love 5.0

 
Az élet tele van szeretettel.

Soha sem késő felismerni.

Azt hiszem, az elmúlt hetek nagy tanulsága az, hogy nem szabad félni az emberi kapcsolatoktól. Ez nem is feltétlenül azt jelenti, hogy tenni kell valamit, hanem hogy engedni kell, hogy ami létrejöhet két ember között, az létrejöjjön. Be kell tudni engedni, meg kell nyitni neki a helyet. Mert amíg az ember fél a visszautasítástól, a megnemértéstől, stb., attól, hogy bármi miatt nem fog működni, vagy hogy terhes a másiknak, addig a szívét ezek a félelmek foglalják le, és már nem marad tér és energia a szeretet adására és befogadására.

Nem is kell feltétlenül barátoknak lenni. Ez amúgy sem mennyiségi kérdés, nem attól függ, hogy milyen gyakran beszélünk vagy találkozunk, mennyit tudunk tényszerűen egymásról. Badarság ezzel mérni. Az a délután például, nem tartom őt barátomnak, nem tartjuk számon egymás életét (ezután sem fogjuk), és mégis mély a találkozás és teljes. Még csak nem is beszélgettünk, csak feküdtünk hosszan masszázs után egymás mellett csendben, miközben az Ultimate Ohm-ot és Klaus Wiese tibeti hangtálait hallgattuk. Meditáció. Ott volt minden ebben a nyugalmas, tiszta csendben, több, mint amit szavakkal el lehetett volna mondani. 
Nem is volt szükség rá.

die wellen

Nagyjából átlagosan napi öt órát aludtam az elmúlt egy hónapban, úgyhogy muszáj változtatni a prioritásokon, most például úgy döntöttem, blogolni nincs időm, csak németezni:), úgyhogy egy einstürzende neubauten számot kaptok, amire hétfőn rákattantam (és aztán két napig nem bírtam mozdítani a nyakam, stb), két dolgot tudok nagyonszeretni a zenében, az egyik ez a végsőkig fokozás... és aztán bummm! Tök más képem volt egyébként erről a zenekarról, amit a fiúk mondtak régen, az alapján valami elborult zajzenének hittem, és nem is igen érdekelt, most meg belebotlottam egy számba véletlen, és iszonyúan tetszik... és dupla haszon, remélem, okos segítség lesz ez az ének/szövegelés a szótanulásban, nem szeretek szavakat tanulni, és nem is maradnak meg, ha nincs mihez kötni őket.
Szóval kedvencdal-dalszöveg, alant meg nyersfordítás, inkább ordítás mint fordítás, nem értek hozzá és most nem is célom, hogy időt szánjak és megerőltessem magam, mert csak a szavak miatt... meg mert tetszenek a szavak mögött a rétegek. (várhatod-e valaha is a hullámtól, hogy itt marad?)

Was soll ich jetzt mit euch, ihr Wellen, ihr, die ihr euch nie
entscheiden könnt, ob ihr die ersten oder letzten seid?
Die Küste wollt ihr definieren mit eurem ständigen Gewäsch,
sie zisilieren mit eurem Kommen, eurem Gehen.
Und doch weiss niemand wie lang die Küste wirklich ist,
wo das Land aufhört, das Land beginnt, denn ständig ändert
ihr die Linie, Länge, Lage, mit dem Mond und unberechenbar.


Beständig nur ist eure Unbeständigkeit.


Siegreich letztendlich, denn sie höhlt, wie oft beschworen,
Steine, mahlt den Sand, so fein wie Stundengläser,
Eieruhren ihn brauchen, zum Zeitvermessen und für den
Unterschied von hart und weich.


Siegreich auch weil niemals müde, den Wettbewerb, wer
von uns beiden zuerst in Schlaf versinkt, gewinnt ihr, oder
du, das Meer noch immer, weil du niemals schläfst.


Obwohl selbst farblos, erscheinst du blau wenn in deiner
Oberfläche ruhig sich der Himmel spiegelt, ein Idealparkour
zum wandeln für den Sohn des Zimmermanns, das wandelbarste Element.


