majd legközelebb...

Csinálod, mert csinálni kell, ahogy mindenki más is csinálja, próbálsz boldogulni, elintézni, megtenni mindent (ami soha nem sikerülhet, mert a tennivaló mindig több lesz, mint a kapacitásod, és az elvárásaid mindig a lehetőségeid felett húzzák meg a határvonalat). És újabb terveket szősz, hogy hogyan lehetnél még jobb ebben-abban, hogyan tanulhatnál meg és hogyan tehetnél még több mindent, hogyan szerezhetnél több pénzt, hogyan sportolhatnál / hogyan meditálhatnál többet, hogyan rendezhetnéd jobban az életedet, hogyan oszthatnád be jobban az időd...

Aztán egy nap visszanézel és azt látod, hogy az egésznek nem volt semmi értelme, mert itt ülsz egyedül, és már nincs kit megölelni, mert már mindenki elment... hogy mindent csináltál az elmúlt tíz-húsz-harminc évben, csak azt nem, ami igazán jól esett volna, mert soha nem tudtál megállni egy percre, hogy meglásd, ki az, aki ott áll melletted... és soha nem tudtál igazán lazítani, és megengedni magadnak, hogy egy kicsit semmi mással ne foglalkozz, csak azzal, hogy szeress.

Mert az elintézendő dolgok mindig iszonyú fontosak, sürgősek, égetőek maradnak, a munka mindig az ember körmére ég, a karriert építeni kell, különben semmire nem viszi az ember. És megcsináljuk, mert muszáj és mert jók akarunk lenni, mert büszkék akarunk lenni magunkra, és azt akarjuk, hogy mások is büszkék legyenek ránk. És dolgozunk a munkahelyen, hogy tárgyakat vehessünk, és dolgozunk a szabadidőnkben is, hogy tárgyakat hozzunk létre, amikre nincs is szükségünk, vagy legalábbis sokkal kevesebb szükségünk van, mint a szeretésre.

És vannak azok a dolgok, amiket mindig "majd ha lesz rá időm", "majd holnap" vagy "majd jövő héten" fogunk megcsinálni, mert nem sürgősek, és mert nem ellenőrzi, nem bünteti és nem fizeti senki, hogy megtettük-e őket, és nem is tornyosulnak, nem nyugtalanítanak, mert örökké mondhatjuk, hogy "majd legközelebb".

De a végén úgyis rájössz, hogy az egész életnek semmi más értelme nincs, csak az, hogy szeretni tudjuk egymást, hogy ottlegyünk egymásnak, hogy örömet tudjunk okozni és át tudjuk élni, el tudjuk fogadni az örömet az együttlétben.

Amíg lehet - mert csak hisszük, hogy ez az óra nem ketyeg.

Holott semmi sem ketyeg komolyabban, mint az az óra, ami az egyedül töltött, öröm nélküli semmit- vagy valamittevéssel eltékozolt perceinket számolja itt a Földön.

Örökre múlik el minden pillanat. Nincs tiszta lap. Nincs új lehetőség.

A halálban felocsúdunk, mert a halál brutális, hirtelen és durva. Pedig a halál csak a lassú, észrevétlen pusztulásnak a legutolsó láncszeme. A pusztulásnak, amiről nem voltunk hajlandóak tudomást venni, pedig ebben a percben is zajlik, amíg a gép előtt ülsz, és engem olvasol, ahelyett, hogy Vele lennél; a pusztulásnak, ami ellen életünk bármelyik percében tehettünk volna, de nem tettünk, mert bár valahol tudtuk, hogy fontos, mindig holnapra szántuk azt a pillanatot, amelyikben kifejezzük a szeretetünket.

