brotherly love

Jajj, de szeretleeek... - mondjuk karjainkat tárva, egymást ölelve.

...megfürdetni a hóban!! - és már rántjuk is egymást a földre, és kezdetét veszi az évszázad hócsatája, be a jó kis ágkupac-sáncok mögé, óriási csillámló gömbök repkednek, egymást magunk alá temetve huppanunk a pillekönnyű, puha fehérségbe. Majd elreppen az utolsó csepp költőiség, arcomat betemeti a hó, havat nyelek, kapom a pofámba rendesen, már levegőt sem tudok venni tőle és geci hideg! Bosszúból görgetem, mint egy hógolyót, na most belőled csináljuk a hóembert! Sosem fürdettem így meg még senkit, és engem sem fürdettek, gyerekként kímélendő kislányka voltam... élvezem, ahogy most végre kiélhetem ezt ilyen kis kedves módon. Egyórányi fagyos-verejtékes küzdelem után ismét megöleljük egymást, bocs minden durvaságért - áh ugyan, kurvajó volt! Forró fürdőről álmodozva bevonulunk, de végülis annyira kimelegedtünk, hogy nincs is már rá szükség.

Végre ez az igazi, hamisítatlan tél, gyermekkor-illatú havazás...! Millió pehelynyi tökély. Annyira vártam... Imádom a havat, főleg itt vidéken... a pesti gyerek sosem tudja meg, mi az igazi havazás, ott minden fél óra alatt lucsokba-mocsokba olvad, benzinnel, sárral, húggyal keveredik, de itt, hogy kinézek az ablakon és körös-körül minden csupa-csupa fehér, ameddig a szem ellát, térdig hóban lépdelünk, és a kertben meghempergőzve kedves kis angyalkákat csinálunk...!

régi álmok temetője

Sírós délután volt tegnap. Nem is tudom megmondani, hogy pontosan miért. Kerestem valamit, az egész szobámat és az összes szekrényt átkutattam. Nem leltem meg, a kezembe viszont egy csomó régi emlék akadt. Azt hittem, a retrobuli után egyszer már kidobtam az összes Eleven Holddal kapcsolatos dolgot, erre most tessék, egy zacsi alján még mindig itt lapult egy csomó busz- és vonatjegy Fehérvárra (nini, itt van 2005. december 24-e is), koncertek dallistái, egy EH-s képeslap Nap által ráfirkantott U2-dalszöveggel, koncertbelépők (bizony, volt egy The Passage nevű zenekar is), karszalagok a FEZEN-re és a Hegyaljára, versvázlatok, blokk egy üveg tojáslikőrről a fehérvári Matchból:), szentendrei Művészetmalom belépő, egy viccelődős papírlap napocskás rajzzal, egy pár ajándék fülbevaló, amit sosem hordtam, mert valahogy még előbb leesett és eltűnt az egyik része, mellette szív alakú zselégyertya, pici öntött szappan. Nem tudom megfogni, hogy mit érzek, csak eláraszt ez az egész, minden, ami akkor volt. Beteszek egy EH-albumot, bebújok a kádba és végighallgatom kétszer a karácsonyi gyuszis-napos akusztikus bénácska diktafonfelvételét.

Aztán itt vannak ezek a félkész ajándékok is, mennyit tervezgettem, hogy a közös poénokra (pl. vörös gomb) utaló apró dolgok ott legyenek benne... meg ami kész lett, de már nem mertem odaadni, hogy ne tűnjek még annál is szánalmasabbnak. Most meg már nem is lenne kinek... Elárasztanak az emlékek, a Rám-szakadék, az alma- és sütisütések, ahogy zongorázott, a levelek és beszélgetések, a közös álmok, amiket tervezgettünk, de sosem csináltunk meg... Olyan fura ez az egész, fura belegondolni, hogy akkor milyen voltam és hogy ő milyen volt, mindketten rettentő sokat változtunk azóta. Az az egész világ, amiben éltem és amiről álmodoztam, valahogy iszonyú irreálisnak tűnik és távolinak. Talán kicsit nevetségesnek is a maga buta kis lelkesedésével. Csak a könnyeket nem értem, miért bújnak most elő...

