elfojtás

Nemrég voltam fejmasszázson Czap Gabónál és volt a bejárati ajtaján egy felirat. Talán valami kínai bölcstől? Valami olyasmi, hogy ha nem engedsz ki mindent, ami benned van, akkor az, amit visszatartasz, előbb-utóbb tönkre fog tenni...

Azt hiszem, igaza van.

mélypont

Kegyetlenül szarul vagyok, és nem tudom, mi lenne velem, ha Carlos sem állna mellettem most. Úgy ébredtem, hogy rádöbbentem, megint ugyanaz játszódik le, ugyanazokat a maró sebeket kapom, ugyanolyan monológok hangzanak el, mint nyáron, csak akkor egy másik fiú mesélte el, hogy hogyan képzeli el velem, és azt mondta, azért nem, mert velem biztosan egész nap szeretkeznénk, és ő nem csak szexelni akar. Most megint kb. ugyanezt hallgatom végig, ő sem tudja elképzelni, hogy mi más értelmes dolgot csinálnánk együtt azon kívül, hogy szerelmeskedünk, nekem meg _kurvára fáj_, hogy ő is így kezel, hogy csak egy dugásra vagyok jó, mindegy, hogy csak beszélt róla meg imitálta vagy pedig csinálta is. És persze akkor is és most is ott volt bennem, hogy menj a picsába, mert kurvára a lelkembe tiporsz, és persze akkor sem mondtam ki és most sem fogom, mert én meg törődök az ő érzékeny lelkivilágukkal, és nem akarom megbántani őket, mert hát valahol tudom, hogy alapvetően én vagyok a segg, hogy nem az olyan srácokba szeretek bele, akik emberként tekintenek rám és nem csak egy eldobható szexuális tárgyként!!

tengelytörés

Újra és újra eszembe jut, amit Carlos mondott nemrég. Hogy minden kapcsolatnak egy olyan tengelye van, aminek a vonalán igazán jól tud működni, egy bizonyos terület vagy mód, ahogyan az a két ember egymással a legjobban kapcsolódni tud, és minden más valahol már csak egy plusz eköré az egy dolog köré, amire a kapcsolat épül. Nagyon ritka az, hogy több ilyen erős kapcsolódási pont is van.
És éppen ezért, ha épp ezt a tengelyt vesszük el belőle, mi marad...?
Nem szabad épp a lényeget kivonni belőle...

Kaptam egy kommentet erre a bejegyzésre egy ismeretlentől (köszi, Viktor!). Hát, éreztem én is, hogy nem olyan könnyű ez a búcsú, mint ahogy előre elhatároztam. Mindaddig könnyű volt elköszönni, amíg tudtam, hogy lesz következő találkozás, de a tudat, hogy nem lesz... Éreztem, hogy nem tudok őszintén szurkolni neki, hogy párt találjon magának, mert közben nagyon fáj, hogy elveszítem. És azt is, hogy egyszer sem tudtam volna lefeküdni vele, ha nem érezném azt, amit. Megírtam neki is akkor pár nap múlva ezeket, meg hogy nem tudok afelett nyugovóra térni, hogy miért van közöttünk ez a vonzalom. Ez olyasmi, amit nem lehet irányítani, egyszerűen van, letagadhatatlanul... de miért kell ottlennie, hogyha nem lehetünk együtt? Akkor mi értelme van? Annyi éve és még mindig miért létezik?

És elárultam azt is, hogy annak idején nagy részben miatta váltottam irányt az eltétől, és kezdtem bele abba a webfejlesztő suliba, még ha úgy is hozta a sors, hogy éppen akkor aztán hosszú időre elváltak útjaink, és abban a két évben nem is találkoztunk, én pedig ezt a sulit nélküle is nagyon élveztem.
Szóval megírtam mindent, ami bennem volt, mert már nem volt vesztenivalóm. Rájöttem, úgysem tudnánk igazán barátok lenni, amíg így vonzódunk testileg és lelkileg is egymáshoz...

