Mennyire durva... Bő két hónap telt csak el, és most úgy érzem, ő az utolsó, akivel beszélnék erről. Hihetetlen, hogy mennyire be tudnak omlani két ember között az őszinte kommunikációs csatornák, kegyetlenül el van ez most cseszve, pedig a helyzetből még nagyon nem lenne szükségszerű... És itt van helyette ez a ragadós, nyúlós, [és asszem jobb, ha nem sorolom tovább, mert csupa csúszómászó-asszociációs jelző jut eszembe], szóval ami most van, meg ez a tudat alatti hatalomgyakorlás, ha már elveszett mindenki más felett... Akkor ebbe muszáj kapaszkodni. És egy ideje már azt bánom, hogy én végig teljesen őszinte voltam. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire vissza fog élni vele, hogy ezzel ekkora támadási felületet adok.
És annyira gyűlölöm ezt, hogy miért van erre szükség, nem csak neki, ez inkább egy embertípus, a hátsó manipulációk, finom kis taktikai hadműveletek és játszmázások színtere, hogy miért nem lehet nyílt lapokkal játszani, és felvállalni, hogy mivel mi a célunk, kitől mit szeretnénk kapni? Miért kell először hátsó kerülő utakon puhatolni, hogy milyen kapuk vannak nyitva a másikon? Mi lenne, ha a függöny mögötti leselkedés helyett egyszerűen bekopognánk, vagy csak szimplán és egyenesen rákérdeznénk, hogy most akkor mi is van benned odaát...?
2010. június 6., vasárnap
2010. június 5., szombat
alig hiszem el...
Sok-sok őszinte szó bátorsága, figyelem, megértés, bocsánatkérés és megbocsátás, ölelés és együtt sírás... Azt hiszem, ez volt életem egyik legfontosabb napja.
Isteni kegyelem...
Annyi félreértés lehet két ember között, iszonyat. Brutálisan félreértelmezhetik egymást, hogyha nem beszélnek róla. Fogalmunk sem lehet a másik ember érzéseiről, indítékairól, következtetéseinek szálairól. Mindent meg kell beszélni. Már rég meg kellett volna beszélni. Tudni kell egymás szemébe nézni, még akkor is, ha sok minden szárad a lelkünkön, és mindketten nagyon súlyos dolgokat követtünk el egymás ellen. Muszáj egymás szemébe nézni. Nem lehet másként együtt továbblépni, csak ha tudjuk és értjük, mi zajlik, mi zajlott le benne. Nem lehet örökké menekülni, úgy tenni, mintha nem is akarnánk a másikat megérteni. Kell, kell, nagyon kell, hogy értsük. Mert nagyon nagy szükségünk van arra, hogy szeressük egymást.
Azt mondta, hogy ez a legfontosabb. Hogy ebben a szűk körben rendben legyen minden. Akkor a világ összes kegyetlensége nem számít, mert kívül marad...
És Ti is, mire vártok még, istenem, mire?! Mitől lehet ennyire félni, hogy nem mertek beszélni egymással? Mi a ménkű derülhet ki, ami ennyire szörnyű és félelmetes...?
Az, hogy szeret?
Vagy az, hogy szereted?
Isteni kegyelem...
Annyi félreértés lehet két ember között, iszonyat. Brutálisan félreértelmezhetik egymást, hogyha nem beszélnek róla. Fogalmunk sem lehet a másik ember érzéseiről, indítékairól, következtetéseinek szálairól. Mindent meg kell beszélni. Már rég meg kellett volna beszélni. Tudni kell egymás szemébe nézni, még akkor is, ha sok minden szárad a lelkünkön, és mindketten nagyon súlyos dolgokat követtünk el egymás ellen. Muszáj egymás szemébe nézni. Nem lehet másként együtt továbblépni, csak ha tudjuk és értjük, mi zajlik, mi zajlott le benne. Nem lehet örökké menekülni, úgy tenni, mintha nem is akarnánk a másikat megérteni. Kell, kell, nagyon kell, hogy értsük. Mert nagyon nagy szükségünk van arra, hogy szeressük egymást.