Szóval itt van ez a zacskó, régi álmok temetője, most már tényleg ki kéne selejtezni ezeket a papírfecniket, de valahogy elment az erőm és képtelen vagyok, iszonyú fáradt lettem tőlük hirtelen...

izomláz, agresszió, tantra

Végülis beszúrom ide, mert miért ne...

(haladó kontakt impró óra Verával a SINben)

A mai óra nagyon más volt, mint az eddigi élményeim, a legsokfélébb, a legszélsőségesebben változatos mind közül. Az órát kedvenc mindig-mosolygós Verám tartotta, lágyan indult, mint puha kis medúzák úszkáltuk be a testünket ringató óceán-teret. Nagyon jó volt az is, ahogy egymás testén át-áthatolva a terem túlsó felére végül mindannyian egy nagy masszába értünk, tök jó szava volt erre Verának, nekem most az ugrik be, hogy moszatkolónia, de biztos valami egészen más volt:)

Majd egymást irányítgattuk a központunknál fogva, előre-hátra, váratlan fordulatokkal és forgásokkal, majd le a talajra egy kis lendületet adva a másiknak a gördüléshez. Ez még kellemesen érintett, de ezután ez a gyakorlat egy apró kis talajközeli harcba fejlődött tovább - meggátolni a mozgatott fél mozgását a földön, visszaszorítani, elengedni, ismét útját állni. És sajnos menthetetlenül megtapasztaltam, milyen érzés együtt táncolni a múltheti masszázsok során beszerzett brutális izomlázzal. Illetve táncolni még csak-csak, de a kontakt - és a mai óra különösen - elsősorban a súlyadásról szól. Akárhol dőltek, nehezedtek és feküdtek rám, iszonyú fájdalmas volt, arról nem is beszélve, ahogy a padlóba préselődtem...

Volt egy nagyon érdekes hármas gyakorlat. Ugyanez a szorítás, kicsit más értelmezésben. Ketten kétoldalról körbeállják-körbefogják a harmadikat. Ő teljesen laza és rugalmas kell, hogy legyen, szabadon mozog, amerre jólesik neki, illedve mozogna, ha a másik kettő engedné... Az ő feladatuk visszatartani a középen állót, aki próbál kitörni a szorításból. A végeredmény egy nagyon erős, már-már agresszív küzdelem a középen dülöngélő és a két visszatartó ember között, akik minden mozgásra való próbálkozását igyekeznek meggátolni. Elsősorban a központnál tartunk vissza, hiszen ott csíphető nyakon leginkább a testsúly, de ha lábbal mozdulna tovább, a lábat fogjuk le és így tovább. És itt jön a csavar - szabadulóművészünk plusz feladata használni a gátló erőket saját céljaihoz - és az akadályozó tolásból támasz lesz, a középső ember időről időre a levegőbe emelkedik, ahogy kihasználja az adódó lehetőségeket, az ellentartást tartássá transzformálva. Rettentően tetszett ez az erő-alkímia:) A rombolásból építkezni...

És a másik dolog, az agresszió. Ilyesmi nem nagyon jön elő a táncban, legtöbbször minden nagyon lágy, lassú, fokozatos és tudatos, vagy pedig játékos és könnyed, de ilyen erőteljes közelharcba nemigen szoktunk belemenni. Érdekes érzést nyújtottak az első percek, ahogy egyik pillanatról a másikra előtört belőlem a lefojtott nyers erő. Aztán hamar kimerültem, valószínűleg ennek is a masszázshét az oka, amiből még nem sikerült igazán regenerálódnom.

Ezután apró emelések és kísérletezgetések kaptak színteret, egészen kísérleti műhely-jelleget kapott az óra második fele, a kis létszám egyébként is ezt hozza gyakran elő. Próbálgattuk, hol és hogyan csimpaszkodhatunk akár teljes testtel a stabil fél testére, akár egy apró kis ugráshoz, talajtól való elemelkedéshez vagy csak egy kis testsúlyátadáshoz hol nyerünk felületet rajta. Az egyik masszázs közben lesérült, szép lila bal nagylábujjam sajnos még mindig elfekvőben, így nem tudtam olyan stabilan támasztani és tartani. Majd hinta-jellegű oda-visszaadogatások, központ mindig a központ felett, háttal neki kicsit beledőlök, majd előrelépek, és felemelem a finoman rámhajló testet. A földön is játszunk picit, lábaival a popsim alatt háttal a levegőbe emel, derekam homorúan hajlik hátra, elernyedek teljesen. Iszonyú jó, lazító érzés a gerincemnek, ahogy fejjel lefelé lógok, miközben partnerem egy kicsit a vállamat masszírozza.

