say it loud

Elmentem november végén egy elvonulásra, mert úgy éreztem, túl sok a stressz, a rohanás, nem hagyok időt magamnak lazítani, ellazulni, csak a munka van és az ezzel járó kiszámíthatatlanság, kaotikusan érkező felelősségek, túlfeszítettség. Sok volt. Pihenni akartam egy kicsit. Meditálgatós, csendes elvonulásra vágytam, ahol pihenhetek egy kicsit, és visszatalálhatok a békémhez, a csöndemhez. Ami szembejött, az egy "Elvonulás--Mély önismereti csoport" elnevezésű dolog, fókuszban a diád technikával*, amiről annyit árult el a meghívó, hogy egy zen meditációs technika.

Aztán egészen másnak tűnt. De most nem is akarok a folyamatba magába belemenni, hogy mi hogyan történt. A lényeg, hogy ez egy kommunikációs és kontemplációs gyakorlat egyszerre, amiben semmi más dolgod nincs, mint hogy 1. a beszélő szerepében: a lehető legtisztábban azonosítsd a Mester kérdései kapcsán felmerülő érzéseid és gondolataid, és ezeket a lehető legőszintébben, legtisztábban próbáld meg kifejezni szóban 2. a hallgató szerepében semmi mást ne tégy, mint hallgass, teljes elfogadással, ítélkezés és arcod legkisebb rándulása nélkül, de mégis teljes figyelemmel - így adsz befogadó, segítő teret a valóban őszinte megnyilatkozásra. A kérdések persze nem egyszerűek, volt közte félelmeket, kényesebb kérdéseket feszegető is, alapvetően a különböző csakrákhoz tartozó blokkok oldását segítő kérdéseken mentünk végig, és szép lassan, lépésről lépésre eljutottunk odáig, hogy "Ki vagy Te?", illetve, könnyítésképp: "Ki lennél, ha valódi lennél?".

Megdöbbentően jó önismereti módszer. Rengeteg dolgot hozott elő belőlem, amire szinte soha nem gondolok, és mégis ott van. A diádozás felhoz olyan dolgokat, amiket nem tudnál egy szimpla zen meditációban meglátni, akármeddig ülsz ott. Nem tudom, ennek mi az oka. Lehet az az energia, amit a másik folyamatosan ad neked a 100%-os figyelme által, vagy az, hogy ennyire kötött az idő, hogy mindig percek alatt kell egyféle válaszra rálelni? Így sosem süppedsz az ürességbe és nem is akadsz le egy-egy témán? Hogy az agyad helyett így a tudatalattid is dolgozik? Nem tudom, de én magam folyamatosan meglepődtem, hogy mennyiféle válasz jött fel bennem egyazon kérdésre.

A diád-technika alaptétele, hogy amit nem mondunk ki, amit elfojtunk, az bentreked, attól nem tudunk megszabadulni. Ki kell mondani tehát, kertelés és szégyenkezés nélkül, úgy, ahogy van. A "sötét oldalunkat" is, vágyakat, félelmeket. Vállalni kell. És akkor lehet vele szembenézni, akkor lehet megvizsgálni közelebbről, megismerni, megérteni - és végül elhagyni, mert már nincs rá szükségünk. Ezen nem kell erőlködni semmit, ez mindig magától történik meg. Nekünk csak az első lépést kell megtenni: hogy kimondom, tudatosítom, felvállalom. És közben átélem, hogy ez nem baj, hogy így is teljességgel el vagyok fogadva a másik által.

Az érdekes az volt, hogy látszólag semmi világmegváltó dolog nem történt ott az elvonuláson, de belül meg mégis, mégis megváltódott egy 'világ' :) Az a részem, amit elnyomtam mostanában, mert nem volt praktikus, vagy mert féltem, hogy befogadhatatlanul szeretetteljes, vagy mert úgy éreztem, jobb megoldás megtanulni lemondani, mint kifejezni az igényeim, és kérni azt, hogy a vágyaim teljesüljenek. Szóval nagyon felszabadultan jöttem haza, szó szerint. És mintha egy csapásra minden megváltozott volna: az lehettem, aki akartam lenni, már nem görcsöltem, már nem kontrolláltam úgy magam, nem faragtam le az érzéseimből. Még a munkahelyi stressz is eltűnt, pedig a legdurvább, legmelósabb időszak volt mind a Pajtánál, mind a masszázs területén. És mégis csodálatos egy hónap jött, meg merem kockáztatni, hogy életem legjobb hónapja. Sokat találkoztunk, sok időt töltöttünk egymással, és valami szuperül voltunk együtt. Soha jobb volt az együttlét minden perce.

