetbe becsalogatni. Itt őszinte, objektív valóság van. Páncélmentes, díszletmentes érzelmek. És néha azért szégyenlem magam, mert az előadáson jót nevetünk olykor, bizony nem csak magunkkal vagyunk kemények és kíméletlenek. De hát a humor már csak ilyen, csak az érti, aki tisztán lát, akibe szorult egy jó adag önkritika és önreflexió, aki meg tudja különböztetni a mesétől a valóságot. A többiek sajnos a mókából kimaradnak... :)

elengedni a Mestert

Vége. Meghatódtam, a szemem könnyes lett az utolsó öleléskor, annyira szívből jött minden és annyira tiszta volt. Tiszta.
Mindenkit feloldozott minden alól. Senki sem tartozik semmivel, sem szívben, sem anyagiakban. Tökéletes szeretet.
Ez mindig csak egy elvont duma volt, még ha be is dőltem olykor-olykor az erről szóló könyveknek. De hogy a valóságban, itt és most, totálisan önzetlenül, csak áradni és megváltani... olyan nehezen hiszem el, hogy létezik ilyen, hogy lehetséges valóban így állni hozzá. Pedig Laci is ilyen volt.
És most ő is bebizonyította. Iszonyú szerencsés vagyok, hogy ezt átélhettem. Még most is alig hiszem el.
Azt hiszem, ma lett teljességgel Mesterré a szememben. Mesterré. Nagy betűvel.

És a vége tényleg ez. Elengedni a Mestert. Megbocsátani minden tanításért és minden gyakorlatért, minden könnyeddé tett és minden kemény kövekkel megszórt útszakaszért, a táborban megélt teljességért, a változásainkért és a döntéseinkért, egy teljes évnyi fejlődésért. Elengedni minden köteléket.

"Tiszta szívvel kell tudnunk lezárni a kurzust, nem maradhatunk függésben -se pozitív, se negatív formában- egymástól. Az nem Szabadság."

augmented reality

Érdekes álom volt... Először Attila bukkant fel itt Magyarországon a semmiből valami fura indokkal, a következő váratlan pillanatban pedig ő, egy másodpercre le is fagytam, mint amikor az ember hirtelen tükörbe néz, de nem számít arra, amit ott lát. Rámnézett és egészen plasztikus, telt volt az arca, és látszott, mennyire sokat változott: nem kapta el zavartan a tekintetét, nem habogott ezt-azt, hanem tisztán és egyenesen a szemembe nézett. Hívott, hogy menjek vele. A szobájukba vagy hova kerültem, innentől kezdve hárman voltunk, de milyen fura, ha kettőjükkel álmodom, valahogy mindig róla szól az álom, és nem arról, akiről logikus lenne, a srác csak jelentéktelen háttérszereplő marad. Csak ültem ott és ő az ágyon feküdt, selymes fekete szatén nadrág volt rajta, de nem egybefüggő, hanem tele formatervezett lyukak felett lógó anyagdarabokkal, melyek alól felsejlett hamvas fehér bőre. Én meg néztem, és az az érzés volt bennem, hogy hű, hát ez a csaj valóban iszonyú szexi, ha férfiból lennék, én tuti őt kívánnám, forr körülötte a levegő. Aztán mesélte, hogy kint azzal foglalkoztak, hogy 3D-ben rajzoltak dolgokat, és akkor hirtelen nekem is megjött a kedvem, hogy alkossak valamit az egyik 3D-s progival, de hamar elszállt, mert megláttam, hogy ők mekkora kaliberő dolgokat építettek meg, és hát brutál, ott volt egy egész kis világ a virtuális térben, a szoba, a külső tér, a berendezési tárgyak, és hirtelen olyan is volt, mintha átkerültünk volna a virtuális valóságba, mintha már a tökéletesen megrajzolt-megszerkesztett 3D-formák jelentette tárgyvilágban járkáltunk volna. El voltam képedve, milyen tökéletes minden alak (bár anyagmintázat nem volt), hát én így nem tudok rajzolni, le a kalappal, persze volt rá elég idejük, de akkor is...:) Persze lehet, hogy az álomban ez valami tudatalatti humor volt inkább, vajon van az embernek álmában humora? Mindenesetre láttam, és valahol nagyon felszabadító és jó érzés volt látni, hogy közöttük tényleg minden rendben, valóban minden szép és minden jó, még vágy is van, tökéletesen működik. Azt hiszem, nekem erre lenne igazán szükségem, hogy ezt tényleg újra lássam, itt élőben, színfalak nélkül, tisztán. És valahogy ettől a ponttól, hogy ez világossá vált, egyszeriben újra barátok lettünk, mások is bekerültek a képbe, és egy homogén masszává váltunk, a következő jelenet már közös órai lógás a gimiben, bár aztán lefülel minket az egyik tanár és mi végülis besomfordálunk Gitta néni rajzórájára...