Azt mondta, hogy ez a legfontosabb. Hogy ebben a szűk körben rendben legyen minden. Akkor a világ összes kegyetlensége nem számít, mert kívül marad...
És Ti is, mire vártok még, istenem, mire?! Mitől lehet ennyire félni, hogy nem mertek beszélni egymással? Mi a ménkű derülhet ki, ami ennyire szörnyű és félelmetes...?
Az, hogy szeret?
Vagy az, hogy szereted?
nem bírom ki
Sajnálatos hírt kell közölnünk kedves olvasóinkkal.
Olybá tűnik, hőn szeretett és méltán közkedvelt Sorstársak magazinunk igencsak a vége felé közeleg.
Sajnos a főszerkesztők élete és motivációi immáron oly mértékben eltérő irányba haladnak, amely lassacskán lehetetlenné teszi az eddigi harmonikus és eredményes együttműködést.
Becsüljük hát meg, hogy az utolsó, ropogós lapszámokat még a kezeinkben forgathatjuk!
Büszkék ugyan nem vagyunk rá, de azért elmondhatjuk, hogy megéltünk jónéhány igazán parádés különkiadást, melyek feledhetetlen élményekkel és olykor keserű, ám mindenkor felettébb értékes tudással ajándékoztak meg minket.
Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk voltak, és minden volt és jelenlegi szerzőtársunknak is, akiknek olykor aktív, máskor passzív közreműködése nélkül bizony nem jöhetett volna létre ez a csodálatos konstelláció!
Olybá tűnik, hőn szeretett és méltán közkedvelt Sorstársak magazinunk igencsak a vége felé közeleg.
Sajnos a főszerkesztők élete és motivációi immáron oly mértékben eltérő irányba haladnak, amely lassacskán lehetetlenné teszi az eddigi harmonikus és eredményes együttműködést.
Becsüljük hát meg, hogy az utolsó, ropogós lapszámokat még a kezeinkben forgathatjuk!
Büszkék ugyan nem vagyunk rá, de azért elmondhatjuk, hogy megéltünk jónéhány igazán parádés különkiadást, melyek feledhetetlen élményekkel és olykor keserű, ám mindenkor felettébb értékes tudással ajándékoztak meg minket.
Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk voltak, és minden volt és jelenlegi szerzőtársunknak is, akiknek olykor aktív, máskor passzív közreműködése nélkül bizony nem jöhetett volna létre ez a csodálatos konstelláció!
2010. június 4., péntek
rejtélyek...
Sokasodnak a rejtélyek, kezdjük ott, hogy harmadszorra jöttem csak rá, hogy ez a halkság a csengőnk hangja, és nem azt jelzi, hogy kóddal megjött valaki, persze addigra már senki nem állt az ajtó előtt, én meg lekiabáltam, hogy "Van itt valaki?", a szomszéd meg felkiabált, hogy legyünk csendesebbek, aztán alighogy visszamentem, megszólalt a kaputelefon is, persze senki nem szólt bele, nahát, vajon ki csöngetget összevissza este 10-kor?
De ez egészen semmi, talán a lépcsőházban valahol most már bent alszik egy hajléktalan, végülis valamitől kell, hogy a liftnek ilyen irtózatos húgyszaga legyen. Még jó, hogy én gyalog járok fel a tizedikre, csak akkor tűnik fel, amikor a biciklimet próbálom betuszakolni.
Szóval tegnap reggel valamikor negyed kilenc tájban megcsörrent a telefonom, ejnye, magántelefonszám, az ilyet sokszor fel sem veszem, de most valahogy mégis. És nem szól bele senki, csak gitározik nekem egy percig, aztán leteszi. Azóta ahány embernek meséltem, mindenki azt mondta, nahát, ez milyen kedves gesztus! Nekem meg valahogy az volt az első gondolatom, hogy ez most zavar, hogy elegem van minden nem nyílt kommunikációból, mindenből, ami homályos és titkos, és valahol végeredményben arra megy ki fű alatt, hogy a másik agyát húzzuk, még ha ez általában nem is tudatos...