Valahogy az utolsó pillanatig (lásd linkelt blogbejegyzés) próbáltam arról meggyőzni magam, hogy ez csak egy barátság, ami néha egy picit ugyan tágabb értelmezésre talál... és ezzel csak még gazdagabbá válik, de alapvetően inkább szeretet természetű. De bárki, akinek meséltem róla, milyen szép és jó ez az egész, egyből azt kérdezte, de hát akkor Ti miért nem jártok? Azt hiszem, azért nem akartam vállalni az érzéseimet előtte, mert féltem a visszautasítástól. És magam előtt sem akartam vállalni, mert nem akartam kötődni hozzá, elegem volt az ilyesmivel járó fájdalomból... Meg abban sem bíztam, hogy ez az érzés felé bennem kizárólagossá tudna érni. Az ilyes félelem hülyeségen alapul persze, majd legközelebb megírom, miért...

Nehéz ezt így felismerni (és elfogadni), hogy ha egyszer már átléptünk bizonyos határokat, akkor az a kapcsolat már sosem fog barátsággá visszaalakulni. Pedig valahol erről szólt kettőnk viszonylatában az elmúlt négy év, ezzel a fájdalmas ténnyel való ilyen-olyan szembesülésekről. Az átlépett határokat, az egykori barátságot nem lehet helyreállítani :( És ez van most is, felhívott pár nappal a levelem után, hogy tanácstalan, mitévő legyen, talán találkozzunk mégis, de ne úgy, ahogy eddig, hanem szervezzünk közös programokat, és aztán meglátjuk, mi lesz... úgyhogy azóta mászni járunk közösen, holnap is megyünk - ami egyrészt jó, mert nem kellett vele teljesen megszüntetni a kapcsolatot, de ugyanakkor meg szar is, mert kifordult a tengely... És tök jól elvagyunk ott, mert mászni jó, meg mennek a poénkodások (pl. "vigyázz, menj odébb, különben rád és nem beléd esek!"), de a kapcsolatunkból most hiányzik az eddig mindig meglévő gyengédség és egyfajta erőteljes érzékiség. Vagyis nem a hiányzik a jó szó, hanem hogy nincs vállalva, elfogadva és megélve, ahogy eddig olykor-olykor. És minden totál bizonytalan, nem lehet tudni, hogy lesz-e belőle bármi, és én nem viselem túl jól a bizonytalanságot... Csak úgy tudok védekezni, hogy próbálok nem szeretni, nem belemenni az érzésbe. De ki szereti kőszívűnek érezni magát???

Legutóbb rákérdeztem - mert úgy éreztem, ezt a kérdést kellett volna nyáron is bátran feltenni sok értelmetlen szenvedés és hiábavaló vágyakozás megspórolása végett -, nem ilyen nyersen, de ezzel a lényeggel, mondja meg kerek perec, most akkor van-e nála esélyem vagy nincs. Azt mondta, nem válaszol erre nemmel. De igennel sem válaszolhat, mert akkor nem lenne több kérdés...

kontakt improvizáció

Hetek óta a táncról akarok írni, de mindig közbejött valami érzelmi aktualitás, és ütött mindent (remélem, ennek vége lesz lassan..) Mindenesetre most már muszáj a táncról beszélnem:)
Scott Wells Flying ≠ Jumping kurzusa óta ez a legfontosabb dolog jelenleg az életemben. Akkor éreztem rá igazán az ízére, hogy ez mennyire én vagyok, és hogy tényleg komolyan akarom venni. Eddig egyetlen sport vagy tánc sem volt ilyen hatással rám, sok mindent csináltam egy ideig rendszeresen (német néptánc, aerobic, latin és standard társastáncok, karate, hastánc, futás, jóga, úszás, edzőterem, falmászás, bujutsu), ám mindig a mozgás volt a lényeg, az kvázi mindegy volt, hogy milyen formában. Ez a tánc azonban nemcsak testileg mozgat át.

