:'-(

Azt hiszem, szükségem lenne rá nagyon, hogy beszéljek róla...
De úgy érzem, egyedül vele tudnék erről beszélni. Egyedül neki tudtam elmondani azok közül, akik most részei / részei voltak az életemnek.
Ő nem kezdett sajnálni, nem mondta azt, hogy jaj szegény, milyen nehéz lehet. Utálom, ha sajnálnak miatta.
Ő nem sajnált, ő teljesen ugyanúgy viszonyult hozzám utána is, és nem változott semmi, de semmi. És ettől az egész olyan súlytalan lett... és ez annyira jó, annyira megkönnyebbítő volt. 
És erre lenne szükségem most is, hogy valakivel megosztva, valakinek a vállán súlytalan lehessen ez a nagy teher...

örök

"Ha kiderülne, hogy világvége lesz, te lennél az első, akiért aggódnék." - mondta, az én szememben pedig megjelent egy könnycsepp a meghatódottságtól. Nem is könnycsepp, sírtam egy kicsit.

Köszönöm, hogy vagy.

És bennem is így.
Pedig régen találkoztunk, legalábbis így, ilyen közvetlen mélységben már nagyon régen.

Mitől van ez, hogy a hosszú megismerésben-megszeretésben két ember ennyire fontos lesz egymásnak, és ez nem múlik el akkor sem, ha...? És nem úgy, és nem azért, mert függésben vannak egymástól, mert kell valamiért az ő adása, hanem érdek nélkül, immár teljes elengedésben...?
Nem tudom, de tényleg van valami, túl minden szükségleten és vágyon és túl az érzelmek s az évszakok váltakozásán, lehet valami két ember között, ami örök, ami örökké megmarad.

pff

Anyám mondja, hogy mondta neki N.É. kolléga, akivel szintén beszélgettem ma hosszabban, hogy milyen jó volt engem látni, olyan kiegyensúlyozott vagyok - hát igen, ja, teljesen jól voltam, és úgy általában jól vagyok, tegnap is megkaptam, hogy "úgy látom, most egy felfelé ívelő szakasza van az életednek" - na ennek ellenére most láthattátok, mennyire egyik pillanatról a másikra tud eltűnni ez, tessék, nálam ilyen egy pánikroham. És az egész onnan indult, hogy meg akartam apámnak, illetve rajta keresztül az egyik festőnek csinálni készre egy melót, mielőtt elutazom.  

Egyébként nekem szerintem nem kéne előző életekben kutakodnom, hogy tudjam, mitől van ez, pontosan tudom, hogy ebben az életben mi történt velem, ami miatt, mert egyszer sikerült oda egyedül is 'visszautaznom'. De hogy azt is tudjam, mi a megoldás, az innen még hosszú-hosszú fényévekre van... És az ilyesmit nem lehet se kifutni, se kimeditálni, se kiőrjöngeni, se kitáncolni, se kimasszírozni, mint valami általános gyenge pontot, felidegesíthetőséget, feszültséget. Ettől nem tudom magam leválasztani és függetleníteni. Ez az epicentrumban ered, és erősebb nálam. Vagy legalábbis úgy érzem.

félek

Szakemberhez kéne fordulnom valóban. Nem normális, hogy ennyire félek, ráadásul a semmitől félek ennyire, majd kiugrik a helyéről a szívem, persze, el tudom mondani, hogy egyedül vagyok itthon és attól félek, hogy hazajönnek. Hazajönnek, és...? És?! Mi van akkor? Azt hiszem, az, hogy meglátnak. És... nem tudom. Félek. Nem mintha valami rosszat csinálnék éppen, de az érzés mégis olyan. Nem csinálok semmit, eddig zenét hallgattam, most vacsorázom. Lent az ebédlőben, ahol egyből látnak, ha nyílik a bejárati ajtó. És nagyon félek, hogy egyszercsak hazajönnek, rámnyitnak és... nagyon megijednék. Mindig összerezzenek ilyenkor. Sosem lehet tudni, hogy mi jön. Sosem lehet tudni, mi fog történni a következő pillanatban. Nem számít, hogy mit csinálok éppen, mindig félek és mindig szégyellem magam, mert sosem vagyok, sosem leszek neki tökéletes. Sosem fogom tökéletesen azt csinálni, amit kéne. Inkább semmit sem csinálok. Marad a zene, csak arra figyelek. Rejtőzködöm, mint egy éjszakai állat. Sírhatnékom van.