A legszebb (és elgyötört testemnek igencsak kellemes) az óra vége volt. Hatan nyitott lábakkal szorosan egymás elé ülünk háttal, kezünk az előttünk ülő lábán. Mozdulatlanul ülünk, felvesszük társaink légzésritmusát, az előttünk-mögöttünk ülőkre hangolódunk, s hamarosan egy testként él az egész csoport. Lassan mindenki előre hajtja az előtte ülő hátára a fejét, íme egy újabb tájékozódási pont, hogy érzékeljük egymás mozgását is. Leghátul megindul a mocorgás, egészen finoman indítva, majd egyre erőteljesebb kilengésekkel, követjük egymást, egy hullámzó test vagyunk. Valaki észreveszi, hogy a tükörben most látjuk kis szelvényezett testű kukackupacunkat, mosolyogva integetünk magunknak-egymásnak egyet. A további instrukciók feleslegesek, utasítás nélkül szétszéledünk, ahogy a kilengésekből talajra hajlások, oldalra dördülések, talajra kuporodások válnak. Kezdődik a tánc.

Az utolsó gyakorlat a leglágyabb energiákat ébreszti fel. Töröküléssel szorosan egymással szembe ülünk, a két térd és a két homlok összeér. Tamás viccelődik:
- Ilyen gyakorlat a tantrában is van, úgy nevezik, hogy tantrikus csók! Össze kell érinteni a harmadik szemeket...
- Aha, ez a könyv nekem is megvan!
- Én nővel szoktam, te beéred egy könyvvel?!

Karjainkat oldalt összefonjuk, míg az egyik fél lassan belélegzik, a másik kilélegez és fordítva, létrehozva ezzel egy körkörös energiafolyamot a két test között. Ebből indul útjára az utolsó, masszázzsal kombinált tánc, karjaink át-átnyúlnak, beindul a kényeztető bodywork. Apró szorítások, gyúrások, hintáztatások. Már tudja, mennyire fáj nekem most minden a sok masszírozástól, így ő most lemond a saját részéről, és az órazáró bodywork teljes idejét rámfordítja. Igazán kedves gesztus, elernyedve hagyom, hogy lazítsa a gerincemben, a combomban és a csípőmben felgyülemlett kínzó feszülést. Jó nekem. Issza a testem a törődést, még ha fájdalmas is, ahogy megdolgozzák. Természetesen meghívtam önzetlenségéért cserébe egy masszázsra a Király utcába a jövő hétre...

új blog(ok?)

Nem bírom tovább, muszáj egy új, külön blogot indítanom a kontakt improvizációs élményeimről és tapasztalásaimról! Illetve már meg is tettem, és írtam bele a mairól, de még szeretném előhúzni a naplómból a régi emlékezetes órák és workshopok emlékezetét, s ha már lesz egy kicsivel több tartalom, szólok. Nem is tudom, hogy nem jutott ez eddig eszembe... Eredetileg más ötletem volt, egy flashes kontaktos honlapot tervezek már régóta, hogy kicsit a flash-t is gyakoroljam, de egy honlap hosszú idő, amíg szerkezetileg és koncepcionálisan rendesen összeáll, és még a fejemben sincs meg teljesen, hogy pontosan hogy szeretném, mi legyen fent, és addigis kéne valami tér, ahová... Tulajdonképpen _kivétel nélkül minden egyes táncórám után_ szerettem volna írni róla a blogba, de ezirányú terveimet valahogy mindig elsodorták az aktuális érzelmi mélyrepülések lecsapódásai. De ennek vége...:)

Gondolkozom egy masszázsblogon is. Az tutifix, hogy lesz blogbejegyzés minden egyes múlt heti masszázsomról, de azt hiszem, jobb lenne ezt rendszeresíteni, hogy ne vesszenek a múlt homályába az átérzett és elhangzott tapasztalatok, élmények, tanulságok. És hogy hogyan érzem belül ezt az egészet, ebben hogyan változok, azt is jó lenne nyomon követni... de főleg a vendégek visszacsatolásai fontosak. Csak legyen rá elég időm:)