Nagyon mást jelent már nekem a kontakt improvizáció, mint tavaly ilyenkor. Minden egyes óra új és új dolgokra tanít. Iszonyú sokat tanul közben az ember saját magáról, a korlátairól, az emberi kapcsolatokról és úgy általában az életről magáról. Végtelen a fejlődési lehetőségek száma és iránya. És közben van valami meditatív jellege is, megtanít ellazulni, örömben együtt lenni másokkal a táncban, csak a jelenre koncentrálni, követni a belső hangot, kifejezni az érzéseket egy külső, testi formában, elengedni magunkat, túllépni félelmeket, ráhangolódni a másik ritmusára. Megélni, élni a Táncot...
Testtudatosság, jelenlét, testi-lelki rugalmasság, összhang, intuíció, spontaneitás, lágyság, gördülékenység, nyitottság, elfogadás, bizalom, bátorság, önkifejezés...
Fontos dolgok ezek, úgy gondolom.

Azt tervezem, hogy egy bejegyzés-sorozatban fogok írni róla, minden egyes alkalommal egy-egy aspektust vagy aktuálisan megélt tapasztalatot kibontva. Úgy sejtem, ezt végtelen ideig lehet majd folytatni...

a choir of empty beds

Ma találtam rá erre a szépséges albumra, illetve B. Fleischmannra úgy általában, egy táncos videó aláfestő zenéjeként. Ismét változóban a zenei ízlésem, beköszöntött a tél, amit az is illusztrál, hogy november 30-án még cseppet sem fáztam a motoron, de december elsején már vacogva sétáltam haza táncóra után. És néha kifejezetten jobban esik otthon, egyedül  a zenehallgatás, mint egy koncerten, társaságban. Igényelni kezdtem a városba-nem-menős, befelé fordulós napokat.

Most más érzések kellenek, a szoba négy fala közti teret otthonossá tévő, olykor szomorú-borongós, olykor kallandómeleg, kissé elszállós, lágy ritmusok és végehallhatatlan drone-ok epochája ez. Meg észlelek valami általános letisztulást is, kevésbé hoznak már lázba az elvadultabb, kísérleti jellegű anyagok és a sötétebb zajzenék, és a metálos, rockos albumok és helyett is inkább dzsesszt meg ambient dolgokat hallgatok. Finomabb rezgésekre hangolódom...

Egy fiú mondta nekem nemrég a második hosszabb beszélgetésünkkor - illendőségből a nevét elhallgatom - hogy milyen fontos, hogy milyen minőségű energiákat enged magába az ember. Hogy ő most már figyel erre, hogy csak olyan lánnyal szeretkezzen, akinek jó energiái vannak, tiszta az aurája, nincs vele zűr. Úgyhogy, mivel rajtam is ezt látja, velem például szívesen...!

Nem tudom, miből lehet gondolni, hogy a szex két ember között csak úgy megtörténhet, vagy hogy valakik közt valóban csak úgy megtörténik... Nekem ez valami rettenetesen intim, bensőséges dolog. Nem lehet változás nélkül keresztülmenni rajta, az egész lényünkre hat, és szerintem alapjaiban változtatja meg a két ember egymáshoz fűződő kapcsolatát. Nagyon összeláncol. Vagy ez csak ilyen női minőségből fakadó érzés, hogy akit egyszer teljesen magadba fogadtál, akinek egyszer már teljesen megnyíltál és teljesen átadtad magad, afelé örök életre megmarad egyfajta kötődés, gyengéd érzelem? Vagy ez mindig már eleve ott van, csak a még meg nem nyilvánultban, különben meg sem tudnád tenni? Én ilyesmiket érzek.
Vajon hogy vannak ezzel a férfiak? És hogy vannak más nők? (feel free to comment :P)

