2010. május 28., péntek
be creative
Nem kell egyből pudingért, tejért rohanni, ha az embernek begyullad az ínye... Legfrissebb felfedezésem (csak hogy rákontrázzak a zsíros reggelire:) : zabkorpát és kevéske köleslisztet egy kis vízzel a tűzre teszek, 1-2 perc alatt készre főzöm, és hozzáadok a nemrég felfedezett fincsi ananászléből. A végén hozzákeverek egy kis őrölt gyömbért, és már kész is van a lágy, egzotikus reggeli finomság!
2010. május 27., csütörtök
Absence Makes the Heart Grow Fonder...?
Gyönyörű a telihold!
Ha valaki közömbös, és nem látjuk hónapokig, egészen eltávolodunk tőle. De ha nem az, akkor ráeszmélünk, hogy a távolság épp hogy valahogy még közelebb hozott...
Nem tudom, mit írjak... volt ez a terápia, Feldmár írt róla az egyik könyvében, egyedül vagy egy szobában, ahol úgy ordíthatsz, ahogy a torkodon kifér, miközben egyfolytában azt mondogatod magadnak: "Az anyám sohasem szeretett engem!", egészen addig, amíg őrjöngeni vagy sírni nem kezdesz. És engeded, hogy kijöjjön minden állatság, elviszed a végsőkig a fájdalmat, ami benned van...
Na, nekem nem is kellett ezt megfogalmazni, apám megállt ma az ajtóm előtt, és magától mondta ki lényegében ezt magáról.
Durva volt ez a hét nagyon érzelmileg, még nem nagyon tudtam feldolgozni, amiket hallottam. Tisztábban látok sok mindent és árnyaltabban, magammal és a szüleimmel kapcsolatban is. De ugyanakkor meg rettentő nyomasztó az egész... Anyám azt hiszi, hogy apám mindent elfelejtett, amit régen tett, ami talán jobb is lenne, mert ezek nagyon súlyos dolgok. És talán el is akarta felejteni, annyira, hogy... szerintem nem véletlen, hogy pont ez a betegség tört ki rajta, én sem tudnék ilyen tudattal élni. De igazából ott mélyen belül szerintem mindenre emlékszik apám, csak anyám sosem merte újra felhozni, számonkérni ezeket a témákat. És most én felhoztam, és végre hallom az ő verzióját is arról, ami 10, 15, 27 éve volt... Nem az én felelősségem kéne, hogy legyen, de akaratomon kívül is része lettem a történetüknek azáltal, hogy a gyermekük vagyok. Fontos számomra, hogy értsem, miért viszonyultak, viszonyulnak egymáshoz és hozzám úgy, ahogy. Gyerekként egyáltalán nem értettem, és eme öröklött bűntudat okát kerestem egész eddigi életemen át (és miután nem találtam, sokszor megpróbáltam utólagosan legyártani... ahogy a kognitív disszonancia redukció törvénye diktálta). De most látom csak, a világ mennyivel összetettebb, és sokszor egészen más, mint amit egy pici gyerek fel tud belőle fogni...
Ezeket most végig kell venni, végig kell járni, mert nem akarom örök életemen át magammal cipelni az ő múltbéli tetteiktől és szavaiktől terhes viszonyuk súlyát...
Független, szabad emberré szeretnék válni végre.
Közben ismét elköltöztem, ami nagyon jó, segít eltávolodni a haszontalan és terhes dolgoktól, és több időm van a saját életemre, nyugodtabban tudom rendezni az érzéseimet és gondolataimat.
Egyik rendszergazda ismerősöm szerencsésen szétbarmolta a laptopom netfelismerő képességét, úgyhog nem hat rá se a wifi, se a vezetékes net, és én most úgy érzem, nem is bánom a dolgot, nem akarom helyrehozni, mert így legalább koncentráltabban fogok tudni dolgozni. Annyira nem állok a tudatosság magaslatán, hogy enélkül is képes legyek ugyanolyan hatékonyságra... :)
A másik, ami fura, valahogy az új helyen nagyon jól esik a csend, nem kívánom egyáltalán a zenét...
