terasz a kertre

A fogalmazási készségem teljesen elapadt ebben a nagy csöndben. Egy terasz, ami a kertre néz. Ez az, ami nekem mindig hiányzott, a mi házunk pont hogy elfordul a kerttől, max egy fotelt lehetne hátravinni és beleülni, de az meg milyen már. Szóval leültem itt kint a kerttel szemben a teraszra, és csak néztem a kertet és hallgattam a madarakat, és hagytam, hogy hónapok óta nem érzett nyugalom költözzön belém. Odabent még a fülem zúgása felülírta a csendet, a fülem zúgása és az elmém háborgása.

Tömény egy időszak volt ez, éppen most minden megváltozik, költözés, munkahelyváltás és a kapcsolatunknak is egész más jellege lesz. Kicsit sok volt már a túlzott fontolgatásból, a megfeszített igyekvésből, hogy mindenhol megfeleljek, a mindenáron gyakorlásból, a magányos várakozásból, a mindennapi letekert kilométerekből.

Vége. Most egy kicsit végre lazítani is lehet. Elköltöződtem végre, Gergő is elköltözött, az indiai főnök meg odavan értem, no para, jó lesz, jó leszek.

Szóval fel lehet egy kicsit lélegezni, és ki lehet egy kicsit ülni a kert elé. És szét lehet nézni a kertben, mert van idő megszagolni a nárciszt és az orgonát, megsimítani a füvet, elidőzni a nefelejcs icipici, gyönyörű szirmain. Itt egy kicsit el is érzékenyültem. Mikor láttam én nefelejcset utoljára? Pedig hogy szerettem volna látni, néha gondolok rá, az egyik kedvenc virágom volt gyermekkoromban. És akkor az is átvillant rajtam, hogy nekem az összes kedvenc virágom vadvirág volt, de hol látnak egyáltalán vadvirágot szerencsétlen mai, városi gyerekek? Egy csomó szép dologgal esélyük sincs találkozni. A másik, legtutibb kedvencem egy még ennél is kisebb, igazán icipici piros virág volt. A beton repedéseinek rései közül dugta ki a fejét Gyönkön, a kollégium udvarán, ahol mi is laktunk. Nem zöld, hanem egészen sötét színű levelei voltak, melyek hasonlítottak a lóhere leveleire, csak kisebbek annál. A nevét sem tudom :) A virágboltban kapható, névvel rendelkező virágokat mindigis utáltam. Anyukámnak is ezerszer szívesebben szedek úton-útfélen valami színes csokrot, mint hogy betegyem a lábam egy virág(vágóhíd)üzletbe. De ha csak azt megnézem, hogy nézett ki az utcánk, amikor kétéves voltam, járda se volt sehol, se aszfaltút, és vadvirágba volt borulva az egész útszél, van róla fénykép. Most egy kopár semmi az egész, néhány fűcsomóval, pitypanggal max. Nem irtotta senki direkt módon, eltűntek mégis a vadvirágok, mert nem érzik már azt, hogy jó nekik itt élni. Ezért is szeretek annyira fuvart vinni a magas, hegyvidéki kerületekbe. Ott még vannak vadvirágok...

Kicsit elnéztem, ahogy lopakodik a macska, kicsit sorrajártam a tulipánokat és a fákat is üdvözöltem. Bent már lobog a tűz a kandallóban, a Kedves ide-oda járkál körülöttem, mint egy tünemény, serénykedik, rendezget, pakol, és közben mindig van egy mosolya rám. Néha azon kapom magam, hogy csak hallgatom a hangját, nem is igazán figyelem, hogy mit mond, csak nézem az arcát, és arra gondolok, mekkora öröm nekem az ő puszta létezése, és hogy a részese lehetek annak, ahogy ő van...

köszke:)

Most, hogy kiköltözök (last chance:), levettem a polcról Boró Kérd és megadatik! c. könyvét - persze bele már nem olvastam, mert csináltam ezer más dolgot... És épp azon gondolkodtam, hogy honnan szerezzek egy ajurvédikus masszőrt, mert nagyon sokat kell most gyakorolni, és van is kin, de milyen jó lenne olyan valaki, aki visszajelzést is tud adni, és nem csak annyit, hogy "fú baszki, valami másik tudatállapotba kerültem...", hanem meg tudja mondani, hogy amit csinálok, az (nem csak jó, hanem) az is, amit kéne... de hát én nem ismerek ajurvédikus masszőrt, vagyis nem tudom senkiről, hogy az. Na erre rákattintok a fb-n a vissza nem jelölt ismerősökre, na ki az első?