Tegnap együtt ebédeltem ζ-vel, és nagyon érdekes dolgot mesélt. Járt valakinél (egy szakembernél, de nem pszichológusnál), aki egyből vágta, hogy mik az életben a legnagyobb problémái, és megpróbálta felderíteni ezek okát egy előző életben. De nem is ez a lényeg, hanem hogy rájöttek, hogy (a szörnyű családtól való megszabadulás érdekében) tett sajátmagának egy fogadalmat. Egy fogadalmat arról, hogy lemond a

(megjöttek!! gyorsan becsukom a szobám ajtaját, mielőtt feljönnek és meglátnak)
(bazdmeg, nem tudok írni, csupa hiba és visszatörlés, értelmes szavakat írok, de nem azokat, amik nyelvtanilag a mondatba illenek, asszem kibaszott ideges vagyok)

világi élvezetekről, vagy hát ha úgy vesszük, a saját életéről és döntéseiről tulajdonképpen, mindarról, ami örömet okoz neki, amiben kiteljesedhet, megvalósíthatja önmagát. A személyes erőről, ő így fejezte ki. Na, de még ez sem a lényeg, hanem hogy a végén, és ez nem tudom, mennyire hatásos hosszútávon (drukkolok ζ-nek, hogy az legyen!)

(most megláttam, hogy anyám vagy apám bejelentkezett a gmail chatbe, és még ettől is megijedtem és kiléptem inkább, mert az maradt beírva, hogy work, én meg nem is dolgozom, hanem blogot írok, és ezt rettenetes bűn!)

, mindenesetre a végén azt mondta neki a nő: és most feloldozunk Téged ezek alól a fogadalmak alól! Mondd utánam...
 
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, ha ez tényleg működhet így, és egy sorsproblémától meg lehet egy csettintéssel egy életre szabadulni, hát, elég hihetetlenül hangizk, de ha netal ántán mégis, akkor le a kalappal, és nem érdekel, hány ezer forint, rohanok egyből a nőhöz!! Mert az tutifix, hogy én is tettem magamnak az idők kezdetén egy fogadalmat, amit újra és újra be akarok állandóan teljesíteni az életem során, nem számít, mennyi kárt okozok önmagamnak és másoknak vele, vagy hát pont ez a lényege a fogadalomnak, amit belül létezni érzek, kicsinálni magam a nekem kedves szeretett lények bántásának közreműködésével, mert csak így tud igazán fájni, ha magamat bántom, az nem fáj, azt jól tudom tűrni.

Miért írom ezt most ide le, az ilyet az ember a legjobb barátjának szokta, hát, én sem tudom, talán mert jelenleg nem tudom, hogy ki az? Vagy most is félek, és szégyellem magam, és úgy érzem, egyetlen barátomat sincs jogom terhelni? Ez meg zubog itt bennem már hetek óta, és most már muszáj. És ha most nem foglalkozok vele, nem engedem kitörni, akkor mikor, holnap elmegyek, le szeretnék csendeülni, net természetesen nem lesz, és azon gondolkodom, hogy a telefonomat is inkább itthonhagyom. 

(rosszabb vagyok, mint egy hisztis gyerek, anyám most felhívott telefonon, hogy menjek le, mondtam, hogy nem megyek, mert félek, de mégiscsak kierőszakolta, persze apám pont abban a pillanatban jött meg, én meg elbújtam a takaró mögé, és azt suttogtam sírva, hogy én nem vagyok itt, én nem vagyok itt, és rettegtem, hogy ne vegyen észre, aztán amikor kiment, akkor felszaladtam)

krumplicukor

Amikor közeledik valami új élet illata, a régi mindig egy kicsit rendeződik belül, át-átpereg és körbefordul, mint a gyümölcs a turmixgépben, krémessé simul, aztán elcsitul. Talán ezért van, hogy a kanyar után még minden nap retrospektív egy kicsit...

És persze én is ott tartok, hogy mogorva elefánt vagy kedves krumpli, itt van például a telefonom, amiből már egy éve nem töröltem ki az sms-eket (nem őrizgetés, csak egyszerűen nem foglalkozom ezzel), és a tavaly március tele van kedves krumplival. És nekem talán elég ennyi is, hogy egy éve milyenféle kedves krumpli volt, erről már kezdtem megfeledkezni az elkövetkezendő hónapok kaotikus viharában.