Talán ez is csak menekülés az otthoni szorongásból?
Vagy pótlék volt azok helyett a baráti kapcsolatok helyett, amiken csorba esett?
Egyébként kb. két hete erősen gondolkozom rajta, hogy leiratkozom a muxicoról, azt hiszem, leginkább ezen lépés elkerülhetetlenül teátrális jellege tart vissza, meg hogy még ezt sem lehetne őszintén megindokolni. Az okom persze pont az őszinteséget lehetővé tévő közeg megszűnte, így eleve értelmetlen lenne az egész... meg hát nem akarom megbántani azokat, akiknek az egészhez semmi köze. És egyénenként meg nincs senkivel sem bajom, továbbra is fontosak nekem és szeretem őket, és fogok velük találkozni és beszélgetni, csak mint közösség pont a lényeg veszett el belőle számomra, az az érzés, tavaly Moersben, hogy úgy fogadjuk el egymást, ahogy vagyunk, hogy egymás előtt bárki bármilyen lehet, és mindent ki lehet mondani. Fura, hogy most, hogy elmentek egy hétre, jöttem rá, hogy az akkori felemelő és felszabadító érzéshez képest most mennyire nyomasztó számomra ez az egész, és mennyire békét hozó, ha nincs jelen ez a fajta lefojtott, vagy legalábbis egy lefojtott énemet követelő világ. De mindegy, lehet, hogy ez is csak egy hiszti, ami elmúlik pár nap vagy hét alatt, ha már ennyire sem lesz jelentős bizonyos oldal... és akkor újra látom majd benne a lehetőségeket.
Meg most benne van még az is, hogy nem tartom igazán normálisnak, amekkora lelkesedéssel a zene irányában vagyok. Úgy értem, én nem vagyok zenész, mint a többiek, az én életemben ez nem a haladás iránya, nekem nem 'elhivatottságbeli kötelességem' ennyire figyelmes fülekkel, teljes koncentrációval napi x órában minőségi zenét hallgatni és megfigyelni. Az lenne a normális, ha a saját szakmá(i)mra szánnám ezt az időt... Ez pedig már abszolút a magánügyem, az én felelősségem, hogy a zenéhez hogyan viszonyulok.
Ha valaki közömbös, és nem látjuk hónapokig, egészen eltávolodunk tőle. De ha nem az, akkor ráeszmélünk, hogy a távolság épp hogy valahogy még közelebb hozott...
Nem tudom, mit írjak... volt ez a terápia, Feldmár írt róla az egyik könyvében, egyedül vagy egy szobában, ahol úgy ordíthatsz, ahogy a torkodon kifér, miközben egyfolytában azt mondogatod magadnak: "Az anyám sohasem szeretett engem!", egészen addig, amíg őrjöngeni vagy sírni nem kezdesz. És engeded, hogy kijöjjön minden állatság, elviszed a végsőkig a fájdalmat, ami benned van...
Na, nekem nem is kellett ezt megfogalmazni, apám megállt ma az ajtóm előtt, és magától mondta ki lényegében ezt magáról.
Durva volt ez a hét nagyon érzelmileg, még nem nagyon tudtam feldolgozni, amiket hallottam. Tisztábban látok sok mindent és árnyaltabban, magammal és a szüleimmel kapcsolatban is. De ugyanakkor meg rettentő nyomasztó az egész... Anyám azt hiszi, hogy apám mindent elfelejtett, amit régen tett, ami talán jobb is lenne, mert ezek nagyon súlyos dolgok. És talán el is akarta felejteni, annyira, hogy... szerintem nem véletlen, hogy pont ez a betegség tört ki rajta, én sem tudnék ilyen tudattal élni. De igazából ott mélyen belül szerintem mindenre emlékszik apám, csak anyám sosem merte újra felhozni, számonkérni ezeket a témákat. És most én felhoztam, és végre hallom az ő verzióját is arról, ami 10, 15, 27 éve volt... Nem az én felelősségem kéne, hogy legyen, de akaratomon kívül is része lettem a történetüknek azáltal, hogy a gyermekük vagyok. Fontos számomra, hogy értsem, miért viszonyultak, viszonyulnak egymáshoz és hozzám úgy, ahogy. Gyerekként egyáltalán nem értettem, és eme öröklött bűntudat okát kerestem egész eddigi életemen át (és miután nem találtam, sokszor megpróbáltam utólagosan legyártani... ahogy a kognitív disszonancia redukció törvénye diktálta). De most látom csak, a világ mennyivel összetettebb, és sokszor egészen más, mint amit egy pici gyerek fel tud belőle fogni...
