Értem én, mert néha azért 'hiányzik' az az érzés, hogy szeretni valami kis éretlen hülyét - aki néha bizony egy elég méretes kőbunkó, de nem baj, majd kinövi... és már simogatom is az aranyos kis buksiját. Az a jelenet jut néha eszembe, Drixi egy tökéletes példa, mert senki más nem volt képes abban a suliban eltűrni a Selyemzsolt kreténségét, ő meg elővette azt a kedves, nyugodt archaikus mosolyát, úgy nézett rá, csendben, megbocsátón, mint anya a gyermekére, amikor bepisilt, asszem a Vera mondta ezt a hasonlatot. (na őt is meg kéne keresnem egyszer - ha már ennyire hiányzik, hogy minden évben egy csomószor gondolok rá, csak épp félek, hogy én nem érdeklem őt).*
Szóval megfigyeltem nemrég, hogy van a nőkben egy ilyen képesség, egyfajta anyai ösztön, hogy megbocsátani, hogy tolerálni a hülyeséget. Sőt egyesek kifejezetten még valami perverz élvezetet is lelnek abban, hogy egy nagyon hülye pasit toleráljanak. Aki bántja vagy leszarja vagy megcsalja stb. őket.
Mert tudják magukról, hogy ez mekkora irdatlan teljesítmény. Az is. Unconditional love. Veri bjútiful.
Node, valójában nem büszkének kéne lenni erre, hanem inkább elgondolkodni azon, hogy ha már mi ilyen nagyok tudunk lenni, valóban ez való-e, ez méltó-e hozzánk, vagy pedig sokkal többet érdemelnénk.
És persze, néha vannak ilyen nagyjelenetek, mert például egyedül a Drixinek be is kussolt a Selyem egyből, de szerintem hosszútávon egyetlen pasi sem fog megváltozni attól, hogy welcome-t mondunk a gorombaságainak. (esetleg megszokják a kényelmet, és még jobban visszaélnek vele).
Szóval aki úgy érzi, hogy életének a legnagyobb, leginkább elismerésre méltó eredménye, hogy egy nagyon hülye pasit képes volt tolerálni oly hosszú időn (netán egy egész életen) át, az kéremszépen bizony nem szent, hanem egyszerűen hülye. És szedje össze az önbecsülését, és húzzon kifele abból a kapcsolatból nagyon-nagyon gyorsan.
*na, hát persze, persze fent van a facebookon, és én meg nem merem bejelölni.
vajon hol élhet most? több a külföldi ismerőse, mint a magyar, és köztük finn és olasz nevek... <*sóhaj*>
2011. január 22., szombat
2011. január 12., szerda
csak egy-két pillanatkép, vagy valami ilyesmi
milyen fura. ma megláttam az arcod az interneten, és egy pillanatra azt hittem, hogy barátok vagyunk, és elmosolyodtam. tudod, mintha nem is történt volna semmi. mintha elfelejtettem volna. vagy el is felejtettem, arra a pillanatra.
jó volt látni egyébként. jó volt látni, hogy ilyen semmilyen is tud lenni egy találkozás. hogy lassan Te is semmilyenné válhatsz számomra egyszer.
nem szeretem, amikor a nemtalálkozás konzerválja a dolgokat.
márpedig konzerválja. elég durván. sok kísérlet bizonyította már ezt a történelem során:)
tök szeretnék blogolni egy csomó dologról. beszélgetésekről, filmekről, barátságokról, táncról, családról, szeretésről. mindenről, ami mostanában történt és fontos nekem valamiért.
hiányzik hozzá az időm.
ma pl. itt van egy couchsurfer. :)
nekem most ez izgi, mert először vagyok 'host'... :)
azt hiszem, én nem is annyira akartam szerelmes lenni. féltem tőle, attól, hogy nagyon fájni fog, attól, hogy nem fogom tudni a dolgokat kézben tartani és a helyén kezelni. féltem valamiféle lavinától, meg attól, hogy az halálos is lehet.
de egyelőre nem történik semmi ilyesmi. csak hullanak az ajándék percek, ahogy a hópelyhek hullanak, mindegyik más és mindegyik gyönyörű. és minek félni attól, ami a legszebb dolog a földön. miért kéne elfutni az elől, aki boldoggá tesz.