X.Y. (Ayurvédikus Masszőr)

- még a nevébe is beleírta! :D Persze nem ismerem egyáltalán a csajt, valami indiai főzőtanfolyamot szervezett, amire majdnem jelentkeztem, azért jelölt be, én meg nem jelöltem vissza... Holnap írok neki! :D

nem fáj a búcsú

Egy kiköltözéssel indult ez a blog, és most újra kiköltözök. Újraolvastam azt a bejegyzést, mintha nem is ugyanaz az ember költözne, aki akkor... Már túl vagyok az összepakoláson, ma már Gergőnél fogok aludni, végre újra, már nagyon vártam, csak az időt múlatom még egy kicsit itt, ha már a Baraka-nézés elmaradt. Vagy kétszer, háromszor annyinak tűnik a cuccom, emlékszem, hogy az összepakolás akkor fizikailag mennyire semmi volt, az elmélázás, a búcsúzás volt a nehéz. Pedig ide mennyivel jobban be voltam vackolva, jó ideje szobatárs nélkül, és rengeteg vendég járt hozzám - barátok-barátnők, masszázsvendégek, couchsurferek, szerelmes reggelek. Nem, most valahogy nem nagyon vannak érzéseim, nem fáj a búcsú, nincsen nosztalgia. Még a kisszobának is egyszerű viszlát. Fura ez a régi blogbejegyzés.

A piros pulóver volt az egyetlen, ami fájt egy picit, amikor a kezembe került. Álmodtam is másnap - a kedvenc békülős álmom... Találkozunk, és már vagy öt perce beszélgettünk, ha nem is totál fesztelenül, de úgy, mint távoli barátok, mikor egyszer csak eszembe jut: "Mi most hogyhogy nem vagyunk rosszban? Neked nem haragban kellene velem lenned?" Ő pedig azt mondta, hát igen, de végiggondolta, és annak semmi értelme...

a fele más

Nagyon felemás érzéseim vannak. Sok bennem most emiatt a feszkó.
Ez volt a negyedik alkalom. Most már egy kicsit a masszázsból is, kicsit a vendégekből is láttam, igaz, még nagyon keveset. Persze nagyon nem az a légkör, nem az a szerep, amit eddig megszoktam: a ma-urival együttjár valamiféle bizalom, intimitás, valódi kapcsolódás - beszélgetős ráhangolódás, megnyílás a masszázs alatt emlékek, érzések, könnyek formájában, majd utórezgések egy tea mellett. Mindenre kellő idő van, belül is történni tudnak dolgok, ő pedig beavat abba, ami átélt. Egy kicsit külön univerzum minden ember, külön történettel, múlttal, kapcsolatrendszerrel érkezik, elmeséli a szerepet, amit ebben az életben játszik. Nagyon fontos a lélek, ahogy Otisz mondta kedden, a masszázsommal mintha a lelkét masszíroztam volna.

Ez meg olyan... kicsit olyan érzésem van, mintha a kedves, otthonos kis lakásom csodás, intim szerelmeskedései helyett elmennék dolgozni egy kuplerájba - csupa idegen ember, a beszéd tilos, tartani kell az időkorlátot és a távolságot. Jössz, megcsinállak, szevasz. Nem ismertelek meg, nem látlak soha többé.

Jó, talán hülye hasonlat, de a különbség nagyjából ekkora az otthoni ma-uri és a szállodai szalonmasszázs között. És akkor ez még mindig nem a gyógyfürdő, ahol félórásak a menetek, és nem is kórház, ahol a körülményeket hadd ne mondjam.