Und umgekehrt wenn du bist, wild, und laut und tosend
deine Brandung, in deine Wellenberge lausch' ich,
und aus den höchsten Wellen, aus den Brechern,
brechen dann die tausend Stimmen, meine, die von gestern,
die ich nicht kannte, die sonst flüstern und alle anderen
auch, und mittendrin der Nazarener;
Immer wieder die famosen, fünfen, letzten Worte:
Warum hast du mich verlassen?


Ich halt dagegen, brüll' jede Welle einzeln an:
Bleibst du jetzt hier?
Bleibst du jetzt hier?
Bleibst du jetzt hier, oder was?   

Mit kezdjek veletek, ti hullámok, veletek, akik sosem tudjátok eldönteni, hogy az elsők vagy az utolsók vagytok-e?
Definiálni akarjátok a tengerpartot állandó partmosásotokkal, cizellálni akarjátok jövésetekkel és menésetekkel.
És mégsem tudja senki, hogy milyen hosszú valójában a tengerpart, hogy hol végződik és hol kezdődik a szárazföld, mert állandóan változtatjátok a vonalat, a hosszúságot, a fekvést a hold segítségével és kiszámíthatatlanul is.

Csak az állhatatlanságotok állandó.

És ő győz végülis, mert kivájja a köveket, ahogy gyakran ígérte, megőrli a homokot, olyan finomra, amilyen a homokórákba kell a tojáshoz, hogy mérni tudjuk az időt, és megkülönböztessük a keményet a lágytól.

Győztök azért is, mert sosem fáradtok el, a versenyt, hogy kettőnk közül ki merül előbb álomba, ti nyeritek, vagyis te, még mindig a tenger, mert te soha nem alszol.

Bár te magad színtelen vagy, kéknek látszol, amikor felszíneden az égbolt nyugalmasan tükröződik - egy ideális terep arra, hogy az ács fia rajta járjon: a legváltozékonyabb elem.

És fordítva, amikor vad vagy és hangos, és zúg benned a hullámok moraja, hegymagas hullámaidat fülelem, és a legmagasabb megtörő hullámokból ezer hang tör elő, az enyémek is, a tegnapiak, amelyeket nem ismertem, amelyek máskor susognak és minden más hang is, köztük a Názáreti, újra és újra a híres utolsó négy szó:
Miért hagytál el engem?

Ellenszegülök, minden hullámra egyenként ráüvöltök:
Most itt maradsz?
Most itt maradsz?
Most itt maradsz, vagy mi lesz?!

egy boldog este

Az ilyet szeretem, nincs semmi különleges oka, és mégis belémköltözik valami mosolygás, hogy lenni jó, csak így, egyszerűn, ahogy a főttkrumplit magában majszolom, és ízlik. Kis szülinapi köszöntés volt, majd eztneked-zenecserebere, a mahavishnutól majd kibújt a bőréből, és fény derült arra is, hogy melyik volt az a félelmetes Autechre-album. Ő is másolt nekem, de hát ez nem lopás? - kérdem annál a számnál, amit letöröltünk végülis, jobb érzés nekem ez így, mert ami fontos, az egyáltalán nem ez. És meg lettem dícsérve, vagy mi, hogy jól veszem ezt az éles kanyart, lehetne sokféle módon sokkal rosszabbul is, még fél év múlva is bezártan nyöszörögni a múlton, én meg mintha nyitott lennék az újra, ami ezután jön. Így érzem én is most, de azért félek egy kicsit, a hullámok mindig fodrozzák a tengert, s hogy éppen felborítja-e a hajód, előre sosem lehet tudni. És mintha egy lagging time is megfigyelhető lenne, ahogy a jövőben érik be a jelen pillanat teljes utóhatása; nem várok már lineáris pozitív tendenciát.