ez a helyzet

Túlzottan nem izgat most a blogírás, de kivételesen van időm egy kis helyzetjelentést írni. A múltkori témát persze egyből megbeszéltük, és kiderült, hogy az igényeink nem is igazán különböznek, inkább az esti szabadidő az, amit ő egyelőre nem engedhet meg annyiszor magának, mert még mindig és folyamatosan rengeteg munka van a másik házon. De most már van kulcsom, és bármikor idejöhetek, akkor is, amikor ő még nincs itt, és élvezhetem a nyugit és a csendet. Ebben a hosszantartó, praktikus belvárosi létben szinte el is felejtkeztem róla, mennyire fontos ez nekem. Imádok Rákoskerten lenni, kiülni bármitcsinálni a kertbe, tök szuper, hogy kint is lehet a gépen dolgozni, már ez maga hihetetlenül inspirál. Egyébként most is a kertből írok, csak itt Gyálon, ahol egy kicsit nehézkesebb, mert az én laptopom nem nagyon bírja töltő nélkül, így most öcsém szobájának ablakán lóg ki a kábel.

Közben meg az volt, hogy felmondtam a Pajtánál, hogy főállású masszőr legyek és ne legyek ilyen konstans fáradt - aztán mégsem olyan feltételekkel alkalmaztak volna, mint amiről az elején szó volt, heti két napból meg nem lehet megélni, így aztán 4 nap szünet után visszamentem a Pajtához, és gond nélkül visszavettek. Ez a négy nap munkanélküliség viszont sok mindent tanított, főként saját magamról, nagyon örülök, hogy keresztülmentem rajta.

Nem tudom elviselni, ha nincsen munkám. Azt hiszem, előbb mennék le egy bányába robotolni, minthogy társadalmilag teljesen értéktelen, kereset nélküli vagy alig-kereső ember legyek. Már nem tudnám megtenni, már egészen furcsa, hogy volt az OKJ után egy ilyen hosszú, csak ímmel-ámmal fusizós, tengődős-lengődős időszak. És ez nem a pénzről szól. A milliomosoknak is szükségük van egy rendes munkára, hogy ne golyózzanak be - szólnak a tanulmányok. Ha más nem, akkor charity work, önkéntesség, de valami kell, ami célt, ami értelmet ad.

A másik dolog, hogy kicsit ráláttam kívülről arra, ami lettem. Sokat változtam, mióta biciklis futárként dolgozom, és nem igazán pozitív irányba. Igen, megtanultam bizonyos dolgok értékét, jobban illeszkedem a világba, kevésbé vagyok álmodozó, mint régen. De sok a negatív mellékhatás. A munkámmal járó stressz, az állandó, erőteljes fizikai és szellemi igénybevétel egészen kimerültté tett, lecsapolt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Sosem voltam például hisztis, hagytam, hogy mindenki azt csináljon, amit akar, nem bántam, ha ilyen-olyan hatások értek. Most nagyon érzékeny vagyok bizonyos dolgokra, amiből az első, hogy hagyjanak aludni. A két baleset megtanított rá, hogy az életem múlik rajta, hogy mennyire vagyok kipihent. Az viszont nem jó, hogy minden egyes nap rettegnem kell a kialvatlanságtól, mert annál nehezebben megy visszaaludni, minél fontosabb, hogy megtörténjen. Szóval ez most egy nagy para, és igazából sehol nem tudok olyan jól aludni, mint az ex-albérletemben, sötétben, csendben, egyedül. Néha gondolok rá, hogy bérelnem kéne továbbra is, csak hogy ott aludhassak, de ez persze hülyeség, meg úgyis annyira szeretek Gergőnél lenni, Kerten... Kár, hogy az éjszakai alvás céljából bérelhető sötét- és süketkamrákat  még nem találták fel (ha már ilyen van). Bár lehet, hogy a japánok kvázi feltalálták, de nekem azért komplexebb szükségleteim vannak. Hogy legyen benne mindig friss, tiszta levegő, és (legalábbis a lefekvés pillanatában) legyen benne valami melegséges szeretni- meg ölelgetnivaló:), aki ellenben csöndben van éjszaka, és nem mozgolódik. Most ahogy nézem, asszem leírtam az alvómaci tökéletes definícióját, lehet, hogy be kéne szereznem egyet? :)