Ez egyébként felvet egy plusz kérdést is személyiségi jogok problémakörben... Kérdezem olvasóim (kik közül néhányan masszázsalanyaim is voltak), szerintetek hogy lehetne ezt diszkréten megoldani? Használhatom a keresztneveket azonosításra, és a tartalmat moderáljam úgy, hogy ne legyen túl személyes, vagy szolgáljanak beazonosításra inkább a masszázsok dátumai? Vagy egyéb ötlet, javaslat, bármi, amire nem gondoltam...? Köszönöm előre is.:)

KÖSZÖNÖM...

Elvileg én masszíroztam ingyen másokat egész héten, mégis úgy érzem, ez a hét számomra volt egy nagyon nagy ajándék. A szívem telve van hálával. Annyi mindent szeretnék Nektek megköszönni!

Elsősorban a bennem való bizalmat, hogy eljöttetek, és segítettetek fejlődni a masszázsban, haladni a céljaim felé, hogy ellazultatok és nyitottak voltatok arra, amit csinálok, és befogadtátok, amit adni tudtam.
Az előtte-utána való teázós beszélgetéseket.
Azt, hogy elhoztátok ide a testetek tökéletességét, mindenki egy kicsit más alakban.
Hogy elhoztátok magatokkal, ki jobban, ki kevésbé egy kicsit az életeteket is: ebből is sokat tanultam, hogy kinek milyen életforma hová húz be feszültséget a testben, hogy segítettetek nekem, hogy ne csak egy mechanikus gyakorlatsort végezzek, hanem az egyéni problémákra is jobban figyeljek, hogyan tudom az alapokat személyre szabottan átformálni egy kicsit.
Köszönöm a rengeteg visszajelzést, pozitív-negatív kritikát, ezekből tanultam a legtöbbet.
Hogy rámutattatok az érzékeny pontokra, hogy elmondtátok, kinek mi esett a leginkább jól, mi volt a legfinomabb, és mi esett volna jól még.
Külön köszönöm azoknak, akik nyitott szemmel feküdtek kézmasszázs közben, mert segítettek legyőzni a zavart, hogy akkor is ugyanolyan önfeledten táncoljak masszázs közben, ha más is lát.
Legalább ennyire köszönöm, ha valaki mindenféléről beszélt közben, pláne, ha még kérdezett is, mert ilyenkor egy kicsit nehezebb koncentrálni, és ezt is szokni kell. Külön köszönöm Gerynek az "És a Torda Balázsról mit tudsz?", majd mikor mondtam, hogy mindjárt hazajönnek, de amúgy semmit, mert nemigen beszélünk, a "De ti közeli viszonyban voltatok, nem?" hangzatú kérdéseket, mert jó volt megtudni, hogy nem zavart meg a lábmasszázs hullámzásában.
Köszönöm Méder Zsombornak, Czap Gabónak és Sólyom Annának a kölcsönösséget, hogy egy kicsit visszakaphattam tőlük, amit adtam, hogy megmasszíroztak és segítettek oldani a héten a testemben felgyülemlett feszültséget, izomlázat, fáradtságot.
Köszönöm Pirinek és Andrásnak a szombati ebédmeghívást, Árpinak, hogy segített masszázs után Ágit költöztetni és a bulira való bevásárlásban, Alexnek, hogy késését kompenzálva eldobott jógára kocsival, M. Zsombornak, hogy olyan megnyugtató volt a jelenléte.
És Diónak köszönöm a leginkább, hogy eljött, mert vele volt a csúcsmasszázs - de ezt majd kifejtem bővebben... :)

Igazából szinte mindenkinek köszönhetek még valami pluszt, de Pirin kívül úgyse olvassák a blogot a többiek, úgyhogy abbahagyom a felsorolást, már csak azért is, mert a bérlő épp most jött haza, meg akartam őt várni, hogy beszéljünk erről a hétről, de aztán én is hazaindulok:) Olyan fura érzés egyébként, miközben felmostam ma ezt 150 nm-t, végig olyan érzésem volt, mint külföldi utak végén az utolsó napon hazakészülődve. Kár, hogy vége, annyira csodás volt ez hét...!

csodálkozom magamon

Nagyon érdekes ez, figyelem az érzéseim, és szinte nem ismerek magamra. Ahogy hozzáállok a dolgokhoz - annyira más... Korábban olyan tragikus volt minden. Mindegy, hogy mi ért véget, szerelem, barátság, barátnőség, vagy csak amikor általános iskolában elment a kedvenc tanárnőm, és én legalább fél évig minden este sírtam utána... Csupa tragédia volt minden elveszítés.