variációk házasságra

Néha úgy érzem, a jó humor van olyan felszabadító, mint a jó szex, egy kiadós nevetés felér egy kiadós orgazmussal...:) A fájdalom pedig a legjobb tanítómester, kétségtelen, hogy az elmúlt három hónapban többet fejlődött a humorérzékem, mint a megelőző 24 évben, milyen kár, hogy nem most ismertem meg Petit, már tuti nem dobna ki, amiért nem értem a poénjait:) A legjobb persze, amikor az ember odáig eljut, hogy saját magán is nevetni tud (ez nagy fless volt Barnával is), mert innentől sokkal könnyebb az élet: ami átélve borzasztó tragédiának, isten általi sors-összeesküvésnek tűnt, most már komikus színjáték csupán, melyet kívülről nézve Ámor madzag által rángatott idióta, szűklátókörű, naiv kis figurái játszanak. Ha pedig vakságodban fejjel mész a villanyoszlopnak, légy hálás és tudd: egy igazi zen mesterrel találkoztál!

Ez azért elég tömény és kicsit fárasztó volt, úgy alakult, hogy 6 fiúval találkoztam az elmúlt 3 nap leforgása alatt: egy legjobb barát, két újdonsült versenyző, két ex-szex- és szerelempartner, egy elérhetetlen adu ász adonisz és egy régi hódoló, aki erőteljes ellenjavallataim ellenére mégis kikönyörögte saját felelősségére a találkozást. Szerencsére olvasóim között csak egyvalaki van, akinek be kell tudnia azonosítani magát;) Ja, és a véletlen közbenjárásának köszönhetően még Bélába és Misibe is belefutottam egy rövid időre:)

Mostanában gyakran kapom azon magam, hogy sétálok haza vagy a városban valahol és intenzíven nevetgélek magamban, már társ sem kell, dől a hülyeség:) Ez a sok találka most jó témát is adott, egy kicsit belegondoltam és elképzeltem, vajon kivel hogyan is festhetne az a bizonyos közös jövő, ha netán úgy alakulna, hogy vele... Mondjuk nem pont ezt a hat embert választottam, hanem akikkel tényleg el tudnám képzelni valamilyen szinten. Én nagyon jól elszórakoztam, ahogy kicsit sarkítva, eltúzolva végiggondoltam, bár leírva szerintem közel sem olyan jó, mint elképzelve, mindenesetre tessék Önöknek sem túl komolyan venni! :)
Ez csak játék, hogy legalább képzeletben, ha már a valóságban semmi... :)