vajon minek hívják azt, amikor úgy érzem, az ő benzinszagú, koszos, érdes kezénél nincs finomabb kéz a világon? és ha átölel vele, olyankor valami olyan jóba, olyan bőségbe csöppenek, hogy nincs az égegyadta világon szükségem semmi másra...
nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e.
de nem is fontos ezt tudni.
ha érezzük, amit érzünk, az éppen elég...
jó volt látni egyébként. jó volt látni, hogy ilyen semmilyen is tud lenni egy találkozás. hogy lassan Te is semmilyenné válhatsz számomra egyszer.
nem szeretem, amikor a nemtalálkozás konzerválja a dolgokat.
márpedig konzerválja. elég durván. sok kísérlet bizonyította már ezt a történelem során:)
tök szeretnék blogolni egy csomó dologról. beszélgetésekről, filmekről, barátságokról, táncról, családról, szeretésről. mindenről, ami mostanában történt és fontos nekem valamiért.
hiányzik hozzá az időm.
ma pl. itt van egy couchsurfer. :)
nekem most ez izgi, mert először vagyok 'host'... :)
azt hiszem, én nem is annyira akartam szerelmes lenni. féltem tőle, attól, hogy nagyon fájni fog, attól, hogy nem fogom tudni a dolgokat kézben tartani és a helyén kezelni. féltem valamiféle lavinától, meg attól, hogy az halálos is lehet.
de egyelőre nem történik semmi ilyesmi. csak hullanak az ajándék percek, ahogy a hópelyhek hullanak, mindegyik más és mindegyik gyönyörű. és minek félni attól, ami a legszebb dolog a földön. miért kéne elfutni az elől, aki boldoggá tesz.
vajon minek hívják azt, amikor úgy érzem, az ő benzinszagú, koszos, érdes kezénél nincs finomabb kéz a világon? és ha átölel vele, olyankor valami olyan jóba, olyan bőségbe csöppenek, hogy nincs az égegyadta világon szükségem semmi másra...
nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e.
de nem is fontos ezt tudni.
ha érezzük, amit érzünk, az éppen elég...
2011. január 10., hétfő
tanmese
A paraszt és a csacsi
Egy nap a csacsi beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan kisétált!
Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!
Egy nap a csacsi beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan kisétált!
Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!
2011. január 8., szombat
2011. január 4., kedd
musical bestof
Érdekes, hogy tavaly ez milyen jelentős volt nekem, pont egy éve postoltam, és most eszembe jutott, hogy ismét rányomhatok a "last 12 months" gombra. Szinte minden helyezés engem is meglep. No lássuk...
Ebben a listázásban az volt az érdekes, hogy nem volt jó, hogy nem esett jól, sőt lehangolt - ellentétben az előzővel. Nem is tudom őszintén azt mondani, hogy "szeretem" a zenéket, amiket hallgattam. Inkább, hogy szükségem volt rájuk, egyfajta ragaszkodó, destruktív függőségben.
2009-ben még egész mást jelentett nekem a zene. Akkor társas oldódás és társas őrület volt, az összetartozás érzését erősítette bennem, a zene csupa kedves emléket hozott az otthonomba.
2010-ben ezeket itt mind-mind egyedül hallgattam, a gyáli szobám négy fala közt, magányosan, immár a különválasztottság jeleként.
Minden érzelmi töltetű.
Utórezgések. Utórezgések, amik csendben elhalkulnak. Az elmúlt fél évben nem sok zenét hallgattam már.
- Fedélzet (396) - ööö...? tavasszal sokat beszélgettem Szemyvel. Most már nem láttam fél éve. Ez az ő ex-zenekara.
- Murcof (332) - ez még meglepőbb, 2009 abszulút szupersztárja volt nekem, de az elmúlt fél évben egy-kétszer, ha hallgattam, sőt azt gondolnám, hogy azóta nem hallgatom, mióta kérte, hogy ezt tegyem be háttérzenének.