A szeretésen gondolkoztam még, mennyire nem függ, vagy legalábbis nem csak, a másik ember viszonzásától és a gördülékenységétől a kapcsolatnak, lám ez most magától hullott alá, és minden egyből olyan jól megy, teljesen kölcsönös és semmit sem kell nyögni, félve kopogtatni újra és újra merev falakon - a vanásunkon kívül nem tettünk hozzá semmi különöset. Alignak érzem az ismerést, időben legalábbis, az egymás mellett  töltött órák számára pillantva, és valahogy mégis természetes, hogy mi vagyunk, hogy köztünk bizalom van, hogy ő is felhív, ha valami van, én is szólok, ha filmről van szó, megnézzük, persze, ha késő van, aludjak(virrasszak:) ) nála, már egy csomó helyre együtt mentünk el, ha az utcán véletlenül összefutunk, abból is párórás együttlét lesz, és közben nagyon jókat beszélgetünk, jól érzem vele magam. És mégis, érzem, hogy (még) nem tudom úgy szeretni, mint szeretem azt, aki most érthetetlen furcsa velem és bánt, akivel most nem működik semmi, és egy ideje zsákutca van. Úgy tűnik, ez nem üzlet dolga...

Aztán szimplakert, AKG-s multimédia-fejlesztő osztálytalálkozó. Jó, hogy halasztottuk, mert azt képzeltem, nem lesz nekem olyan fontos, és biztos úgyis inkább a farsangra mentem volna. Ehhez képest este nyolctól hajnali háromig toltuk, legalábbis én akkor jöttem el, a többiek még mindig maradtak valameddig. És nem tudom, hogy mondjam el, milyen mélysége volt, ha odateszem mondjuk a délutáni levlistás talákozó mellé, ahol kezdeményeztünk ugyan egy-két személyes beszélgetést, de amúgy látszólag mintha mindenki saját magával lett volna csak elfoglalva, itt meg olyan megnyílás és egymás lelke felé fordulás volt, hogy az sem lett volna mélyebb és bensőségesebb, ha mindenki mindenkinek szerelmet vallott volna. Nem részletezem inkább, kemény volt, tabukról, halálról, szerelemről, és arról, hogy bármi történjen, fel lehet állni. Nem gondoltam volna, hogy a harmincéves volt ofőnk is egyszer még így meg fog felénk nyílni.
Tökre érződött, hogy nagyon bír minket, és mi is viszont... Szipp-szipp:)

egyszer egy sárkány, egyszer egy királylány

Az élet szövedéke valami hihetetlenül fantasztikus mesterműnek tűnik. Megkapsz egy helyzetet, az élettől egy felajánlást idejekorán, a kincsre vágysz?, tessék, erre, itt beléphetsz az odavezető ajtón - és Te nemet mondasz, mert bár nem hangzik el, de Te tudod, érzed, hogy odabent nemcsak a kincs (amit az egyszerűtlenség kedvéért nevezzünk inkább királykisasszonynak), hanem egy vérszomjas sárkány is ott van, és Neked akkor nagyon szar lesz, talán túl se élnéd a küzdelmet, de egy biztos: a sebesülésekkel járó veszteség mindenképpen túlszárnyalná a nyereséget.

Aztán telnek, múlnak az évek, a királyfi éli az életét, megerősödik és egy csomó mindennel felvértezi magát, bátran vívja a csatákat, és sok ellenséget lekaszabol. Aztán egy napon valahogy újra arra téved, és az útja ismét elvezet amellett a bizonyos ajtó mellett. Először meg sem rebben a szeme, menne tovább rezzenéstelen, de aztán, ahogy közeledik ahhoz a bizonyos ajtóhoz, mégiscsak eluralkodik rajta valami irányíthatatlan erő, legyőzi a szívét a mohóság és a kíváncsiság - és a gondolat, hogy most már minden más lesz, hiszen közben megerősödött, és egyébként is, évek teltek el, talán már a sárkány is rég éhenpusztult és eltűnt közben, nem lehet tudni.

Mintha nem lehetne egyetlen játszmát sem félbehagyni, hiába kerülgeti a matthelyzeteket az ember, ha három év múlva, akkor három év múlva, de menekülés nincsen, és még csak a forgatókönyvet sem írhattad át, minden pontosan, lépésről lépésre úgy történik, ahogy a sok évvel ezelőtti sorsajánlat predesztinálta.

Petivel néztük anno a szakításkor, milyen érdekes, hogy a kapcsolatunk először előre lejátszódott 4 nap alatt piciben is, és hiába látod, hogy a vége nem lesz hepiend, de mégsem lehet meglógni, amíg nagyban is le nem játszod, muszáj, hogy vérre menjen, nem elég a sárkánnyal egy szkandert nyomni.