De mintha lennének emberek, akikhez nem is lehet máshogy, csak szubjektívan közelíteni. Hiába mondja a kívülálló, hogy itt alapvető emberi dolgok sérültek (ez a mondat valahogy nagyon megragadt), látod, hogy nincs is semminek tudatában, semmiféle utóhatásnak, saját szándéknak vagy felelősségnek, és mindent a legártatlanabb arccal és szívvel, igen, a tudat(ta)lanság, mondod, és képtelen vagy rá haragudni, pedig mást talán már rég tízszer is felpofoztál volna. De talán nem is baj ez így.

Ma meg nagyon kedves-napos délelőtt, pirkadar előtt kelés, fél kilencig Pressing, aztán röplátogatás a gimimbe. Anyumnak vittem ételt, Drixinek épp lyukas óra, beszélgetünk, érdeklem (kérdi, mi van az indológiával, én meg csak nevetek, és a ma-uri masszázsról kezdek mesélni). Finomszövésű indiai ing a testén, olyasmi, mint az a leheletvékony, ami még anyué volt, valami gyönyörű. 

Amolyan példakép volt ő nekem gimiben végig, a 'titkos szerelmem', majd kedves barátnőm. Azt hiszem, egy novellám van, amire igazán büszke vagyok, az ő személye inspirálta (persze sosem mondanám el neki). Az a kedves, csöndes, visszafogott, szelíd lágyság, nemes egyszerűség, amit szimbolizál nekem, ő ettől szép és ettől nőies. Valami olyasmi, mint amit Y jelentett nekem a mostani életemben. És még hasonlítanak is...

mikor voltál utoljára boldog?

- kérdezte a fiú a lánytól a tegnap nagycsaládi körben nézett romantikus filmben.
Én ma boldog voltam.
Futni, futni a nagy fűtenger közepén, alattam puha föld, felettem ragyogó nap, testemet bohókás szél cirógatja. Ez a szavakkal leírhatatlan boldogító érzés, olyan jó, hogy szinte nem is futok, hanem repülök már, mint a madarak, ívesen, puhán. Aztán hanyattfeküdni a napsütésben, magamba szívni, élni. Meghempergőzni a fűben. Mámoros egységélmény. Papilio ulysses, igen, ezentúl így fogom nevezni, leírni úgysem lehet.

És akkor már miért ne tai chiznék itt, ezen a csendes, nyílt füves terepen? Nem is tudom, miért nem jutott eszembe eddig, pedig akár mindennap itt lehetne a futás után. Régi emlékek villannak be, amikor a fatáborban Natival hajnali fél 5-kor keltünk, hogy felfussunk a dombtetőre, és onnan nézzük meg a napfelkeltét, én meg csodáltam, ahogy a gyakorlatait végzi.

Egészen bolond a szél, hol feltámad fergetegesen (épp, mikor a darunál tartok:) ), hol teljesen elül. Pár fiatal lurkó a távolból néz, nevetnek rajtam, "nézzétek, új koreográfia!", én meg nem zavartatom magam, csak csinálom mosolyogva. Jól érzem magam.

Napi 30 perc futás, szeretném, ha ezt meg tudnám továbbra is tartani, mint ilyen minimumot. Jó, hogy nemrég is esett egy csöpp hó, felpuhította a föld kérgét megint, bár a földutak most már kiszáradtak, de a füves részeken és az útmenti árkokban még nagyon puha léptekkel lehet járni. Bárcsak így maradna mindig, jólesik, mint a simogatás...

drog

"Mom, die gerade aus Sydney zurückgekehrt war, hatte mir einen gewaltigen, unglaublich blauen Schmetterling mitgebracht, Papilio ulysses, präpariert in einem mit Watte gefüllten Rahmen. Dauernd hielt ich ihn dicht vor mein Gesicht, so dicht, dass ich nur noch Blau sah. Es erfüllte mich mit einem Gefühl, das ich später durch Alkohol wiederholen wollte und schließlich bei Clare wiederfand, ein Gefühl von Einheit, Vergessenheit und Leichtigkeit im besten Sinne des Wortes."

(Ez egy részlet Az időutazó feleségéből, amit Zsombortól kaptam, most pont itt tartok.)

Szerintem a szíve mélyén mindenki ezt keresi. Legalábbis számomra azok a dolgok, cselekvések és nemcselekvések, amik a legfontosabbak az életemben, azok az emberek, akikkel a legjobb együttlenni, mind ezt az érzést hozzák el. A baj csak annyi, ahogy X mondta ki éppen az imént, egy drog is ez az érzés valahol. Kőkemény függőség... és nem látod a

 -ot.