- Ben Frost (301) - 2010 legnagyobb felfedezése számomra a Steel Wound c. album, igazából ő lenne az egyetlen, akit felraknék az idei bestof-listámra. Ráadásul tízperces számai vannak, úgyhogy ha belőném az idő-equalizert, biztos ő lenne az első. Mit meséljek róla? Az a jelenet talán a legjellemzőbb. Azon az estén, amikor összeszedtem magam, és először mentem el újra kontakt táncra, majd utána a Cökxpônba a Csordás Dávidék chill-out koncertjére. Feküdtem ott koradélután a Rákóczi tér környékén egy idegen lakás galériájában az ágyon (egy ma-uris jóbarát kölcsönadta a kulcsát, hogy ott tudjak nyugodtan dolgozni), ezt a zenét hallgattam, és elaludtam. Nagyon jó volt rá aludni. Pontosan azzal a fajta megnyugvással, ahogy egy férfi mellkasán alszom el, aki szeret. Ha ezt hallgattam, nem voltam egyedül. Ezért mertem elmenni utána. Gyógyított. You, me and the end of everything...
- Eleven Hold (270) - ez a húszéveskori kedvencem, mi ez a nagy revival? :)
- Autechre (231) - ezen is csodálkozom. Érzéstelenítő injekció fürdőkádas ellazuláshoz.
- Mike Oldfield (217) - a Songs of a Distant Earth az egyik fő zeném lett masszázshoz, tök jó, hogy kitaláltam.
- Einstürzende Neubauten (211) - jé. ennyi lejátszást nem lehet a némettanulás számlájára írni...
- Csordás Gábor (189) - végre valami jogos. Nagyon szép lett az a zongoraimpró cédé, amit Carlos tavaly karácsonyra hozott össze.
- Mugison (177) - 2 Birds, Poke a Pal. Érzékenység, szépség és egy csipet fájás. A Saltot túlzásba vittem.
- Valgeir Sigurðsson (167) - berlini utam idején koncertezett volna kint Ben Frosttal, így vettem újra elő, 2009 moersi kedvesség egyébként, igényes, halk, finom, északi, szelíd. Kicsit el is hitette, hogy Equilibrium Is Restored...
- Balmorhea (163) - gyönyörűszép... igazán állhatna előkelőbb helyen.
- Bonobo (163) - egy kedvenc számom volt már (Kota), de alapvetően Szemy hozta, a kedvenc háttérzeném lett, és ez egyben hibája is: figyelni nem lehet rá, nem történnek a zenében olyan lényeges dolgok.
- Barják András (160) - a karácsonyi zongoradarun fennakadt a lemezjátszó tűje, evvan. szia Andris.
- Secret Chiefs 3 (156) - ez valami nagyon érdekes, különleges zenei egyveleg, koncerten is voltam, de most már nemigen hallgatnám.
- Banco de Gaia (147) - Igizeh c. albumuk lett a másik legfontosabb, dinamikus masszázszeném, azoknak teszem be, akik nyitottabbak az elektronikára.
- Apocalyptica (145) - bűnügymegelőző fájdalmas-érzelmes dühöngőzene. hajat ki, fejet le és zúzás ezerrel. a szerelem és a család tájain lelt kegyetlenségre ez a gyógyír. másnap brutálisan fájni szokott a nyakam... :)
- The Knife (137) - régi Hollán-party maradvány, de inkább TernerPeti- és Csabihangulat. Jó zene, maradni fog.
- Loscil (136) - The Making of Grief Point. Ezt muszáj. Rabul ejtett, pedig alig-zene. Hipnózis és ultrafinomsággal meg-megrezzenő hangok. 'A better reading of the situation, the right reading is that I just don't understand it. At all.'
- Coldplay (135) - egy kicsit mert jó, egy kicsit előző nyári nosztalgia. De az is igaz, hogy 2010-ben is ez volt a Hardest Part az elején, Gergő mellett.
- Explosions in the Sky (130) - a tavalyi legfinomabb postrock, és a számcímek is nagyon betaláltak... talán ez lenne a másik, amit mindenképp megemlítenék a 2010-es toplistámon. Beszéltem is róla, remény, hit, The Earth Is Not a Cold Dead Place...
Ebben a listázásban az volt az érdekes, hogy nem volt jó, hogy nem esett jól, sőt lehangolt - ellentétben az előzővel. Nem is tudom őszintén azt mondani, hogy "szeretem" a zenéket, amiket hallgattam. Inkább, hogy szükségem volt rájuk, egyfajta ragaszkodó, destruktív függőségben.
