they do change

Apám, aki az elmúlt 2-3 év alatt gyökeresen megváltozott - és egy önző, akaratos lelki terroristából egy végtelenül szeretetteli, elfogadó, türelmes, gyengéd emberré vált -, mindig azt mondta, hogy az emberek nem változnak.

A boldogság nem is jött el azonnal. De abban a pillanatban kopogtatni kezdett az ajtómon, hogy ki tudtam lépni abból, ami nem jó nekem. Azóta csak rajtam állt, hogy mennyire tudtam beereszteni és mennyire fordítottam neki hátat.

Nem öröm, boldogság van. Állandó jó. Hogy miért most? Azt hiszem, most váltam képessé arra, hogy el tudjam viselni. Volt egy masszázs szeptemberben, az ötödik Lomi tanfolyam első masszázsa. A masszázs végére megjelent megjelent a szememben egy könnycsepp, a szívemben pedig az a nagyon erős érzés, hogy végre kész vagyok egy olyan Párra, aki valóban szeret, aki megtart, aki vigyáz rám. (az elmúlt három évben valamiért ennek ellentétét kerestem és találtam, még ha másban is hittem eleinte). Hogy végre szeretem ennyire saját magam, hogy ezt hagynám megtörténni.

Tízéves korom körül tudatosodott bennem először, hogy problémám van ezzel. Hogy azt, aki szeret, nem tudom úgy szeretni - nekem azt kell mindig meghódítanom, aki a legelérhetetlenebb. Csak ez elégít ki.
Ha most visszanézek, nonszensznek tűnik a magam részéről ez a Gergő-sztori, és persze mondhatnám, hogy nem tudhattam, hogy így lesz, hogy a közös álmok sohasem válnak majd valóra, mert nem ő álmodta őket, hanem az, akivé válni szeretett volna, amikor még nem ismerte önmagát eléggé. De a tudatalattim biztos, hogy tudta, a lényemnek pontosan erre az élményre volt szüksége, ezt a játszmát akarta végigjátszani. A másik csak egy színész, aki van olyan odaadó, hogy lejátssza az általunk írt szerepeket. Mert ugye annyi függőség van, szeretünk sírni, szeretünk szenvedni, csalódni, kihasználva lenni, szeretjük, ha otthagynak, ha elutasítanak, ha megcsalnak, ha megaláznak minket. Folytonos hazárdjátékban élni, ez a szexi, ez az élvezetes, ez a csábító. A kiszámíthatatlant, a birtokolhatatlant, a felfoghatatlant akarjuk, a megoldhatatlan rejtélyt, a szfinxek szemei alatt elsétálni, tudván a biztos halált, és mégis bízni az utolsó pillanatig, hogy mi leszünk az a bizonyos egyetlen, aki túléli az igaz szíve miatt.

Ha belegondolok, nem is játszottam rosszul, utólag tudtam meg, hogy a második leghosszabb párkapcsolat lettem az életében - igazán előkelő helyezés a gyerekei anyja után. Egy csomószor győzte le saját magát önfegyelemmel, hogy ne törjön ki belőle, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Szenvedett, mert úgy érezte, hogy megéri. És főleg változott. Nagyon sokat változott. Őszinte ember lett. Érzékel dolgokat, amiket korábban nem vett észre. Megtanult másképpen adni, megtanult bocsánatot kérni. És még mennyi minden hátravan, ami biztos vagyok benne, hogy egyszer el fog jönni.

Ugrottam, mert nekem viszont most kell élnem - és egyszer csak kiderült, hogy a boldogságot minden szenvedés és meddő küzdelem nélkül is el lehet érni. Nem, dehogy elérni. Beengedni. Megengedni. Üdvözölni. A hála a kulcs. A minden pillanatért, minden apró dologért való hála. Semmit sem készpénznek venni. Mindent észrevenni, értékelni, rácsodálkozni újra és újra.

Semmi sem zökkenőmentes. Terápia az első néhány hónap. Le kell szokni nagyon sok mindenről, ami belém idegződött Gergő mellett. Bízni, rábízni, odaadni, hinni tanulok újra - és mindez egyre könnyebb, ahogy a szerelmünk egyre több sebet begyógyít, ahogy törlődnek a rossz emlékek, és szaporodnak a tiszta lapok.