A végén, de csak ha már beléptél az ajtón, végül megtudod a titkot, mert mindig kiderül, hogy a királylány és a sárkány valójában egy és ugyanaz a személy, Vishnu és Shiva, isten két arca egyben, és aki a királylányt akarta, az kétségtelenül akarta magának a sárkányt is, különben megelégedett volna más, biztonságosan meghódítható területekért járó megérdemelt jutalmakkal.
Miért vagyunk ilyenek, miért a legveszélyesebb úton akarunk járni, miért a legnagyobb dolgokat akarjuk kockáztatni?

És mindezek mögött, túl a személyes tudat alatti érdekeken, mi az az erő vajon, ami e kiismerhetetlen, földalatti mozgásokat irányítja, ami a világ egyes rejtett pontjain elhelyezi egymáshoz képest a mágneseket?

Vagy egy legalább ilyen fontos kérdés, mit csinálsz, ha érzed, Te vagy a sárkánykirálylány, a királyfi meg nagy erővel dörömböl az ajtón, és nem tágít, mert legyőzhetetlennek hiszi magát, hiába küldöd el könyörögve, és mondod neki, hogy a halál fia lenne odabent?
A válasz nem is olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik, mert van egy felsőbb akarat, mint itt lent az embereké. És ebbe se belelátásunk, se beleszólásunk nincsen.

Itt van ez a könyv, amibe teljesen véletlenül botlottam bele, pont azon a napon, amikor a viszonylatok is válságba kerültek, és egyből ennél az oldalnál nyílt ki a kezemben:

"Péter, a tanítvány félti Jézust, mert látja, hogy mi készül ellene. Aggódik érte. De amikor arra bíztatja, hogy szökjön meg sorsa elől, Jézus "sátánnak" nevezi őt. A baráti aggodalom sem igazolhatja azt a biztatást, hogy a sorsát árulja el. Ahogy az anyai aggodalom se.
Mint minden anya, aggódott értem. Féltett. Azt akarta, hogy "boldog" legyek. Nem ismerte sorsom "üdvtervét", amelyben a vereségek keserves próbatételeit kellett megérnem, hogy valamivel odaadóbb legyek, és talán kevésbé hiú."

És végezetül még egy gondolat keserű igazsága, saját magamról, valamint minden emberről és emberi kapcsolatról:
"Minden lánc éppen olyan erős, mint a leggyengébb láncszem."

meglepő fordulat

Ez a post most a testről fog szólni. Rég nem voltam fizikailag ilyen jól, de akár az is lehet, hogy még sosem voltam. Magam sem értem, mi a szösztől, de múlt csütörtök óta kimeríthetetlenül energikusnak és energetikailag fogékonynak érzem magam (annak ellenére, hogy a kimerítés érdekében elég komoly hadjáratot folytattam, konkrétan két alvást is kihagytam három napon belül (na jó, egy fél meg egy egyórás szundi becsúszott), és a többi napon sem aludtam meg a szükségeset).

Ilyen állapotban mentem a vasárnapi meg a keddi workshopokra, persze főleg a keddi nap volt durva, mert ott állandó mozgás, hangadás és koncentráció volt 7 órán keresztül, improvizáció ugyebár, nemcsak hogy légy jelen és teljesíts, de ihleted is folytonosan legyen! És nem éreztem a hátrányomat egyáltalán, sőt a legvégén, amikor egyenként adtunk elő valami szólót, míg az összes többi a nézőtérről minket bámult, nem akarok nagyképűsködni, de az erőteljes, döbbent visszajelzések alapján azt hiszem, az egyik legjobb etűdöt hozhattam létre. Amúgy szerintem marha jó, hogy minden napot egy éles színházi imprós helyzettel zárunk, addigra már mindenki otthonosan a játéktérbe, önmagába és a saját bizalmába helyezkedett, és az olyanok is jobban ki mernek állni szerepelni, akik sosem improvizáltak még színpadon (bár azért ketten kihagyták a lehetőséget). Szóval hogy ezt hogy, azt nem nagyon értem:)

Másik meglepő, Alex mondta kedden medi előtt, hogy fogytam - amúgy kilóban nem, de már a Miklós is megjegyezte, amikor 6 nap eltéréssel másodszor masszírozott, hogy mennyivel keményebbek itt-ott az izmok, változott kicsit a forma. Ez tök jó:), mert én amúgy semmit sem csinálok, mármint, nincsenek fogyókúrás-önhajszolós programjaim, egyszerűen csak élem az életem, és táplálom a testem, ahogy jól esik neki.