2009-ben még egész mást jelentett nekem a zene. Akkor társas oldódás és társas őrület volt, az összetartozás érzését erősítette bennem, a zene csupa kedves emléket hozott az otthonomba.
2010-ben ezeket itt mind-mind egyedül hallgattam, a gyáli szobám négy fala közt, magányosan, immár a különválasztottság jeleként.
Minden érzelmi töltetű.
Utórezgések. Utórezgések, amik csendben elhalkulnak. Az elmúlt fél évben nem sok zenét hallgattam már.
mosolymérő
Annyi mindent írnék... Fantasztikus hetem volt, kezdve a múlt hétfővel, látszólag semmi különös, beültünk egy kis kocsmába a Pajta mellett, beszélgettünk, én meg egy kicsit az ölébe hempergőztem a padon, és úgy elengedtem magam, ahogy szinte bárhol el szoktam magam engedni, ha kettesben vagyunk és minden oké, talán mert belém nem neveltek ilyesféle illemtankönyvet, hogy hol mit illik csinálni és mit nem (volt is belőle bajom..:) ).
Azok a pillanatok, amelyek megmaradnak, amik igazán számítanak, pedig milyen megfoghatatlanok, elmesélhetetlenek. Ahogy álltunk a Keletiben, ő már a vonaton, én lent a peronon, és az üvegajtó két oldalán egymásra helyeztük a kezünk. Vagy tíz perc késéssel indult a vonat, és mi csak álltunk ott, néztünk egymásra - az a mosolya, az annyira megmaradt bennem.
Amikor még kisebbecske gyerek voltam, és Anyuval Németországba mentünk, ki nem állhattam Karó nénit (mi így hívtuk, amúgy Carolina, nyilván). Pedig tök kedves volt, és mindig rámmosolygott - no de annak a mosolynak a hamissága! Egy gyerek ezt talán még jobban érzi. Csak addig mosolygott, amíg rámnézett, a következő pillanatban elvágták a mosolyt. Ki nem állhattam.
Szerintem egy mosoly valódiságát, a mögötte rejlő örömöt a hosszában lehet mérni. A hamis mosoly mögött nem rejlik öröm, csak egy szándék - ami attól még lehet jó szándék persze, de a szándék nem nyújtja el a mosolyt úgy, mint ha valóban örülsz. Szóval én kész voltam, ahogy ott álltam, és láttam, hogy már tizenöt perce ugyanaz a mosoly van az arcán, változatlan intenzitással és csillogó szemekkel. Mert ez annyit jelent, hogy boldoggá tudjuk egymást tenni...
Azok a pillanatok, amelyek megmaradnak, amik igazán számítanak, pedig milyen megfoghatatlanok, elmesélhetetlenek. Ahogy álltunk a Keletiben, ő már a vonaton, én lent a peronon, és az üvegajtó két oldalán egymásra helyeztük a kezünk. Vagy tíz perc késéssel indult a vonat, és mi csak álltunk ott, néztünk egymásra - az a mosolya, az annyira megmaradt bennem.
Amikor még kisebbecske gyerek voltam, és Anyuval Németországba mentünk, ki nem állhattam Karó nénit (mi így hívtuk, amúgy Carolina, nyilván). Pedig tök kedves volt, és mindig rámmosolygott - no de annak a mosolynak a hamissága! Egy gyerek ezt talán még jobban érzi. Csak addig mosolygott, amíg rámnézett, a következő pillanatban elvágták a mosolyt. Ki nem állhattam.
Szerintem egy mosoly valódiságát, a mögötte rejlő örömöt a hosszában lehet mérni. A hamis mosoly mögött nem rejlik öröm, csak egy szándék - ami attól még lehet jó szándék persze, de a szándék nem nyújtja el a mosolyt úgy, mint ha valóban örülsz. Szóval én kész voltam, ahogy ott álltam, és láttam, hogy már tizenöt perce ugyanaz a mosoly van az arcán, változatlan intenzitással és csillogó szemekkel. Mert ez annyit jelent, hogy boldoggá tudjuk egymást tenni...
rövidke
Talán nem véletlenül kaptam a sorstól ezt a néhány nap kényszerszabit. Hihetetlen, hogy hogy jönnek szembe a szituációk... Kénytelen leszek szembenézni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)