Most az embereket én hívom meg az otthonomba. Nem kerülök akárkivel kapcsolatba - aki teljesen idegen volt, csak mástól hallotta, azzal beültem a törökbe egy salátára külön előtte, masszázs csak a következő alkalommal. Hosszútávra tervezek, sorsokról hallgatok, hogy aztán ehhez tudjam igazítani a terápiát. Mert ez inkább terápia, inkább együttműködés, az öngyógyító erők közös felébresztése, a múltban gyökerező blokkok oldása, nem a mindennapi stressz csökkentése a cél. Más emberek jönnek. Olyanok, akik nem egy jó gyúrást és nem is valami érzéki élményt, egy kellemes órát akarnak 10-20 ezer forintért, mert nem tudnak mit kezdeni magukkal (ott egy kicsit ilyen érzésem volt), hanem olyanok, akik változtatni szeretnének az életükben valamin, és ezért hajlandóak is áldozni valamiből.

Mindegy, nem ragozom, még olyan homályos az egész...

make your dreams come true

Olvasd végig - hosszú, de szép, jóleső bejegyzés lesz...

Mivel is kezdjem... Honnan számítsam... 

Legalább egy hónapja szinte szakadatlanul, folyamatosan egyre boldogabb vagyok - boldog ebben a boldog várakozásban, már nem nehéz egyáltalán, már nem nyomaszt, már egyre fényesebb minden, már nagyon közel van az alagút vége... Nem lesz több kényszer-elválasztottság, nem lesz több néma hétvége, nem kell többé külön-külön csinálnunk mindazt, amit együtt szeretnénk megtenni, átélni, élvezni vagy elintézni egymást segítve...

És ez csak az életem egyik, bár mindenképp legfontosabb-legfinomabb szelete...

És mindeközben... olyan dolgok történnek, melyeket magam is alig tudok elhinni... Ő azt mondaná: "hátszél"... én talán inkább, hogy isteni kegy... Persze nekem is részem van a változásokban - korábban nem hittem magamban, és nem hittem el a boldogító dolgokról, hogy megérdemlem őket, hogy jogom van az életet a maga teljességében élni, és a magamévá tenni, vagy még inkább: megteremteni mindazt, amire vágyom...

Sosem voltak feliratos pólóim, de egyik nap üresben bementem egy olcsó ruhaboltba, és választottam magamnak hármat - az egyikre az volt írva: 'I AM THE ONE', a másikra: 'KISS ME SOFTLY', a harmadikra: 'MAKE YOUR DREAMS COME TRUE'...

Azért, mert ezek jelentenek nekem valamit. Azért, mert szeretném, hogy így legyen. Azért, mert így van. Azért, mert megérdemlem, hogy így legyen.

És talán pont ezért van végre olyan párkapcsolatom, ami egymás kölcsönös elfogadásán, tisztelésén, egyszerre szabadon engedésén és mégis teljes őszinteségen alapul; ami maximálisan kielégíti az emberi igényeimet (nem szexuális értelemben, bár vitathatatlanul úgy is:); amiben felnéznek rám, és amiben van kire felnéznem; amiben igazi Nő lehetek egy igazi Férfi oldalán...

Emellett választottam egy olyan munkahelyet, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, ami nem terhel meg lelkileg, mert nem kell megváltoznom és álarcot öltenem; és nem is fullaszt meg, mert nem kell egy irodába bezárva dekkolnom, hanem kint lehetek egész nap, kapcsolatban a természeti erők önkényesen váltakozó játékával... És én tényleg élveztem, élveztem a havat is, az esőt is, a szelet is, a napsütést is, élveztem, mert ezáltal része lehettem az életnek, az élet lenyűgöző körforgásának, mindannak, amit nem hajtott az uralma alá, ami felett nincs hatalma az emberiségnek. És része lehettem azon keveseknek, akik nem a kényelemből kívánnak részt, hanem részei akarnak az életnek lenni, és ezért büszkék egymásra és önmagukra...

És mivel nagyon fontos számomra az emberi tényező, olyan munkahelyi légkört tudtam magam körül teremteni, amiben azt érezhetem, hogy szinte mindenkivel kölcsönösen kedveljük egymást. Sokat viccelődtünk és hülyéskedtünk a dj-kkel munka közben, bókoltunk-hízelegtünk, ugrattuk egymást - tudom, hogy a kedvencük lettem, és nem csak mert kedves vagyok és mert lány vagyok - sőt az egyetlen lány! -, hanem mert soha nem nyafogtam semmiért, ha nehéz is volt a cucc, felmentem bármilyen magasra, elmentem bármilyen messzire, mindig lelkesen, mindig hálásan fogadtam, mindig megköszöntem bármilyen melót, és minden helyzetet végigcsináltam, megoldottam intelligensen, okosan, figyelmesen, az ügyfelek érdekeit szem előtt tartva.

