:)

Mosoly, mosoly, és megint mosoly. Biztos sokan vannak, akiknek ebből egy is lehetetlen lenne egy ilyen nap után (bővebben később). Kicsit én is csodálkozom, de valamiért röpködős-kuncogós a kedvem. Ja és juteszembe, kurvajól néz ki a volt szeretőd ;)

blog magick

Milyen félrevezető ez a blog, lassan semmit nem merek ide leírni, mert aztán echte máshogy lesz :-P Tegnap pl. induláskor rájöttem, hogy a táskavisszacsere miatt most nincs nálam villogó, Gyálról meg anélkül feljönni sötétben elég életveszély, így mégis otthon maradtam. Szerencsére a családom elég későn jött haza ahhoz, hogy ne is érzékeljen, én meg egy nagyon jót aludtam nyitott ablaknál a földön, cseresznyelomb-magasságban, messze a város zajától. Ilyen alvás után még az is jól esik, hogy munka előtt még be is kell tekerni a városba. Főleg, hogy ma először nem a futárkodással, hanem Vele álmodtam. :)

Nem véletlenül jött meg így a kedvem most a blogoláshoz persze, bár azt most már megtiltottam magamnak, hogy munkaidőn kívül is olvasgassam a pasim régi, kinyomtatott blogját (hiszen akkor: 1. hamar elfogyna  2. nem aludnék éjjel), akármennyire is izgat, hogy mik állnak benne. Így viszont végigélvezem tényleg az egész munkaidőt, mert ha üresbe tesznek, akkor meg alig várom, hogy a szürke dossziét a kezembe vegyem.

Belegondoltam azért, milyen lenne, ha én is ilyen szókimondással, bevállalós párbeszéd- és eseményleírással írnám a naplóm... Megnéznék mondjuk egy április 24-et, szerintem oltári botrány lett volna belőle - ehhez képest ott áll egy egészen szelíd, rövidke szösszenet az aznapi napról... És közben meg mégis leírtam benne mindent.

egyedüllét

Úgy látszik, igényem van olyan napokra, estékre, amikor csak magam vagyok. Amíg nem mentem állásba, ez ugye nappal megvalósult, nem kellett külön törődnöm vele. Most meg kicsit csodálkozom, hogy ez az igényem ilyen erős. Azt hiszem, mindegy is, hogy közben mit csinálok. Ma például több mindent terveztem - Bhajan Band-Laár András koncert Barnával a vegafeszten, utána Mókus-talira menni a Tündéhez (ami, mióta nincsenek közös túrák, csak évente kétszer van, egyszer nyáron a Tündével, egyszer a Mónival karácsonykor, és ilyenkor lehet jólesőn megtudni, hogy mi van a többiekkel), este meg beszélgetni Barnával kicsit a lelkem dolgairól. Ehhez képest megérkeztem Gyálra, és elfogott a rendezgetési-selejtezési láz, és nem volt kedvem társaságba menni. Találtam kamaszkori naplórészleteket, beleolvasgattam a húszéveskori verseimbe (szinte kivétel nélkül minden versemből az az énem szól, akit az elmúlt egy évben olyan sikeresen, közösen gyilkoltunk - és akit még nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e vissza). Általában, ha hazalátogatok, rövid időn belül elfog a hányinger a szanaszét heverő fecnik, asztalon rohadó gyümölcsök, otthagyott újságok és zacskók láttán, úgyhogy a szüleim portáján is rendezgettem egy kicsit, közben hallgattam ezt a német netrádiót ("Feature über Forschungsprozesse in Naturwissenschaft und Technik, Philosophie, Sozialwissenschaft und Psychologie"), majd ettem egy tányér forró, csípős zöldséglevest, most pedig ismét biciklire pattanós ingerem van, meg nincs kedvem megvárni, amíg nagy nyüzsögve hazaérnek, úgyhogy indulok vissza. 14 kilós a pajtis zsák. Könyv, hosszúnadrág, cipő és egy-két régóta itt dekkoló kajaféle, amit anyám, úgy látszik, hiába cipeltem idáig a Herbából, életében nem fog megfőzni, pedig jódolog.

Tekintve az elmúlt hét mások felé nemigen feltárt erőteljes, negatív végkifejletű eseményeit, most valami erőteljes, negatív érzésnek kéne uralkodnia a gyomrom táján. De nincs ott semmi. Ijesztően közönyös vagyok. Azt hiszem, ez nem jó jel.
Az egyetlen érzelmekre utaló jelzés, hogy most nagyon jól esik szomorú-szép Dead Can Dance-t hallgatni. Ez például egy gyönyörű szám...

csodálkozik

De durva, simán rámjön az a fekete gatya, amit 8. általánosban hordtam, és utoljára a vízi táborban volt rajtam... Pedig súlyra csak heti fél kilóval lettem kevesebb a Pajtinál. Ennyivel nehezebb volna az izom?

remény

Meg az jutott még eszembe, hogy mostanában sokkal ritkábban hallgatok zenét. Zsombor nemrég emlékeztetett rá, hogy tavaly ilyenkor Rómában szó volt róla, hogy nekem a zene egy kicsit olyan most, mintha az érzelmi életemet próbálnám pótolni vele.

Tény, hogy szinte minden érzelemre van egy dallam (vagy dallamtalanság), ami rezonál, akár szövegében, akár hangulatában, nincs olyan szomorúság, vágy, indulat, káosz, rezignáltság, reménytelenség és remény, amit el ne daloltak, el ne muzsikáltak volna. És az ember szereti hallgatni ezeket, mert segítenek neki megélni az érzéseit.