Sokszor jut eszembe az a teljesen alkoholmentes, gyertyás-füstölős, meghitt kettesben töltött szilveszter éjszaka. Augusztusban döbbentem rá, hogy még mindig nem dolgoztam fel az utána történteket. (ím, kezdenek egymásba érni az eddig írt, idáig különállónak értelmezhető postok...) Vajon mi lett volna, ha akkor nem fekszünk le egymással? Mi lett volna akkor fél, egy, másfél és négy évre rá, mi lenne akkor most köztünk? A barátságnak abban a pillanatban egyértelműen és visszavonhatatlanul vége lett. Megéltünk valami csodát e másfajta kapcsolódásban, és tudat alatt onnantól egymással már azt kerestük. Viszont mert nem éltük meg, hanem barátként próbáltunk viselkedni, a jó érzések ellenére mindig volt a találkozásban valami beazonosítatlan feszültség, kellemetlen zavarba jövés. Ami persze fél év után odáig fajult, hogy muszáj volt újra, akkor már egyértelmű volt, hogy nekünk járnunk kéne, ahogy a sors úgy hozta, hogy ismét összetalálkoztunk, egyből szakítottam is Barnával (akivel akkor még csak egy hónapja jártunk, és ezalatt kétszer megcsalt:P), hogy tiszta lap legyen, de részéről a körülmények vagyis a lelkierő hiánya miatt mégsem lehetett így, maradt az egyetlen egymás mellett töltött éjszaka utolsó kétségbeesésében megtörténő aktus, olyan jellemző volt az is, én már félálomban voltam, mikor egyszercsak magához ölelt, és onnantól letagadhatatlan volt minden. Magától történt.

Milyen fura így utólag belegondolni, mennyire durván beetettem magamat meg Barnát akkor, hogy ezzel vége is lett, hogy erre még feltétlen szükség volt ahhoz, hogy végre túl tudjak lépni, hogy eddig a szex miatt nem múlt el bennem, ezt még le kellett játszani, hogy érezhessem, hogy nem működik, de most, hogy megvolt, most már minden más lesz... hogy épp ettől tisztultam meg a hozzá fűződő érzelmektől. Persze inkább csak arról volt szó, hogy csalódtam benne, beláttam, hogy nem fogunk tudni járni, és a szex is rosszabb volt, hogy is lehetett volna jó, ha nem volt tiszta, egyértelmű érzelmekkel megalapozva! "Így tudtam elengedni, ettől tisztultam meg..." Elég meredeken hangzik, főként tudván, hogy egy évvel utána mi jött! Nem is értem már, hogy hihettem halálkomolyan benne, márpedig halálkomolyan hittem, amikor állítottam... kemény!! Önátverésből csillagos ötös...

Pár hónapra elcsitult persze a vihar, mert tényleg el tudtam magammal hitetni. Közben egy hónap szünet után Barnával a 10 napnyi éjjel-nappal összezárás alatt, illetve már elején, éjjel a reiki mesterünk ágyában egymás mellett feküdve, a kettőnknek előrehozott külön avatás után persze, hogy újra összejöttünk, szükségszerű is volt valahol, vajon ha nem, hogy bírtuk volna a nyolcnapos kényszerű együttalvást-együttdolgozást a menekülésbiztos semmi közepén? Meg persze nagyon jó is... (azért egy reiki avatás Lacival mindig nagyon erős volt, felszabadít a sérelmek alól, hogy előbújhasson és győzedelmeskedjen a szeretés) Meg hát tény, hogy ez a szex-dolog vele is nagyon erős volt.

Októberben aztán egy másfél hónapig elhallgatott és elég fájdalmas körülményekkel megtűzdelt megcsalás is kiderült, ez már válóok volt, bár ő meg nem értette, miért, pont most, hogy végre összeszedte a bátorságát és őszinte volt? Mindegy, lapát, és persze kitől kaptam vígasztalást telefonon? Aztán át is jött persze, itt a szex már szerencsére kimaradt, csak a kertben bohóckodtunk, de a levegőben akkor is forrt valami erotika.