Ma bekísértem Apámat a dokihoz, mert félt, hogy nem emlékszik, és nem fog tudni válaszolni az esetleges kérdésekre. Összeszedtünk 1996-tól kezdve minden leletet, és elkezdtük intézni a rokkanttá nyilvánítását. Munkaviszonya nincsen, de az orvos szerint valami segélyt így is igényelhetünk, mert a rokkantság mértéke el fogja érni az 50%-ot. Apukám ennek ellenére nincs rossz lelkiállapotban, viccelődve mondja: "most már csak félember leszek"...

balanszíring

Kényes egy dolog ez. Mert hát nem egyszerű két külön ember sajátos vágyait egymáshoz illően összehangolni. Lehet, hogy túl gyorsan térek most a tárgya, ahelyett, hogy írnék mondjuk a forgatásról, ami reggel fél hattól este fél hatig zajlott ma az erdőben, vagy arról, hogy ellátogattam a régi zencsoportomba meditálni, és milyen jól esett. Egy blogban ez nyilván érdekesebb lenne, de nekem most nem ezen jár az agyam, mert ez már megtörtént, és nincs vele gond.

Barna mondta régen, hogy volt egy csaja, akivel csak hétvégente tudtak találkozni, és tök kikészült tőle, mert olyan volt ez neki, mintha távkapcsolatban lenne: épphogy összemelegedtek és nagyon-nagyon jó lett, máris el kellett válni, akkor tökre hiányzott a nő, aztán egy hét alatt szép lassan "leszokott" róla, és mire újra találkoztak, már nem vágyott rá úgy, de aztán megint összemelegedtek és megint nagyon jó lett, de megint jött egyből a kényszerű leválás... és egy kicsit ki kellett belőle szeretnie ahhoz, hogy el tudja viselni a hiányát, de mikor vele volt, újra és újra beleszeretett. És ezt az állandó ki-be-szeretést ő nem nagyon bírta érzelmileg, inkább szakított a csajjal.

Ez persze a könnyebb megoldás, és nem is azért hoztam fel ezt a példát, mintha nálunk is ilyen súlyos lenne a hélyzet. Szerintem nagyjából egyforma igényünk van egymás társaságára, nagyjából ugyanannyi időt szeretnénk együtt és ugyanannyit külön (barátokkal, családdal, munkálkodással, másféle kikapcsolódással) tölteni, egyedül az időzítéssel van a baj. Úgy látom, neki leginkább az egy-nap-együtt - egy-nap-egyedül váltakozó felállásra van igénye, én meg ettől eléggé kikészülök a fenti okok miatt - már épp nagyon kurvajó, már nagyon belelazultam, beleéltem, beleszerettem magam, aztán másnap szétfele, amit nagyon nehéz nem elutasításként megélnem, mert bennem a kontinuitás felé él a vágy, szeretném még, ami olyan nagyon jó volt. Ez nem jelenti, hogy mindig együtt akarnék lenni vele, mert a szerelemmel ugyanúgy eltelik az ember, mint az étellel (ugyebár a túl sok kedvenc süti az már émelyítő, ellenben mértékkel fogyasztva a legfinomabb, legkívánatosabb étek). Szóval, nekem az ideális nagyjából az lenne, ha fél hetet együtt, fél hetet külön töltenénk, akkor lenne idő megnyugodni az együttlétben, feloldódni a szerelemben és a be is teljesülő vágyban, aztán szép lassan engedni egymást el, úgy, hogy nincs hiány, úgy, ahogy nem fáj, mert épp annyi idő ez, amin túlmenően talán már sok is kicsit, mert pár nap után már vágyni kezdünk az egyedül vagy máshol-létre, már megteltünk az éltető szerelemtől. És a pár nap külön-elteltével ismét lehet egymásra szenvedéllyel, jólesően várni. Nem kell erővel elszakadni, és akarattal, önfegyelemmel "leszokni" egymásról (nekem most ez ilyen), és nem kell aztán túl hamar újra megpróbálni "visszaszokni" (ismét beleengedni magam, ismét bízni a szerelemben), akkor, amikor épp hogy sikerült leszoknom végre egy kicsit. Mert akkor az ember egy kicsit tényleg érzéketlenebb szakaszba ér, és felszámolja a vágyait egy időre - ami nem is baj, mert egy csomó dolog az életben ezt kívánja meg ahhoz, hogy elboldoguljunk vele. Nekem túl gyors ez az egynapos váltás, nekem hosszabb szakaszaim vannak, bennem lassabban zajlanak az érzelmi folyamatok. Ez most egy nagy összevisszaság nekem, amiben se a jóféle (a jövőt boldogan váró) vágyaknak, se a boldog megnyugvásnak nincs igazán helye, max a vágyak kínzó fajtájának, ami a jelenbéli hiányból ered.