Most kicsit olyan a Pajta nekem, mint egy nagy család...

Fájni fog otthagyni, amikor majd ott kell hagynom...

...és ott kell, mert ennél sokkal nagyobb álmaim is vannak, amiket szeretnék megvalósítani. És egyre közeledni látszanak, egyre elérhetőbbnek tűnnek, ahogy megismerek másokat kinyitva magam új dolgoknak, bevállalva feladatokat, amiktől korábban féltem volna, helyzeteket, amikben enyém a főszerep. És az élet napról napra változik, és egyre szebb, ahogy engedem, hogy a lehetőségek megnyíljanak előttem...

miniatúrák

Beszélgettünk sokat a Ryan nevű sráccal (szuper, hogy ez neki is fontosabb volt, mint végigrohanni Budapesten), sokat mesélt Koreáról, ahol két évig tanított, meg hogy India zsúfolt káosza olyan, mint egy pszichedelikus drog, ő nem bírta, de van egy fílingje, tehenek és templomok, ahogy rohangálnak a meztelen kissrácok, és az utcára piszkítanak... meg hogy két évig örömteli testi kapcsolatban éltek ott kint a kanadai barátnőjével, de ő eljött, mert a lány egyszercsak bekattant vallásilag, és onnantól kezdve nem volt vele hajlandó, neki meg nagyon nehéz volt vele így együtt élni. Persze együtt vannak azóta is, mármint hivatalosan, félbeosztott facebook-profilképpel:), nem tudja, mi lesz, fog-e működni, olyan nehéz otthagyni valamit, ami az első igazi, mert fél, hogy őt keresné mindenkiben, és nem találna senkit, akivel... és hogy persze, sajnos nem tudod másként, mint belülről nézni azt, amiben benne vagy, nincs objektív rálátásod.

Én meg arról beszéltem, hogy mennyire szép, ahogy a hónapok telnek-múlnak együtt, és ahogy egyre jobban megismerjük egymást, mégsem egyre unalmasabbá válik, hanem pont hogy egyre jobban érdekel, ő jár az eszemben éjjel-nappal, egyre jobban szeretem a teste formáját, a bőre tapintását... meg ilyesmi dolgok.

Nagyon szeretek anyanyelvi emberekkel beszélgetni, mert nekik nincsenek kommunikációs problémáik, lehet érinteni mélyebb témákat, meg lehet élni valami fontosat ezekben a párnapos kapcsolódásokban is. A többiek csak makognak inkább angolul, és nehezen értenek. Ott más dolgok lesznek fontosak: egy jó vacsi, egy hindi fejmasszázs, a közeli holokauszt múzeum, egy este a Szimplában, egy tányér Tom Ka leves... De én alapvetően leginkább beszélgetni szeretek, ez az, ami után megmarad bennem a másikról az emlék. És amikor valakivel nagyon jól megértjük egymást, akkor igenis bánom, hogy csak pár nap és vége, sajnálom, hogy elmegy. Így volt akkor is, amikor Jon volt itt négy napot - és rá időm is volt rendesen, vele töltöttem majdnem minden estét, meditál és a kora ellenére nagyon mély gondolatai voltak, bármit mondott, végig a szemembe nézett, és 100%-osan tudott figyelni rám, egy kicsit talán belém is szeretett - és amikor felszállt a buszra, olyan fura volt, hogy hirtelen szakadt meg valami, amibe beleszoktam és jó volt. Persze egy nap, és elmúlik az egész, meg jönnek újra a melós, fáradt, zsúfolt hétköznapok, és a tervek ellenére nem fogunk úgysem levelezni, nem érdekel már minket a másik ember, újak jönnek, új dolgokat mesélnek, új témákat hoznak... olyan fura ez az egész. Emberi kapcsolat-miniatúrák. Pillanatképek, melyek tovaröppennek, mint a pillangók...
De nagyon szeretem.
Színesebb tőle az élet, sokat lehet tanulni más perspektívákból, más életutakból, tényleg nagyon sokféle az ember(i)ség...