Barnának végül megbocsátottam, vele meg bő fél év találkaszünet. Elég hosszú ahhoz, hogy hinni lehessen, az egész el is múlt már. Aztán a szembesülés pillanata, amikor átkarolt, és ami ebből következett. Életem legjobb szeretkezése volt. Váratlan volt a helyzet, és így olyan nyitott tudtam lenni rá, mint még soha, soha ilyen könnyedén, ellazultan nem jutottam még el az orgazmushoz. Olyan élmény volt, amit lehetetlen elfelejteni, nem is bírtam kiverni a fejemből vagy egy évig, még akkor sem, amikor őt már nem akartam, de azt az élményt, a teljesen felszabadult önátadást igen, a belső megélésemet nagyon jól esett felidézni. Abszolút fel sem fogtam akkor persze, hogy mi történik, hogy mit teszek, épp ezért tudtam ilyen felszabadult lenni. Halvány lila gőzöm sem volt. Nem feltétlenül születünk úgy, hogy helyesen tudunk viselkedni, bánni másokkal, néha nagyon kemény leckékkel kell tanulni ezt is...
Akkor aztán bevésődik örökre.

A második alkalom már egyértelmű predesztinált bukás. Mert azt már teljesen körbefonta a bűntudat, és ez teljesen ellehetetleníti a felszabadult szerelmeskedést. Habár ő nagyon kitartó volt, és nagyon jót akart nekem, én viszont nagyon feszült, immár hazugságaim tudatában, persze, hogy sehogysem jött össze.
Mi sem jöttünk össze, mert aztán eléálltam és elmondtam neki, hogy neki is és Barnának is hazudtam, no meg persze magamnak legfőképpen. Aztán nem is igen találkoztunk többet, max telefonáltunk, meglepő mód annyira nem volt kegyetlen lemondani róla, végülis az utolsó szex gáz volt, fura, hogy mennyire tud ez is befolyással lenni, arra, hogy a másikat épp életünk párjának tekintjük-e! Mert amikor meg jó volt, akkor majd' meghaltam, hogy találkozzunk újra, és fantasztikus, életre szóló álmokat szőttem vele. És közben alig telt el idő, és ugyanaz a két test találkozott... Fura dolog ez. A szex valami nagyon komoly, nagyon meghatározó, nagyon fontos dolognak tűnik...

Mi ebből a tanulság?
Azt hiszem, az, hogy ha két ember között már létrejött (vagy egyszerűen csak: van) valami, akkor hiába erőlködünk, nem lehet se ignorálásba menekülni, se megmásítani a valóságot. Ha egy játszma elindult, keményen végig kell játszani, nincs mese! Ha évek telnek is el közben, valahol mindig vissza fog ütni, egyszer minden lepel lehull...

Épp ezért is szeretném, ha most már végre összejönnénk, akar a fene magával hordozni egy ilyen erős, még kapcsolatokat is átütő vonzalmat egy életen át!:)
(és még akár az is lehet belőle... életre szóló vonzalom. Hisz mi másért élné túl az évek telését és a változások viharát? És most végre mindketten szabad, tiszta helyzetben vagyunk, csak már érettebben, mint azon a legelső éjszakán...)

Be is köszönt a másik nagy tanulság.
Csak két szabad ember képes igazán jót szerelmeskedni.:)
Minden más eleve kudarcra ítélt.

Aztán vannak, akiknek a szabadság párkapcsolaton belül is értelmezhető, mármint nem névleg, hanem ténylegesen, mindkét fél részéről elismerten, bár ez elég ritka, mindenesetre egy ilyen srác hozta szóba nemrég azt a témát!

homorú tükör

Az irtó gáz, amikor valaki azért tetszik, mert olyan, mint (na ilyen nem tud lenni:) ), de ha épp azért, mert nem olyan, az is sokat árul el, akkor még mindig nagy a gáz! Ezeket fülelgettem le, hogy amit értéknek tartok és amit az emberi értékek között keresni kezdtem, valójában csak egy görbe tükör, egy homorú inverz. A viszonyítási alap maradt.