Nem mondom, hogy soha nem voltam még ilyen boldog. Az élet tele van eksztatikus pillanatokkal, napokkal, hónapokkal. De a jövőmet soha, soha nem láttam még ilyen boldognak, szépnek, reménytelinek. Tele vagyok álmokkal, és tudom, hogy Ő és én együtt fogjuk megvalósítani őket, mert ugyanazt az életet álmodjuk...

what he calls love

A jóakarat együttérzés nélkül mit sem ér.
Sok mindenki pokolra vezető útja van a Te jó szándékoddal kikövezve.

always trust your man

Most men measure themselves by their competence, their efficiency, their successes and achievements. To be honest, these are qualities that I too highly appreciate. I look up to a man if I can trust him that he could do / make what I dream about (whether he ever actually finishes it or just makes promises is much less important).

When it comes to solving practical problems (be it mere physical work or something that needs technical expertise) I know I have a difficulty trusting anyone else other than myself. (However, I can trust myself if and only if no-one else is around looking at me, otherwise I won't even try for fear of failure and the accompanying shame).

What practically adds to my trust for the time being, what makes a difference for me is experience, it's practice, it's routine. Nothing personal. What makes a man easy to be trusted are the years of practice behind him. No man is born accomplished and skilled, these depend on his past. And in his past, a good man  has always done what he was expected to do.

What actually needs to be appreciated - for it does depend on his personality - is his perseverance, his will to solve problems, to overcome difficulties, to help those in need and to care for whom he loves (his woman, children and friends).

These are the qualities that a woman's trust should really depend on. She should never express her distrust based on lack of experience. Not being trusted for a man is equal to rejection and immediately demotivates him. If she loves her man, her role is to pave the way for his achievements by setting challenges while trusting in his capacity to address them. By keeping asking him to do this and that she should help him to gain that experience and offer him opportunities for success. And a good man always does what he has to do and always learns what he needs to know in order to do it. There are no limitations for him except his will power depending on his motivation i.e. his woman's trust.

kemény lecke

Ha az elmúlt egy hónap nem tanított volna meg mindarra, amire megtanított, most azt kívánnám, bárcsak örökre kitörölhetném az emlékezetemből az elmúlt egy hónapom minden egyes percét, kivétel nélkül.

Mint egy rémálom - de a szörnyű az, hogy nem csak úgy megtörtént, mint az álmok, hanem az egész az én teljes (félig tudatos, félig tudattalan) irányításom alatt zajlott és történt pontosan úgy, ahogy.

A múltam sötét foltjainak tanulságain gondolkodva szoktam mondani: vannak helytelen dolgok, amiket meg kell tennünk, hibák, amiket el kell követnünk ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, hogy soha többet nem követjük el őket újra. Egy nagy hiba vagy hibák hibára halmozása volt az elmúlt egy hónap? Vagy a legnagyobb hiba, hogy végül feladtam, és a gyötrelemnek vége lett? Isten az egyetlen megmondhatója. Olyan helyzetbe sodortam magam, amiben nem volt jó döntés, csak - ahogy Barna mondja - olyan döntés, amelyik a kevesebb szenvedést hozza a világba.


Gergő, akit két év alatt sohasem láttam sírni, végigsírt három estét.
A sírás jó, a sírás megtisztít, mint a gyónás. Mindennap sírok.
Sokan sírtunk, sokan szerettünk volna örülni. Mindenkit megérintettél. Mindenkinek felmutattad a saját történetét.

Mintha gyerekek lettünk volna, és mintha mostanra felnőttek lennénk. Értünk és ráncolódtunk néhány évet. Senkinek nem szabad elhinni semmit. Legfőképpen önmagunknak nem.

És mégis, mintha most tudnánk csak igazán gyermekek lenni végre. Felnyitottad a szemem saját magamra. Hogy játszani, örülni, vágyni, sírni, ölelni, átélni a Mostban mindent, megvalósítani az álmokat, nem visszafojtani az érzéseket - hogy mindez mennyire fontos.