Egyébként nagyon szép volt, olyan szép, amit kevés ismerősömből tudnék azért kinézni. És ha belegondolok, tényleg nagyon kedves gesztus meg romantikus is, hogy valaki csak úgy zenél nekem egy kicsit, és még csak a babérokat sem akarja learatni érte...
Csakhogy jelenleg olyan nehezen tudok tiszta szándékot képzelni bármi mögé... :-( Valahogy elromlott a vevőkészülékem. Reménykedve végigszimatoltam az összes barátomat, aki tud gitározni, sajnos nem volt találat, pedig örültem volna, ha csak egy baráti gesztus, és nem a titkos hódoló esete... :) Nem nagyon akarok ezen az egészen agyalni, persze azért jól esne minden nap a hasonló ébresztő... ;) Csak légyszi, kedves rejtett számos meglepetés-okozó, mondd meg, hogy ki vagy...! :) Hogy szabadabban örülhessek neki.
Tök jó egyébként, a héten két barátnőmmel is együtt meditáltam. Nem is gondoltam volna, hogy van két olyan barátnőm is, akivel együtt tudnék meditálni... :)
De ez egészen semmi, talán a lépcsőházban valahol most már bent alszik egy hajléktalan, végülis valamitől kell, hogy a liftnek ilyen irtózatos húgyszaga legyen. Még jó, hogy én gyalog járok fel a tizedikre, csak akkor tűnik fel, amikor a biciklimet próbálom betuszakolni.
Szóval tegnap reggel valamikor negyed kilenc tájban megcsörrent a telefonom, ejnye, magántelefonszám, az ilyet sokszor fel sem veszem, de most valahogy mégis. És nem szól bele senki, csak gitározik nekem egy percig, aztán leteszi. Azóta ahány embernek meséltem, mindenki azt mondta, nahát, ez milyen kedves gesztus! Nekem meg valahogy az volt az első gondolatom, hogy ez most zavar, hogy elegem van minden nem nyílt kommunikációból, mindenből, ami homályos és titkos, és valahol végeredményben arra megy ki fű alatt, hogy a másik agyát húzzuk, még ha ez általában nem is tudatos...
Egyébként nagyon szép volt, olyan szép, amit kevés ismerősömből tudnék azért kinézni. És ha belegondolok, tényleg nagyon kedves gesztus meg romantikus is, hogy valaki csak úgy zenél nekem egy kicsit, és még csak a babérokat sem akarja learatni érte...
Csakhogy jelenleg olyan nehezen tudok tiszta szándékot képzelni bármi mögé... :-( Valahogy elromlott a vevőkészülékem. Reménykedve végigszimatoltam az összes barátomat, aki tud gitározni, sajnos nem volt találat, pedig örültem volna, ha csak egy baráti gesztus, és nem a titkos hódoló esete... :) Nem nagyon akarok ezen az egészen agyalni, persze azért jól esne minden nap a hasonló ébresztő... ;) Csak légyszi, kedves rejtett számos meglepetés-okozó, mondd meg, hogy ki vagy...! :) Hogy szabadabban örülhessek neki.
Tök jó egyébként, a héten két barátnőmmel is együtt meditáltam. Nem is gondoltam volna, hogy van két olyan barátnőm is, akivel együtt tudnék meditálni... :)
felhők felett a nap
Így van ez, amiről nem akarok tudni, egyszer úgyis felfedi magát újra. Tegnap este például, az mr2-es speckó mantra pornó koncertközvetítés után, nagyon nem akartam még hazamenni, csak sétáltam az esőben énekelve, belülről jövő, szövegtelen dallamokat. Éreztem, ahogy foszlik el belőlem a düh, ami mint ezek a makacs felhők odakint, borít el bő egy hónapja, düh a másik és persze düh önmagam ellen, vad villámai a haragnak és a mélysötét, áthatolhatatlan, borús felhőréteg köröskörül, mintha soha nem akarna feloszlani. Ilyenkor nem lehet látni, hogy van-e még valami mögötte. De tegnap, ez már otthon, Kati szobájában, a kósza hangfoszlányok lyukat ütnek a felhők cafrangos szélei közt, és utat nyitnak egy-egy napsugárnak. És látom, hogy az még mindig, mégis, annyira tiszta, friss, fényes, gyönyörű és könnyed. Mintha a halál után nem a reumás, fázós öregkor, hanem a születés mindent elborító fénye térne vissza. Vajon mi lehet az, amit még ide is magunkkal hozunk? És miért hozzuk magunkkal?