Candidate I.
Csupa szenvedély, kihívás, megnyílás, fájdalom és romantika. Nagy a szerelem, de nehezen szánjuk rá magunkat a házasságra, csak majd ha már minden külső barát lekopott, és már csak saját kis fenyegetetlen, külön világunk marad, talán akkor merünk belevágni. Nagyon egymásra vagyunk hangolódva, érezzük egymás minden kimondatlan gondolatát és vágyát, de azért vannak nézeteltérések és kisebb-nagyobb viták, elsősorban az eltérő neveltetés...
A teherviselés egyenlő, átlagosan jól fizető állás, a háttérben többé-kevésbé sikeres tőzsdei spekulációk. Fényűzésmentes, racionális vagyonkezelés. Egy külvárosi kertes házban élünk, kis zöldségeskert, házőrző kuty, madárcsicser. Előbb-utóbb gyerek is lesz, egy vagy kettő, a pasi kicsit fél a felelősségtől, pedig állati jól bánik velük! Szabadságra nevel.
A szex egészen szuper és változatos, télen gyertyafény, masszázsolaj, elszállós zene és füstölő, nyáron zabolátlan, szemérmetlen vadság: éjjel utcán fának döntve, napsütésben háztetőn, erdei sátorban hangosan sikongatva. A technika újra és újra megújul, egész testet végigcsókolgatós-végigsimogatós határtalan gyengédség, világbajnok nyelvhasználat és vad, ösztönös ritmika váltja egymást, a többszörös orgazmus esélyes, és ha marad még energiánk, a tantrikus kalandozások is helyet kapnak. Mindent megad, nagyon lelkes, érdeklik a taoista technikák és egyedül is gyakorol. De néha csak nézzük egymás meztelen testét és meditálunk.
Azért olykor-olykor őszintén megsúgja, titkon arról álmodik, hogy több nővel is szeretné kipróbálni, néha úgy, hogy egyszerre, néha úgy, hogy külön... de persze nem erőlteti, csak felveti félénken és pislogós szemekkel, én azért kicsit emésztem a gondolatot, aztán úgy is belemegyek, sőt nőt is próbálok szerezni, mert szeretem annyira és akarom, hogy jó legyen neki, csak annyit kérek, hogy tényleg ne a hátam mögött, és inkább olyan nő legyen, akit én is ismerek és valamennyire kedvelek is...

Szumma: minden nagyon szép és jó, és megvannak az érzelmi kihívások is!
De vajon túl lehet élni a külső világ totális ignorálását, lehetséges őszintén csak egymásnak, csak egymásért élni...?


Candidate II.
Kapcsolatunk nagyon lágy és intuitív. Ösztönösen értjük egymás minden szavát, már-már szavak nélkül kommunikálunk, egy szemvillanástól nevetésre fakadunk. Kiegyensúlyozottak, boldogok vagyunk, megvalósítjuk önmagunk, járjuk utunkat egymást ösztönözve, nem korlátozva. Olyanok vagyunk, mint egy madárpár.
Közös fészkünk otthonos és meleg, kedves fények, kedves hangok, kedves illatok. Én kandallóra gyűjtök, ő valami magaféle tárgyra.
Több gyerekünk is lesz, legyen csak minél több, legalább javítják a világátlagot:), mert valami csúcs nevelést kapnak ám! Azaz nem nevelést, hanem életpéldát. Tartást, erőt, reális világképet és reális önértékelést, etikailag is helytálló kibontakozási és érvényesülési módokat és céltudatosságot, egyenes őszinteséget, megbocsátást, melegséget, szeretetet.
A szex hol gyengéd, összebújós-simogatós, máskor olyan feszes, tüzes, vad és váratlan, mint egy tangó.

Egészen ideális vele. Azért a szenvedélyből néha hiányzik valami frenetikus villámlás, ezért olykor-olykor bevetünk egy másik nőt, majd elválik, hogy csak képzeletben, netán szerepjátékkal, vagy gyakorlatban is...