Ezeket most végig kell venni, végig kell járni, mert nem akarom örök életemen át magammal cipelni az ő múltbéli tetteiktől és szavaiktől terhes viszonyuk súlyát...
Független, szabad emberré szeretnék válni végre.
Közben ismét elköltöztem, ami nagyon jó, segít eltávolodni a haszontalan és terhes dolgoktól, és több időm van a saját életemre, nyugodtabban tudom rendezni az érzéseimet és gondolataimat.
Egyik rendszergazda ismerősöm szerencsésen szétbarmolta a laptopom netfelismerő képességét, úgyhog nem hat rá se a wifi, se a vezetékes net, és én most úgy érzem, nem is bánom a dolgot, nem akarom helyrehozni, mert így legalább koncentráltabban fogok tudni dolgozni. Annyira nem állok a tudatosság magaslatán, hogy enélkül is képes legyek ugyanolyan hatékonyságra... :)
A másik, ami fura, valahogy az új helyen nagyon jól esik a csend, nem kívánom egyáltalán a zenét...
Talán ez is csak menekülés az otthoni szorongásból?
Vagy pótlék volt azok helyett a baráti kapcsolatok helyett, amiken csorba esett?
Egyébként kb. két hete erősen gondolkozom rajta, hogy leiratkozom a muxicoról, azt hiszem, leginkább ezen lépés elkerülhetetlenül teátrális jellege tart vissza, meg hogy még ezt sem lehetne őszintén megindokolni. Az okom persze pont az őszinteséget lehetővé tévő közeg megszűnte, így eleve értelmetlen lenne az egész... meg hát nem akarom megbántani azokat, akiknek az egészhez semmi köze. És egyénenként meg nincs senkivel sem bajom, továbbra is fontosak nekem és szeretem őket, és fogok velük találkozni és beszélgetni, csak mint közösség pont a lényeg veszett el belőle számomra, az az érzés, tavaly Moersben, hogy úgy fogadjuk el egymást, ahogy vagyunk, hogy egymás előtt bárki bármilyen lehet, és mindent ki lehet mondani. Fura, hogy most, hogy elmentek egy hétre, jöttem rá, hogy az akkori felemelő és felszabadító érzéshez képest most mennyire nyomasztó számomra ez az egész, és mennyire békét hozó, ha nincs jelen ez a fajta lefojtott, vagy legalábbis egy lefojtott énemet követelő világ. De mindegy, lehet, hogy ez is csak egy hiszti, ami elmúlik pár nap vagy hét alatt, ha már ennyire sem lesz jelentős bizonyos oldal... és akkor újra látom majd benne a lehetőségeket.
Meg most benne van még az is, hogy nem tartom igazán normálisnak, amekkora lelkesedéssel a zene irányában vagyok. Úgy értem, én nem vagyok zenész, mint a többiek, az én életemben ez nem a haladás iránya, nekem nem 'elhivatottságbeli kötelességem' ennyire figyelmes fülekkel, teljes koncentrációval napi x órában minőségi zenét hallgatni és megfigyelni. Az lenne a normális, ha a saját szakmá(i)mra szánnám ezt az időt... Ez pedig már abszolút a magánügyem, az én felelősségem, hogy a zenéhez hogyan viszonyulok.
2010. május 25., kedd
In Memoriam Dienes Valéria
A legszebb táncelőadáson voltam, amit eddig láttam... Apró, mesteri etűdök.
Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nincs olyan érzelem vagy hangulat, nincs olyan emberi viszonyrendszer és nincs olyan létminőség (akár emberi, akár gépi, akár természeti), amit el ne lehetne mondani tánccal. És végre láttam Pálosit is játszani:) Fantasztikus volt!! (ráadásul én nyertem rá az ingyenjegyet:), persze anélkül is eljöttem volna...)