És miért beszélek ennyi hülyeséget?
És miért beszélek ennyi hülyeséget?
2010. június 3., csütörtök
Valamit visz a víz
Mióta Algernon és Charlie története a kezembe került, elindult bennem a nagy regényolvasás-revival, és mindenkit körbekérdezek, akivel találkozom, mi a kedvenc könyve. Bár nem pont legkedvesebb könyv, de így került hozzám Gabótól Zilahy Lajos fent idézett címen megjelent kisregénye.
Nagyon szépen, és mégis valahogy sötéten indul, a végére pedig egészen durva. Hová tűnik az emberség, az erkölcs, amikor felütik fejüket a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vágyak? Mivé torzul az emberi jóság, a hitvesi szeretet? A könyv elején János felidézi kedves, gyönyörteli emlékeit a megismerkedésről és az esküvőről, és pár hónappal később, a könyv végén épp a méreggel teli poharat készül átnyújtani a feleségének. Ekkor tudja meg, hogy a szeretője öngyilkos lett. Gabó szerint gyávaság, hogy ha a szerető nincs többé, akkor mégis jó lesz a feleség...? Én inkább úgy látom, hirtelen végetért valami lázas kórság, valami förtelmes betegség, ami megtámadta és maga alá gyűrte a lelkét, és most újra felszabadult az alól, amitől a saját erejéből már nem tudott megszabadulni. Az elején még nagyon küzdött ellene. Érezte, hogy el kell küldenie azt az asszonyt, mielőtt még bármi is kialakulna, mert veszélyt fog rá hozni. De más irányba alakultak a dolgok, a feleségének meg, úgy hitte, nem mondhatja el, hogy azért küldené el az asszonyt, mert izgatja a fantáziáját, s attól tart, vetélytársává fog válni. Nem történnek nagy dolgok köztük, nem történik több egy-két lopott csóknál, de a férfi lelke mégis mintha elrohadna ebben a titkos vonzódásban. Nincs már visszaút. Valakinek az életét követeli a helyzet.
A történetekkel, amik megtalálnak, persze automatikusan rezonálok egy kicsit. Nyilván nem véletlenül találnak meg. És talán nem is az a fontos, hogy mi történt valójában az adott filmben vagy könyvben, hanem hogy számomra éppen mit jelent, sokat árul el rólam. Most ahogy visszatekintek a múltra, épp ilyen érzésem van: annyira irreálisan abszurd az egész, mintha elvesztettem volna minden józan ítélőképességemet. Veszélyes játszmák ezek. Mindegy, most ne menjünk ebbe bele.
Tegnap eléggé lefárasztott lelkileg ez a könyv, és pár percre, pillanatra bealudtam délután. Azt álmodtam, hogy épp meztelenül állok otthon, és anyám megérinti egy simítással a fenekemet, ahogy elhalad mellettem, én pedig utánafordulok, és magamból kikelve ráordítok: "Miért kell állandóan hozzámérni?!" Három szem meggyel megdobálom a fehér ruháját, ez inkább szimbolikus, hiszen mi sebet tud ejteni egy hozzávágott szem meggy? És közben tovább ordítok kétségbeesett dühvel: "Mindketten rohadékok vagytok!!" Aztán összeszedem a meggyeket, amik most szétplaccsanva vöröslenek a padlón, apró bizonyítékai annak, hogy elvesztettem az önuralmamat. Már bánom, hogy rákiabáltam, és magamban felmentem anyámat, hiszen alapvetően apám miatt érintett ilyen érzékenyen.