Candidate III.
Elsőként kell megemlíteni, hogy a szex fergeteges (abszolút levegő-levegő), bár néha bizony már fárasztó, hogy már háromszor elmentem, kilencféle pózt kipróbáltunk, és még mindig ki akar elégíteni...:) Viszont imádom, hogy pontosan tudja és nem sajnálja a fáradságot megadni, ami a nőnek kell egy frenetikus orgazmushoz és ahhoz is, hogy aktus után is gyengéden ölelve, szeretgetve, babusgatva érezze magát. És persze én is maximálisan bevetem magam, tökéletes formai kompatibilitás, bár néha arról álmodok, bár lelassítanánk kicsit, és lenne idő egy kis céltalan, lassú örömszerző nyalakodásra is...
Hamar összeházasodunk, ez kötelező minta, hűek is vagyunk egymáshoz teljesen, így illik ezt, és amúgy is, ki kéne még ilyen szex mellett?!
A pénzből jól élünk, külföldre költözünk, mellékfoglalkozásként ezoterikus önképző műhelyt szervezünk.
Sokat keres, ami kicsit sok stresszel is jár, de ezt ügyesen levezetjük az ágyban, no meg az egyik szobában kialakított edzőteremben és a kerti medencében. Próbálok mindent megadni neki, hogy elérhesse a céljait, még a munkahelyi problémáit is érdeklődve végighallgatom, a legjobbat főzöm neki, lesem a kedvét... de azért néha elfáradok.

Lehet, hogy egy szép napon megállok és megkérdem magamtól: hol vagyok én, hová lettek a saját álmaim...?


Candidate IV.
A tenyerén hordoz, virágot vesz, mindig bókol a szépségemnek, a pocsolyába teríti kabátját, ő fizet mindent, aztán kicsit éhezünk. Szerény, ám kiegyensúlyozott, békés élet, visszafogott szenvedély, bizalom, sírig tartó megkérdőjelezhetetlen hűség.
Vidéki házban élünk, a hatalmas kertben közösen vezetett mini biogazdálkodás, a gyerekek is segítenek, konstans madárcsicsergéssel körbefont földközeli, boldog, játékos gyermekkoruk van. Tradícionális mintacsalád, szeretetteli otthon.
A szex nem valami forró, de így legalább van idő tantrikus, meditatív próbálkozásokra, bár sajna nem olyan eksztatikus élmény, mert többnyire én tanítgatom, ő nem mutat igazán újat.
De azért nem baj, jókat sétálunk a közeli erdőben, a feles energiát meg kifutom magamból!

Biztonságos, szeretetteli kapcsolat sok törődéssel és kedveskedéssel. Csak félek, hogy egyszer megunom, és néha már-már hiányzik, hogy ha már nem képes időnként jól megdöngetni, legalább haragudjon rám egy kicsit valamiért...


Candidate V.
Rengeteg energiát mozgatunk meg, nagy tervek és nagy feszültségek. Jóga- és kontakt stúdiót nyitunk, tanfolyamokat tartunk, egyfolytában pörgünk. Iszonyú nagy fless, a szexben is kísérletezgetünk, elmélyedünk keleti és nyugati nagymesterek tanításaiban.
Aztán megszületik a gyerek, és egy idő után inkább ő lesz az intézkedő, egyre feszültebb és idegesebb, én felveszem az anya- és a villámhárító csendsziget-szerepet. Ettől kezdve kissé eltávolodik szexuálisan tőlem, inkább váratlan újdonságok, ismeretlen energiák után kutat, én meg mit tehetek, ha egyszer ő ilyen... szabad akar lenni.

Fantasztikus kapcsolatnak indul, minden célunk egyezik, de idővel leomlani látszanak az álmok. Én szeretnék kicsit nyugalomban lenni, tiszteletben tartva, és érezni, hogy a másik biztosan mellettem áll...


Candidate VI.
A házasság gondolata fel sem merül, mindegy, hol lakunk, a jelennek élünk, flesselünk, elvagyunk, tervezgetünk.
Eleinte állati boldog vagyok, mert még sosem volt ilyen, olyan vele, mintha bedrogoztam volna. Nem is hiányzik a valóság, úszok az árral, sugárzok, táncolok. Eksztázis.
Azért szerencsére maradt valami eszem, hamar rádöbbenek, hogy így nem lehet megélni, és a tehetségem, álmaim, lehetőségeim is veszendőbe mennek, ezért elhatározom, hogy kezdek magammal valamit. Bele is vetem magam, őt nem nagyon érdekli, nem baj, neki más való, majd én eltartom magunkat helyette is:)
A szex... hát nem tudom, szerintem ütős lenne, hisz ő az, aki a legjobban beindít, ráadásul nyalakodni is szeret, de egy biztos: nem fogom bánni, ha néhányszor meg kell dugnia, mielőtt szeretkezni tudna velem...:)