Hogy tudok örülni például, ha valaki talpraesett és dolgos! Ha nem beszél, hanem csinál! Ha figyelmes, ha együttérző, ha rám is gondja van! Vagy ha őszinte teljesen, ha nem mesél be semmit és nem néz hülyének, vagy ha bármiről lehet vele nyíltan, mítoszok nélkül és elfojtásmentesen beszélni! És  hogy levesz a lábamról, ha látom, hogy mennyire bátor, ú!

Áhh, szóval irtó gáz vagyok, ráadásul az egész semmi más, mint egy nagy szopacs ítélkezés...
Arról nem is beszélve, hogy ez soha nem ilyen tiszta, nem lehet kijelenteni ilyeneket. Bátor ember nincs, csak bátor tett van. Hogy alakul ki akkor bennem az ítélkezés, a kategorizálás? A bátor ember bátor tettek minél homogénebb összességéből válik a szememben koncepcióvá? De ismerem egyáltalán bárki életét oly behatóan és széleskörűen, hogy reális képet kapjak arról, merrefelé tendál?
Hát lótúrót:)
Most egyébként határozottan arra ébredtem reggel, hogy egy hang a fejemben megkérdezte álmomban tőlem: "Elégedett vagy a gondolataiddal?" - és hát ezért is írtam picit tovább a postot, mert nem, rohadtul nem vagyok velük elégedett!

nem szabad feláldozni

'If you do not learn from history, you are bound to repeat it.'

Kezdek rájönni - talán -, hogy mi volt a tanulság. Sokszor visszhangzott a fejemben a fenti mondat, mert olyan régóta nem értem, hogy az egésznek mi értelme volt, miért kellett megtörténnie valaminek minden létjogosultság nélkül, mit kellett tanulnom belőle, mit kellett volna másként csinálnom (szerinte semmit, de ezt nem hiszem). És nem jöttem rá. Kérdés maradt. Vannak ilyen hatások persze, iszonyú óvatos lettem azóta, nem akarok kötődni, nem merem semmibe belelovallni magam, és néha egészen nihilszerű hiábavalóságérzés ural el, hogy úgyse lesz semmiből semmi... De ez nem az, amit tanulnom kellett, ez csak egy faszság, korlát, ami remélem, elmúlik majd.

Viszont most nagyon érzem, hogy mekkora értéke van egy igazán jó, komoly, érett barátságnak. Mennyivel többet jelent, mennyivel biztosabb és mennyivel életképesebb hosszútávon, mint egy hülye szerelmi ügy! És nagyon sokat jelentett akkor is (bár jóval kevésbé mély, kevésbé mindennap jelen lévő és kevésbé egymásért-kiállós volt, mint ez most), és mégis, a hiba itt volt: hogy feláldoztam. Illetve közösen, mindketten feláldoztuk. Ő tulajdonképpen a semmiért áldozta fel, pillanatnyi önző vágyakért - és valahogy ebből is tudom, hogy részéről nem volt igazi barátság. Én meg egy mindennek hitt semmiért, bár a végeredmény szempontjából ez mindegy végülis...

Egyébként ma beszéltem egy órát telefonon az exemmel is és a legjobb barátommal is. Most nagyon érződött, amit már érzek egy ideje: akkor nagyon nehéz volt őt elengedni, mert ő volt az az ember, aki a legeslegjobban ismert, érzett, belémlátott... mégiscsak három évet töltöttünk el egymásban-egymás mellett. De egy ideje érzem, hogy már nem ő az, és az élet nagy döntéseiben már nem az ő tanácsa kell. Annyit változtam az elmúlt fél év alatt, már nem is az a valaki vagyok... és aki az elmúlt három hónapban ismert meg, az sokkal jobban ismer most engem, mint aki az alatt a három év alatt.

Na de a lényeg, most végre érzem, hogy ezt nem szabad feláldozni soha. Mert amit egyszer feláldoztak, annak annyi. Az már sosem lesz olyan. És semmi nem ér annyit, hogy egy igaz barátságot feláldozzunk, egyetlen szerelem sem érhet fel ezzel...