És persze, ezt most Vele szerettem volna elsősorban megbeszélni, csak nem nagyon sikerül rá lehetőséget keríteni egy ideje. Talán épp ebből a helyzetből adódóan, valahol elakadt egy-két napja a kommunikáció... De tulajdonképpen örülök annak, hogy most így összeszedtem tisztán, érthetően, hogy mit és miért érzek, mert nem biztos, hogy ilyen objektíven el tudtam volna szemtől szembe mondani.

just perfect

Motorral jöttünk ma haza, a kertben előbújtak a fehér ibolyák, a kandallóban almafa lobog, mindjárt érkezik hozzánk egy ukrajnai motoros couchsurfer párocska, a Kedves épp szeleteli a húst, én meg összeraktam a bakelitlejátszót a hangfalakkal, de azért előtte még örömködve meghallgatom a kedvenc Eleven Hold-számom...

http://www.youtube.com/watch?v=7twl0bA-Lpw

terasz a kertre

A fogalmazási készségem teljesen elapadt ebben a nagy csöndben. Egy terasz, ami a kertre néz. Ez az, ami nekem mindig hiányzott, a mi házunk pont hogy elfordul a kerttől, max egy fotelt lehetne hátravinni és beleülni, de az meg milyen már. Szóval leültem itt kint a kerttel szemben a teraszra, és csak néztem a kertet és hallgattam a madarakat, és hagytam, hogy hónapok óta nem érzett nyugalom költözzön belém. Odabent még a fülem zúgása felülírta a csendet, a fülem zúgása és az elmém háborgása.

Tömény egy időszak volt ez, éppen most minden megváltozik, költözés, munkahelyváltás és a kapcsolatunknak is egész más jellege lesz. Kicsit sok volt már a túlzott fontolgatásból, a megfeszített igyekvésből, hogy mindenhol megfeleljek, a mindenáron gyakorlásból, a magányos várakozásból, a mindennapi letekert kilométerekből.

Vége. Most egy kicsit végre lazítani is lehet. Elköltöződtem végre, Gergő is elköltözött, az indiai főnök meg odavan értem, no para, jó lesz, jó leszek.

Szóval fel lehet egy kicsit lélegezni, és ki lehet egy kicsit ülni a kert elé. És szét lehet nézni a kertben, mert van idő megszagolni a nárciszt és az orgonát, megsimítani a füvet, elidőzni a nefelejcs icipici, gyönyörű szirmain. Itt egy kicsit el is érzékenyültem. Mikor láttam én nefelejcset utoljára? Pedig hogy szerettem volna látni, néha gondolok rá, az egyik kedvenc virágom volt gyermekkoromban. És akkor az is átvillant rajtam, hogy nekem az összes kedvenc virágom vadvirág volt, de hol látnak egyáltalán vadvirágot szerencsétlen mai, városi gyerekek? Egy csomó szép dologgal esélyük sincs találkozni. A másik, legtutibb kedvencem egy még ennél is kisebb, igazán icipici piros virág volt. A beton repedéseinek rései közül dugta ki a fejét Gyönkön, a kollégium udvarán, ahol mi is laktunk. Nem zöld, hanem egészen sötét színű levelei voltak, melyek hasonlítottak a lóhere leveleire, csak kisebbek annál. A nevét sem tudom :) A virágboltban kapható, névvel rendelkező virágokat mindigis utáltam. Anyukámnak is ezerszer szívesebben szedek úton-útfélen valami színes csokrot, mint hogy betegyem a lábam egy virág(vágóhíd)üzletbe. De ha csak azt megnézem, hogy nézett ki az utcánk, amikor kétéves voltam, járda se volt sehol, se aszfaltút, és vadvirágba volt borulva az egész útszél, van róla fénykép. Most egy kopár semmi az egész, néhány fűcsomóval, pitypanggal max. Nem irtotta senki direkt módon, eltűntek mégis a vadvirágok, mert nem érzik már azt, hogy jó nekik itt élni. Ezért is szeretek annyira fuvart vinni a magas, hegyvidéki kerületekbe. Ott még vannak vadvirágok...