Először ájulásig kész vagyok, de a kezdeti isteni boldogság elmúltával egy este munka után hullafáradtan, mikor már két hete nem láttam őt hajnali 3 előtt, rádöbbenek, hogy mennyire magányos vagyok...

purgatórium

Mennyivel több a motiváció egy fájdalmas, mint egy ujjongós blogbejegyzés megszülésére:) persze, mert a fájdalomtól szabadulni akarunk! És ha megírom, azzal mindig könnyebb egy picit. A levelekkel is így van, végre beláttam ezt, nem is az a fontos, hogy mit válaszol, egyáltalán válaszol-e, hanem hogy hadd mondjam el, nekem kell ennyi, hogy legalább elmondhassam, különben örökre bentreked egy tüske, egyre csak gennyedzik és rombol, haragot szít, tudatalatti mérget, amire semmi szükség és igazságtalan is.

Ide tartozik az is, hogy ez a napló alapvetően nem nyilvános blognak lett szánva, és továbbra sem annak szánom, ez egy intim hely... Nem blog, nem élménybeszámoló. Ide járok álmodni és ide járok hányni. Engedem, hogy minden kijöjjön, ami bennem van, jó is, rossz is. Megélem a jelenben, majd visszatekintve elemzek dolgokat. Kutatom a saját lelkem és benne minden ember lelkének mélyét, ahogy ez megnyilvánul az érzésekben, vágyakban, kapcsolatokban. Miért kell ezt le is írni? Valahogy könnyebb. Olyan, mint amikor beszélsz valakihez. Magadtól rá sem jönnél, csak ahogy másnak elmondod, sejlenek fel bizonyos részletek, csak így derül fény egy-egy rejtett összefüggés számomra való jelentőségére ott, abban a pillanatban.

Másrészt amit kimondok, az valahogy fel is oldoz. A lelkemet is a maga nyűgje alól, s a másikat is feloldozza a szememben az alól, amivel megbántott. Semmivé foszlik a hordozott tartalom. A fájdalom enyhül, a harag elszáll, a kőkemény vádak együttérzéssé, megértéssé finomodnak kimondás után. Hatékonyabb az alkímia, mint pusztán gondolatban. Persze azért nem tökéletes, sosincs tökéletes megoldás:) Mindenesetre érdekes ez a folyamat. Az írás pont hogy nem kőbe vésés, és hiba is úgy olvasni. Itt minden az itt és mostnak szól, lehet, hogy néhány óra múlva már semmi sem érvényes abból az indulatból, ami egy-egy bejegyzést végigkísér. Könnyebben felégnek mögöttem a hidak...

Szóval ez az én személyes kis terem, dühöngő gumiszobám:) Először egyedül Carlosnak szóltam csak róla, majd pár napra rá Pirinek, újabb napokkal később Bélának, majd Noirnak, Zsombornak, Áginak, másnak azóta sem. És talán ők sem olvasnak rendszeresen. Más kérdés, hogy aztán kikerült 1-2 helyre a link, és onnantól persze már bármi lehet. Egyszer gondolkoztam is azon, hogy priváttá teszem, de az meg így utólag olyan titkolózás szagú lett volna, úgy voltam vele, most már vállalom csakazértis, ha egyszer ez van bennem, nem fogok törődni azzal, hogy ki jár itt és ki nem, és emiatt finomítani rajta vagy hallgatni bármiről is. Mert itt azért elég nagy szókimondás van és forró kásába ugrás, de aki csak erre figyel, amit itt írok, és az élőben megismert lényemre nem, meg aki csövet lát apró mozaikjaim köré, hát az ő baja! De úgyis csak az olvassa el, akit mélyebben érdekel - nem hiszem, hogy sokan... :)