Több kemény álmom volt mostanában, leginkább napközben, ha elszundítok pár pillanatra. Múltkor masszázs után, azt álmodtam, apám beszél hozzám hosszan a gyermekkoráról, hogy milyen szar volt neki, én pedig próbálom megérteni, hogy miért lett ilyen.
Nagyon jó elköltözve lenni, sokkal több időm van arra, amit valóban szeretnék. De ezek a lelki dolgok a távolsággal sokkal jobban kijönnek. Egy kicsit fáradt is vagyok...
Nagyon szépen, és mégis valahogy sötéten indul, a végére pedig egészen durva. Hová tűnik az emberség, az erkölcs, amikor felütik fejüket a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vágyak? Mivé torzul az emberi jóság, a hitvesi szeretet? A könyv elején János felidézi kedves, gyönyörteli emlékeit a megismerkedésről és az esküvőről, és pár hónappal később, a könyv végén épp a méreggel teli poharat készül átnyújtani a feleségének. Ekkor tudja meg, hogy a szeretője öngyilkos lett. Gabó szerint gyávaság, hogy ha a szerető nincs többé, akkor mégis jó lesz a feleség...? Én inkább úgy látom, hirtelen végetért valami lázas kórság, valami förtelmes betegség, ami megtámadta és maga alá gyűrte a lelkét, és most újra felszabadult az alól, amitől a saját erejéből már nem tudott megszabadulni. Az elején még nagyon küzdött ellene. Érezte, hogy el kell küldenie azt az asszonyt, mielőtt még bármi is kialakulna, mert veszélyt fog rá hozni. De más irányba alakultak a dolgok, a feleségének meg, úgy hitte, nem mondhatja el, hogy azért küldené el az asszonyt, mert izgatja a fantáziáját, s attól tart, vetélytársává fog válni. Nem történnek nagy dolgok köztük, nem történik több egy-két lopott csóknál, de a férfi lelke mégis mintha elrohadna ebben a titkos vonzódásban. Nincs már visszaút. Valakinek az életét követeli a helyzet.
A történetekkel, amik megtalálnak, persze automatikusan rezonálok egy kicsit. Nyilván nem véletlenül találnak meg. És talán nem is az a fontos, hogy mi történt valójában az adott filmben vagy könyvben, hanem hogy számomra éppen mit jelent, sokat árul el rólam. Most ahogy visszatekintek a múltra, épp ilyen érzésem van: annyira irreálisan abszurd az egész, mintha elvesztettem volna minden józan ítélőképességemet. Veszélyes játszmák ezek. Mindegy, most ne menjünk ebbe bele.
Tegnap eléggé lefárasztott lelkileg ez a könyv, és pár percre, pillanatra bealudtam délután. Azt álmodtam, hogy épp meztelenül állok otthon, és anyám megérinti egy simítással a fenekemet, ahogy elhalad mellettem, én pedig utánafordulok, és magamból kikelve ráordítok: "Miért kell állandóan hozzámérni?!" Három szem meggyel megdobálom a fehér ruháját, ez inkább szimbolikus, hiszen mi sebet tud ejteni egy hozzávágott szem meggy? És közben tovább ordítok kétségbeesett dühvel: "Mindketten rohadékok vagytok!!" Aztán összeszedem a meggyeket, amik most szétplaccsanva vöröslenek a padlón, apró bizonyítékai annak, hogy elvesztettem az önuralmamat. Már bánom, hogy rákiabáltam, és magamban felmentem anyámat, hiszen alapvetően apám miatt érintett ilyen érzékenyen.
Több kemény álmom volt mostanában, leginkább napközben, ha elszundítok pár pillanatra. Múltkor masszázs után, azt álmodtam, apám beszél hozzám hosszan a gyermekkoráról, hogy milyen szar volt neki, én pedig próbálom megérteni, hogy miért lett ilyen.
Nagyon jó elköltözve lenni, sokkal több időm van arra, amit valóban szeretnék. De ezek a lelki dolgok a távolsággal sokkal jobban kijönnek. Egy kicsit fáradt is vagyok...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)