És jól esik persze, mozogni, itt van a futás például, úgy vártam már a hó elolvadtát! Frissen az első fagymentes, napsütötte délután után a hajnali derengésben, egészen puha, finom, befogadó a talaj - nem olyan, mint a zivatar utáni sár, a sok héten át kitartó hó egészen mélyen lazítja fel a földet. Jóleső, otthonos puhaságba huppannak a léptek.
Ajánlom mindenkinek, hogy használja ki ezt az állapotot, ugyanis az apró záporok és a jégeső gondoskodtak róla, hogy ugyanilyen puha maradjon még mostanra is:)

A harmadik az energetika, hát, erről nem nagyon tudok írni, csak érzem, hogy másként működnek belül a dolgok. Olyan, mintha egy hatalmas energiaraktár, ami az elmúlt hónapokban elzárva volt, most egyszeriben felszabadult volna. És sokféle kivetülése van ennek: feléledtek bizonyos inaktív részeim, intenzívebbek a belső érzetek, erősebbek a megérzések. Vasárnap, a szomatodrámán volt egy nagyon mély élményem. Az volt a gyakorlat, hogy 20 percig az egyik ember hanyattfekszik, a másik melléül, és a kezét a másik szíve-bordái-hasa felé helyezve figyeli a társa szívverését, lélegzését, és közben végig beszélgetniük kell, és végig tartani kell a szemkontaktust. Amikor én feküdtem, pár perc után pontosan ugyanabba az intenzív, teljesen tér- és időmentes, különös tudatállapotba kerültem a másik szemébe nézve és hangosan beszélgetve, amire olykor meditáció közben találok rá, csukott szemmel, csendben, egyedül - számomra ez nagyon meglepő volt, bár a csoport vezetőjét nem lepte meg:). Vagy például az, amilyen jelenléttel egy masszázst megélek, múlt csütörtökön akkora lendülettel mozogtam, és olyan szinten eggyé tudtam válni vele, mintha én valóban eltűntem volna teljesen, és nem maradt más, csak a masszázs, a másik teste, a tánc és az energia. Eszméletlen jól esett feloldódni benne.

Meg vannak az élettől ilyen apró kedves dolgok:) Hogy a busz mindig pontosan akkor jön, amikor a megállóba érek, pedig 15 percenként jár és én sosem nézem se az órát, se a menetrendet, amikor indulok. Mindig pontosan érzem, hogy hol kell elkezdenem futni, hogy éppenhogy csontra elérjem (ez már mióta hazaköltöztem, így megy egyébként, úgy látszik, van a gyáli bkv-buszokkal valami telepatikus kapcsolatom:D), és csak nagyon ritkán nincs így, mondjuk tízből egyszer - jellemzően akkor, amikor valami nem oké, és feszült vagyok, vagy amikor anyám megállít az ajtóban - ilyenkor meg szoktam látni elmenni a buszt).

Voltam én már nagyon boldog és voltam már nagyon energikus is, de az általában valami külső dolog függvénye volt, főként valami kapcsolatból, érzelemből táplálkozott, és nem csak így volt magában, miközben a körülmények, kilátások esetleg nem épp túl rózsásnak tűnnek.
Szóval, most nem mondom azt, hogy nagyon, csak azt, hogy valamiféle boldog. Kevésbé ráncigálva a hatásoktól, to be at peace, in synch, valami ilyesmi van...
(Jó lenne tudni, mi váltja ki, mi segíti elő, és mi tudja fenntartani az ilyetén állapotokat!)

wearing a mask

Nem, nem farsangi beszámoló:) Csütörtökről maradt, csak nem volt időm azóta leírni, egy teljes alvást már ki is hagytam idő szűkében...:P