Most meg... Dórinak meséltem az imént - aki most itt alszik mellettem, mert kicsit kiütötte a tegnapi bulim:) - hogy van ez a fura érzés bennem, számomra is meglepő, de azt érzem most, hogy nem számít igazán. Nem olyan értelemben, hogy a barátok jönnek-mennek az ember életében, és úgyis jön más, mintha mindenki lecserélhető lenne, nem erre gondolok. Szerintem nem pótolható, nem helyettesíthető senki, mindenki másfajta mélység, és az is valószínű, hogy soha nem jön más, akivel meg lehet hasonlót élni.

De mindez nem baj, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy én mindig itt leszek. Nem tudom ezt értelmesen megfogalmazni, de én mindig itt leszek magamnak, így, ahogy vagyok, és az emberi kapcsolatok ehhez képest mellékesek. És olyan fura gondolat az is már, hogy mennyit szenvedtem pl. azon, hogy Balázzsal elcsesződött a barátságom, meg hogy milyen fontos volt, megismételhetetlen és egyedi, ésatöbbi. Olyan fura most visszagondolni erre, hogy ez ennyire fájt, ennyire ragaszkodtam hozzá, most meg mennyire nem tűnik szenvedésre okot adónak. És nem azért más most, mert egy érzéketlen gép lettem azóta, érzem, hogy nem vagyok az, szeretettel gondolok az emberekre. Hanem... nem tudom, de a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, és nem tudnak máshogy lenni. Az életnek van egy folyása, néha felfelé, néha lefelé, de mindig minden áramlik és változik. És ez természetes, nincs benne semmi elviselhetetlen.

szeretem

Rég voltam ilyen jól. Ez az érzés azért érdekes, mert néhány napja még azt mondtam volna: rég voltam ilyen rosszul... :)

Annyira lenne miről írni ezen a héten, minden egyes nap köteteket, ez a hét csak rólam szól, és csodát tesz velem. Boldogság van. Olyasféle 'kóstoló a jövőmből', az érzés, hogy igen, that's me!, valóban komolyan ezt akarom, még így is, hogy esténként olyan fáradt vagyok már, hogy nemcsak egy nyamvadt blogbejegyzésre nem telik, de az esti fürdéshez is össze kell szednem a maradék erőt... :)

A többi dolog meg érik az emberben lassan... vagy beleérik az ember? Hogy a dolgok nem alakulnak jól, de valahogy mégis jól van ez. Ez is egy lecke, az életben bizony sok minden nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Hogy ez igazságtalan? Igen, az élet is az. A következmények sajnos nem állnak összhangban a szándékokkal. Sőt néha következménye van a dolgoknak akkor is, ha nincsen szándék. És akaratlanul azt is bántjuk, akit szeretünk. És ez kegyetlenül mardos, de késő bánat. Utólag már nem lehet tenni semmit ellene, hiába is lenne a vergődés, magyarázkodás, bocsánatkérés, lelkifurdalás. Néha nem lehet kifelé megoldani. Néha véglegesek a dolgok.

És hogy az senkit nem érdekel, hogy nekem is van lelkem? Hát, a pakliban ez is benne van, nem először érzem ezt. De ez már az én magánügyem, csakis az én problémám. Egyszer úgyis minden(ki)t el kell engedni, legkésőbb a koporsóban úgyis egyedül leszünk, nem árt rá edzeni! ;)

Ez a hét meg amúgyis kárpótol(om magam) mindenért. Annyira szeretek minden egyes mozdulatot, most nem is csak a masszázsra gondolok, ott a mozdulatok már nem különülnek el, hanem az apró előkészületekre, ahogy lefertőtlenítem az ágyat, beállítom a hőfokot, felkapcsolom a sólámpákat, ahogy a vendégre várva eltáncolok egy albatroszt, hogy ráhangolódjak. Ezt az egészet annyira, annyira szeretem...