Kicsit elnéztem, ahogy lopakodik a macska, kicsit sorrajártam a tulipánokat és a fákat is üdvözöltem. Bent már lobog a tűz a kandallóban, a Kedves ide-oda járkál körülöttem, mint egy tünemény, serénykedik, rendezget, pakol, és közben mindig van egy mosolya rám. Néha azon kapom magam, hogy csak hallgatom a hangját, nem is igazán figyelem, hogy mit mond, csak nézem az arcát, és arra gondolok, mekkora öröm nekem az ő puszta létezése, és hogy a részese lehetek annak, ahogy ő van...

köszke:)

Most, hogy kiköltözök (last chance:), levettem a polcról Boró Kérd és megadatik! c. könyvét - persze bele már nem olvastam, mert csináltam ezer más dolgot... És épp azon gondolkodtam, hogy honnan szerezzek egy ajurvédikus masszőrt, mert nagyon sokat kell most gyakorolni, és van is kin, de milyen jó lenne olyan valaki, aki visszajelzést is tud adni, és nem csak annyit, hogy "fú baszki, valami másik tudatállapotba kerültem...", hanem meg tudja mondani, hogy amit csinálok, az (nem csak jó, hanem) az is, amit kéne... de hát én nem ismerek ajurvédikus masszőrt, vagyis nem tudom senkiről, hogy az. Na erre rákattintok a fb-n a vissza nem jelölt ismerősökre, na ki az első?

X.Y. (Ayurvédikus Masszőr)

- még a nevébe is beleírta! :D Persze nem ismerem egyáltalán a csajt, valami indiai főzőtanfolyamot szervezett, amire majdnem jelentkeztem, azért jelölt be, én meg nem jelöltem vissza... Holnap írok neki! :D

nem fáj a búcsú

Egy kiköltözéssel indult ez a blog, és most újra kiköltözök. Újraolvastam azt a bejegyzést, mintha nem is ugyanaz az ember költözne, aki akkor... Már túl vagyok az összepakoláson, ma már Gergőnél fogok aludni, végre újra, már nagyon vártam, csak az időt múlatom még egy kicsit itt, ha már a Baraka-nézés elmaradt. Vagy kétszer, háromszor annyinak tűnik a cuccom, emlékszem, hogy az összepakolás akkor fizikailag mennyire semmi volt, az elmélázás, a búcsúzás volt a nehéz. Pedig ide mennyivel jobban be voltam vackolva, jó ideje szobatárs nélkül, és rengeteg vendég járt hozzám - barátok-barátnők, masszázsvendégek, couchsurferek, szerelmes reggelek. Nem, most valahogy nem nagyon vannak érzéseim, nem fáj a búcsú, nincsen nosztalgia. Még a kisszobának is egyszerű viszlát. Fura ez a régi blogbejegyzés.

A piros pulóver volt az egyetlen, ami fájt egy picit, amikor a kezembe került. Álmodtam is másnap - a kedvenc békülős álmom... Találkozunk, és már vagy öt perce beszélgettünk, ha nem is totál fesztelenül, de úgy, mint távoli barátok, mikor egyszer csak eszembe jut: "Mi most hogyhogy nem vagyunk rosszban? Neked nem haragban kellene velem lenned?" Ő pedig azt mondta, hát igen, de végiggondolta, és annak semmi értelme...