De mi a helyzet akkor, amikor az ember boldog? Ilyenkor olyan kevés számot találni, ami tükrözné ezt az emelkedett lelkiállapotot. Miért szól a boldogságról sokkal kevesebb szám, mint a keserűségről, a bánatról és a fájdalomról? Miért téma a vágyakozás és miért nem ihlet meg szinte senkit a beteljesültség?

Talán egyedül Mike Oldfield-ot tudnám kiemelni, hogy azokban a fantasztikus gitárszólóiban mennyi orgazmust elmesél (lásd pl. Ascension, Far Above the Clouds, North Star). Meg a jóféle post-rock albumokat, amiket annyira szeretek az elmúlt hónapokban, hogy néha arra gondolok, hamarosan eljön a nap, amikortól csak és kizárólag posztrokkot fogok hallgatni (aztán persze legközelebb megint bekerül a lejátszóba a Coldplay, a Thom Yorke, a Pink Floyd, a Cure).

Mintha a rockban mindig lenne valami keserű szájíz, múltbéli csalódás, világfájdalom felhang. Hogy minden eleve el van baszva. A posztrokk viszont a remény, a hit, a jövőbe vetett bizalom. Hogy végül minden jó lesz, és boldogok leszünk. A rock szöveghangsúlyos, mert csak úgy lehet panaszkodni. A reményről viszont nem lehet beszélni - azt csak érezni lehet, itt belül, a szívünk táján...

boldog

Ilyenkor van az, hogy nem tudok mit írni. Mert olyan boldog vagyok, amilyen boldoggá csak az egyszerű, igazi, tiszta dolgok tudják tenni az embert.

Mint az árnyékunk ritmikusan fel-felbukkanó lüktetése az utcai lámpák fénye alatt. A pattogó tűz füstös illata. A ruhája szövetének tapintása egy ölelésben. A tükörsima aszfaltok feletti suhanás puhasága. Ahogy megcsillan a szemében a mosoly éjjel a gyertyafénynél. A három percen belül felvett küldemények után érzett elégedettség. Pár csepp éltető eső meleg napokon. Az ajka íze egy jó korty hideg sör után.

Amúgy még sosem volt olyan pasim, aki dohányzott.
De azt hiszem, ha nem cigizne és nem szeretné a sört, majdnem olyan tökéletes lenne, hogy nem tudnám szeretni.

döntések

Valószínűleg tényleg attól érett, attól felnőtt az ember, hogy tudja, mik az életben az igazán fontos dolgok. Amik nem azért fontosak, mert nagyon kötődünk hozzájuk valamiért, hanem azért, mert megérik az értük hozott áldozatot. És tudni kell azt is, ha dönteni kell, mi az, ami megéri, és mi az, ami nem éri meg.

Én ezt nem mindig tudom. És néha fontosnak gondolok olyan dolgokat, amiknek semmi köze ahhoz, hogy hosszútávon, akár az életemet is átívelőn mit szeretnék. De persze mitől tudja az idő haladtával biztosabban az ember? Attól, hogy már sokszor döntött, már találkozott hasonló helyzetekkel. És lehet az életet úgy csinálni, hogy a döntéseket mindig halogatjuk, vagy egyszerűen nem is döntünk, csak hagyjuk, hogy sodorjanak minket az események, más emberek, vágyak. És akkor soha nem fogunk igazán felnőni. Vagy lehet vállalni ezeket a helyzeteket, és dönteni, mindig aszerint, ahol az ember éppen tart. És ebből születik sok hibás döntés, de ezek a hibák kellenek ahhoz, hogy legközelebb már biztosan fogjuk a kormányt, és ne csak úgy találomra forduljunk bal helyett inkább jobbra.

És aztán ott vannak a vágyak, amik sokszor akadályozzák az embert abban, hogy előre jusson. Azok a dolgok, amikre nagyon tudunk itt és most vágyni, de ha nem kapjuk meg, holnap talán már nem is lesz olyan fontos. Nem azt mondom, hogy baj, ha ez ember néha enged a csábításnak, és "megeszi a csokit", annak ellenére, hogy ez csak egy pillanatnyi vágyat elégít ki, és nem épít vagy akár hátráltat is abban, ami el szeretnénk érni az életben. Sőt esetleg bánt vele másokat. Néha megtörténik, mert az ember nem tökéletes, és nem is tud az lenni, mert emberből van. De ha az ember azon veszi észre magát, hogy minden este "megeszi a csokit" - mondjuk ahelyett, hogy a fekvőtámaszokat nyomná -, akkor ott valami nagyon nagy gáz van.
Akkor egy napon rá fog ébredni, hogy nagyon jól érzi ugyan magát, de egyáltalán nem úgy éli az életét, ahogyan élni szeretné. Ahogy büszke lehetne magára.

Van ez a jól eltalált mondat egy elfuserált filmben - köszönet annak, aki a minap idézte - :

- Mit csinál a férfi, ha otthagyja a nője?
- Háborúba indul.

De nem csak akkor kéne megemberelni magunkat, ha már megtörtént a baj, és tanultunk belőle. Harcba kéne szállni minden egyes nap. Ezt nem úgy kell érteni, mintha az élet egy nagy és gyötrelmes harc lenne, mert nem az, akkor már inkább örömteli játék. Hanem hogy az embernek minden egyes nap meg kell emberelnie magát, és emelt fővel kell élnie.