Először dolgoztam maszkkal, egyáltalán, először vettem részt a Lipka-féle tréningen - elég érdekes keverék:)
40 perc nyújtással kezdtünk, elég brutál jógagyakorlatok formájában. Ezt egy kontakt tánc-jellegű blokk követte, egyik fél csukott szem, a másik az ízületek forgáspontjainál ad apró impulzusokat, amiket a másik inspirációként használ, és továbbvisz egy folyamatos mozgásba. Mozgatjuk, forgatjuk egymást. Egyre sűrűsödnek, majd egyre ritkulnak az impulzusok, a végén teljesen magára hagyjuk belső érzeteivel és motívumaival a csukott szemmel táncolót, bár figyelmünkkel tovább követjük őt, ráhangolódunk, és ügyelünk, hogy ne ütközzön másokkal. Én gyakran használtam arra az apró érintések lendületét, hogy a talajra kerüljek, a páromat viszont nem igazán sikerült szintváltásra csalogatnom, félt tőle kicsit. Nekem az okozott nehézséget, hogy az impulzus felé, vagy pedig ellenébe mozduljak el, Réka érintése nagyon lágy volt, nem nyújtott irányt. Nagyon jó, hogy utána mindig megbeszéljük, hogyan éltük át:)

Két meglepetés volt számomra ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. Az egyik, hogy egy pillanatban, amikor én voltam csukott szemmel, átvillant az agyamon, hogy mi van, ha engem kicseréltek valakivel - egy kicsit más erősségű volt néhány impulzus. És a végén kiderült, hogy tényleg:) Valamelyikőjük volt olyan merész, hogy beleújítson a gyakorlatba, és átadjon kettőnket egy röpke időre a másik irányítójának (az ő párja viszont nem érezte meg a csalást). A másik, ami meglepett, hogy Réka azt mondta, annyira jó volt engem nézni, mert végig mosolyogtam, miközben csukott szemmel táncoltam, és az egész olyan szép volt. Ez azért érdekes, mert én ugyanezt éreztem őt vezetve:) Ő is tök átadta magát a mozdulatok hullámzásának, és gyönyörű volt, ahogy ellazult, elnéztem volna akár órákig:)  (egyébként múlt héten a Trafóban is egy hasonló gyakorlat volt, csak akkor a másik fejét kellett a kezünkkel mint egy porszívóval irányítani. Ott is egy lánnyal voltam párban, és őt is olyan jó volt nézni így csukott szemmel, ismét megállapítottam, hogy hát igen, a nő szép, egyszerűen szép, kivált, ha ellazul az arc. Feminin alaptulajdonság.)

Nagyon jól tudtunk egyébként együtt dolgozni, egyből szimpatikusak voltunk egymásnak. Hasonlít Csillára. Sosem láttam Csillát élőben, amikor nem tudtam még a nevét, kicsit elgondolkoztam, mi lenne, ha Csilla lenne az - akár lehetne is, Csilla színésznek készült. Hogy vajon akkor hogy zajlott volna le ugyanez? Ha nem tudunk egymásról, akkor valószínűleg ugyanígy. És milyen lenne utólag megtudni, hogy ő az? Megváltozna egyből a jóérzés, vagy megmaradna az összhang és szimpátia, ami már kialakult köztünk? Helyreáll ez, ha megszűnt a kiváltó ok, és már az ember maga, nem pedig a viszonyrendszer lesz a fontos?

Uhh még el sem jutottam a maszkig, ami lényeg, és már letelt a blogra szánt idő:( De kell az alvás, holnap nyolc óra workshop, onnan szökkenés át haladó kontakra, majd ágyikóba egyből, mert a jóga szerda reggel 6:30-kor indul, másnap újabb nyolc óra műhely, újabb táncóra - alvás - műhely, és szerintem a csütörtöki trafót fogom kihagyni, hogy kicsit utolérjem végre magam...

baba

vááá bassszus, éreztem! terhes, baba lesz ááááá wuhuhujuhhhhúúúúú!!! istenem, de örülök!!!!! 
vasárnap leutazom a tanyára meglátogatni:)