De a legszebb mégis, ahogy beléptem a Nemzeti Táncszínház kapuján, gyönyörű szivárvány volt az égen, s rögtön mellette még egy...
Mielőtt átcipeltük Dórival a sok-sok táskáim, egy haiku-gyűjteményt olvastam.
Könnyed derűbe fogva ilyen lehetne a mai napom:
Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nincs olyan érzelem vagy hangulat, nincs olyan emberi viszonyrendszer és nincs olyan létminőség (akár emberi, akár gépi, akár természeti), amit el ne lehetne mondani tánccal. És végre láttam Pálosit is játszani:) Fantasztikus volt!! (ráadásul én nyertem rá az ingyenjegyet:), persze anélkül is eljöttem volna...)
De a legszebb mégis, ahogy beléptem a Nemzeti Táncszínház kapuján, gyönyörű szivárvány volt az égen, s rögtön mellette még egy...
Mielőtt átcipeltük Dórival a sok-sok táskáim, egy haiku-gyűjteményt olvastam.
Könnyed derűbe fogva ilyen lehetne a mai napom:
Szivárvány karja
öleli át az eget -
új otthonom lett.
2010. május 22., szombat
Múzsa
múzsa
virág veled a találkozás.
nem akarja senki... magától nyílik.
a szépség miatt. az illat miatt.
múzsa vagy. mindig festeni akarok, miután találkozunk.
aztán elszégyellem magam, mert téged akarlak lefesteni.
a tincseiden csillanó sötét szikrát, arcod selyem élét, szembogarad félősen belémröppenő sebes szárnyait...
így hát nem festek mégsem, írok inkább.
ez van most is... pedig az ecset alá álmodni inkább a virágot kéne valahogy!
2010. május 21., péntek
és még tovább...
Talán nem véletlen, hogy pont most került a kezembe ez a könyv...
"Mégis, minden homályos és bizonytalan volt. Átöleljem-e, vagy sem? Várja, hogy megtegyem? Haragudni fog? Tudtam, hogy még mindig úgy viselkedem, mint egy siheder, és ez feldühített. - Mért nem helyezkedik el kényelmesebben? - szóltam fojtottan. - Dőljön a vállamnak. - Engedte, hogy átkaroljam, de nem nézett rám. Úgy látszott, egészen elmerült a zenében, nem is vesz tudomást arról, amit csinálok. Akarja, hogy így tartsam? Vagy csupán eltűri? Amikor a dereka felé csúsztattam a karom, éreztem, hogy megremeg, de továbbra is a zenekar felé nézett. Úgy tett, mintha a zenére összpontosítaná minden figyelmét, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem akart tudni arról, ami történik. Mindaddig, amíg másfelé néz és figyel, úgy tehet, mintha a közelségem, az ölelő karom kívül esne az ő tudatán és beleegyezésén. Azt akarta, hogy a testével szerelmeskedjem, miközben szellemét magasabb rendű dolgok foglalkoztatják. Nyersen megfogtam az állát, és magam felé fordítottam. - Miért nem néz rám? Úgy tesz, mintha én nem is léteznék.
- Nem, Charlie - suttogta. - Úgy teszek, mintha én nem léteznék."
"Mégis, minden homályos és bizonytalan volt. Átöleljem-e, vagy sem? Várja, hogy megtegyem? Haragudni fog? Tudtam, hogy még mindig úgy viselkedem, mint egy siheder, és ez feldühített. - Mért nem helyezkedik el kényelmesebben? - szóltam fojtottan. - Dőljön a vállamnak. - Engedte, hogy átkaroljam, de nem nézett rám. Úgy látszott, egészen elmerült a zenében, nem is vesz tudomást arról, amit csinálok. Akarja, hogy így tartsam? Vagy csupán eltűri? Amikor a dereka felé csúsztattam a karom, éreztem, hogy megremeg, de továbbra is a zenekar felé nézett. Úgy tett, mintha a zenére összpontosítaná minden figyelmét, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem akart tudni arról, ami történik. Mindaddig, amíg másfelé néz és figyel, úgy tehet, mintha a közelségem, az ölelő karom kívül esne az ő tudatán és beleegyezésén. Azt akarta, hogy a testével szerelmeskedjem, miközben szellemét magasabb rendű dolgok foglalkoztatják. Nyersen megfogtam az állát, és magam felé fordítottam. - Miért nem néz rám? Úgy tesz, mintha én nem is léteznék.