Háromnapos, nyugis vidéki szilveszterezéssel zárult az év, ami szintén sokat jelentett nekem. Sokat jelentett, hogy eljött Gergő, hogy Vele együtt lehettem itt, vele is, és közben mégis a barátaim között, azt csinálván, ami az egyik legjobb dolog az életemben. A máriahalmi biofalun voltunk a kontakt imprósokkal. És a legszebb az egészben (amit persze végig tudtam, hogy így lesz:), hogy végül Gergő is táncolt. De hogy nem akárhogyan! Úgy, mint akinek a vérében van a tánc. Komolyan!! Sokkal jobban táncolt, mint én, aki csak szeretnék táncolni, úgy érzem...

Aztán az újév: két hét nemtalálkozás, amiben igazából nagyon jól éreztem magam egyedül, volt időm nekem is dolgokat végiggondolni, átcsoportosítani, döntést hozni. És nagyon örültem annak, hogy Gergő nem iszik, és pontosan tudtam, hogy az egyedül könnyebb. Szóval minden oké. :)

Aztán elkezdtünk találkozni megint, és onnantól valahogy nem működnek a dolgok. Gondolkoztam is ezen a kimondáson, hogy a fene egye, hogy megírtam a blogomba, hogy milyen jól érzem magam, oszt erre ennek ezzel vége is lett. Na, nyilván nem ezért. De fárasztanak a dolgok, a sok alkalmatlan pillanat, a sok fogfájásos morci, a testi közelség által kínzóvá váló szexhiány, nem tudom, azt hiszem, kezd belőlem fogyni az erő. Várni és várni, mindig csak várni, mindig hinni, hogy majd a legközelebb lesz olyan. De persze nem, mert megint fáj a fog, és még mindig nem gyógyult meg a gyógyulni való. Nem tudom, talán a legjobb lett volna, ha még mindig az egydarabignemtalálkozunk-fázisban lennénk, akkor nem hatott volna ki így a kettőnk kapcsolatára az ő mostani igencsak fájdalmas küzdelme az egészségért. Mert én bírom a nemet is, nemcsak az igent, csak ne ez az igen, de mégsem legyen. Mert úgy minek.

Voltam egyébként egy másik háromnapos cuccon január elején, ahol nagyon sok mindent tanultam. Weightflow workshop. Az egyik ilyen nagyon fontos dolog az volt, hogy "a találkozás legyen minőségi". Mindig legyen minőségi. Ha nem az, akkor inkább ne történjen meg. Most leginkább az a baj, hogy megtörténnek ezek a nem minőségi találkozások. Én meg nem tudom, hogy mit tegyek. Mondjam azt, hogy most inkább egy darabig még nem akarok találkozni? Pont most, amikor meg tudta csinálni, hogy nem ivott egy kortyot se majdnem egy teljes hónapig, most mondjam azt, hogy heló bocs nincs kedvem Veled lenni? Ezzel büntessem? Mintha nem lenne épp elég baja? Mert közben meg nagyon büszke vagyok Rá, és tökre szeretném, ha azt érezné, hogy mellette állok. Jóban-rosszban, de főleg a rosszban, és most eléggé csak a rosszból jut szegénynek...

Na hát így ez van, sajnos kezdek egyre alulmotiváltabb lenni, és zavar, hogy nem tudom, meddig kell még így kitartani - meg persze közben hideg is van, és rettentő mínusz fokok, meg sokcentis hó, és én még mindig biciklis futár vagyok, ilyenkor alapból kevesebb marad a nap végére a testi-lelki erő.

Ja meg a két új szálloda, amivel a munkahelyi káosz és kiszámíthatatlanság kettővel magasabb lépcsőfokra lépett. Csak egy apró sztori: tegnapra azt terveztük, hogy mivel a Héliában vagyok shiften, 7-kor, de legkésőbb 8-kor végzek, vonatra ülök Gergő után, Kertre vagy Gyálra, picit együtt, és vasárnap addig leszünk Gyálon, amíg be nem hívnak, már ha egyáltalán. Kiderült, hogy át kell jönni 6-ra a legújabb 5* hotelbe, ahol - ezt még a főnökeim sem tudták megmondani, hogy - majd egyhuzamban, szünet nélkül négy masszázst kell adnom, amivel szépen pont lekésem a még nem túl késői vonatot, amivel 9-re otthon lehettem volna. A következő egy óra múlva megy. Persze a hóhelyzet miatt fél11-re ért csak Gyálra, a vonaton pedig konkrétan nem volt fűtés, szarrá fagyott kezem-lábam. És fél10 után, amikor a vonat végre elindult, telefonált Géza, hogy másnap reggel 9-kor lesz egy 35 perces masszázsom a Presidentben. Ergo szarráfagyva hazavonatoztam, hogy még ki se aludva reggel 7-kor kelhessek vasárnap, és 2000 Ft-ért megmasszírozhassak egy 300 kilós faszit, aki tökre büdös volt, és nem tudom, hogy tényleg ettől-e, de nagyjából mostanára múlt el az ezután támadt hányingerem. Jó is, mert Gergő közben megfőzte a mézes-mustáros csirkét, és már az illata is nagyon csábító... :)