- Nem, Charlie - suttogta. - Úgy teszek, mintha én nem léteznék."
kérdések
Mit lehet kezdeni az össze nem illő mozaikokkal; halvaszületett ügy-e önmagunk ellen harcolni; biztos-e, hogy a boldogság az élet célja (vagy valami egészen más), stb.
...és valaki üssön kupán, hogy csináljak végre valamit ahelyett, hogy csak gondolkozom!:)
...és valaki üssön kupán, hogy csináljak végre valamit ahelyett, hogy csak gondolkozom!:)
2010. május 20., csütörtök
és még tovább tükröz...
Meg ami mostanában volt bennem. Hogy szeretném visszakapni azt a pre-operációs (pre-mélymegismerési?) ártatlan örülést egymás létének. A gondolataim tisztaságát bizonyos emberekkel kapcsolatban. A beléjük mint emberbe vetett bizalmat és hitet... És hogy hittem a köztünk lévő összekapcsolódásban, hogy ér valamit - nem romantikusan, hanem emberileg...
Kicsit tényleg úgy érzem magam, mint Charlie, amikor utólag kezdte el megérteni mások viselkedését. Átszíneződnek az emlékek, elítélek tetteket és szavakat, amiket akkor eszembe sem jutott bírálni. A legjobb baráttal való csetlog azért hasonlít egy előmeneteli jelentéshez...:) És durva tapasztalni, a jelen fényében mennyire másként látok már dolgokat, amikről akkor még minden rossz érzés nélkül beszéltem. Olyan negatív zöngéjű lett minden... :(
De persze ott van a másik oldal is, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Charlie körül madjnem mindenki rosszindulatú és gonosz lenne, hanem hogy szimplán van valami alapvető emberi gyengeségük, mint mindannyiunknak, és ezt az ő személye erősebben aktiválja bennük, mint mások - ezért ő nyilván másként is látja őket. (és visszaérkeztünk oda, hogy mi is az én szerepem ebben, hogy velem ez történik...)
És persze ezért is fontos néha beszélgetni, és időről időre 'elolvasni mások jelentéseit is', hogy tudjuk, másoknak egyáltalán nem olyan élményeik és meglátásaik vannak ugyanazokról az emberekről, mint nekünk... Mert a kép csak így lesz teljes, a perspektíva, amiből a másikat figyeljük, csak így áll helyre.
Kicsit tényleg úgy érzem magam, mint Charlie, amikor utólag kezdte el megérteni mások viselkedését. Átszíneződnek az emlékek, elítélek tetteket és szavakat, amiket akkor eszembe sem jutott bírálni. A legjobb baráttal való csetlog azért hasonlít egy előmeneteli jelentéshez...:) És durva tapasztalni, a jelen fényében mennyire másként látok már dolgokat, amikről akkor még minden rossz érzés nélkül beszéltem. Olyan negatív zöngéjű lett minden... :(
De persze ott van a másik oldal is, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Charlie körül madjnem mindenki rosszindulatú és gonosz lenne, hanem hogy szimplán van valami alapvető emberi gyengeségük, mint mindannyiunknak, és ezt az ő személye erősebben aktiválja bennük, mint mások - ezért ő nyilván másként is látja őket. (és visszaérkeztünk oda, hogy mi is az én szerepem ebben, hogy velem ez történik...)
És persze ezért is fontos néha beszélgetni, és időről időre 'elolvasni mások jelentéseit is', hogy tudjuk, másoknak egyáltalán nem olyan élményeik és meglátásaik vannak ugyanazokról az emberekről, mint nekünk... Mert a kép csak így lesz teljes, a perspektíva, amiből a másikat figyeljük, csak így áll helyre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)