Boldogabb vagyok, mint előtte. Igazibb vagyok, mint előtte. Reményt látok már arra, hogy kigyógyuljak mindabból a nem előre vivő viselkedésmintából, reakcióból, amit két évnyi Gergő ültetett el bennem. Hogy újra korlátok és félelmek nélkül tudjak szeretni, vágyni, és elfogadni a Társam szerelmét.


Mi volt az értelme az egésznek? Millió válasz van erre, és épp ezért nem volt semmi értelmetlen, nem törölném mégsem egyetlen pillanatát.
Az ár volt irdatlan magas, amit fizettünk, amit fizettél érte.

Néhányan biztosak benne, hogy Te mindent tudtál. Hogy a Te választásod. A Te kívánságod voltam, úgy, ahogy voltam. Hogy sokkal bölcsebb vagy nálunk...
Egy biztos: kegy vagy, csoda vagy, kibaszott bátor vagy, nagyon felnézek Rád - és nem tudok más lenni, mint végtelenül hálás mindazért, amit együtt átéltünk...

az egyetlen előre vezető út

Az őszinteség időszaka ez, a kíméletlen őszinteségé, a rendületlen egymás szemébe nézésé, a nagy sóhajoké; az együtt zokogásé, az egymáshoz fájdalmas kapukon át közelebb kerülésé; a bátorításé, a segítségé, a megértésé, az együttérzésé; a megismerésé, a leplek lehullásáé, a kemény pofonoké, a nagy tükörbe nézésé, az önmagunkba vetett hit megrendüléséé; a remény feltámadásáé és elvesztéséé, a búcsúé, a gyászé, a gyötrelemé - és a nagy feladat előttünk áll, hogy mindezt a köszönet, a hála, a tanulás, a fejlődés, a megbocsátás és az elengedés idejévé emeljük.

Borzasztó, borzasztó nehéz lesz.
De ez most az egyetlen előre vezető út.

just today

A mai nap több szempontból csúcsélmény most nekem.
Csupa élvezetes dolog és pozitív megerősítés :)

• Ébredéskor egy mandulaszemekből kirakott szív fogadott a konyhapulton :) 

• A reggeli masszázsvendég teljesen odavolt a talpmasszázsomtól (akárcsak a tegnapi, aki megalapozta az önbizalmamat e téren, mert képzett reflexológusként azt mondta, hogy egészen úgy csinálom, ahogy ők tanulták, pedig én csak intuitíve találtam fel magam az alapján a pár perc alapján, amit tanultunk, mrg az ajurvédikus reflexology chartot nézegetve).

• Ma délelőtt volt az első jógaoktatói órám, ami sokkal komolyabb és demanding volt, mint hittem, mert autentikus indiai forrásból kapom az okítást az egyetlen "jóga doktortól" itt Magyarországon. Azaz nem csoportos órákat fogok majd tartani 10-15 fős csoportoknak, hanem egy-egy emberre specializált, gyógyító céllal tartott (és ebbe nem csak a fizikai egészség tartozik), egészen személyes, face-to-face jógaórákat, valamint kétszemélyes partner jógát. Ezért aztán egészen sokat kell tudni az adott gyakorlatok mindenféle hatásairól, alkalmazási javallatairól.

• A főnököm imád - annak ellenére, hogy ő is indiai, én meg csak egy nő.

• Olyan levest főztem (mondjuk kb. 6000 Ft-ból...), hogy mióta megkóstoltam, semmi másra nem tudok gondolni, csak annak az ízére (és nem csak azért, mert benne van egy kilónyi az itt kapható legnagyobb garnélából).

• Nagyon hevesen keresett meg a múltheti cseremaszi-partnerem, hogy feltétlenül szeretne beszélni az érzéseiről, amik feljöttek benne a masszázsom kapcsán. Itt egy kicsit meg is ijedtem, nem tudtam, mire számítsak. Először is kérdezett, hogy honnan jött ez az egész masszázs-dolog nekem, mi volt az indíttatásom, a motivációm, és amikor elmeséltem szívem ügyeit, lelkesen bólogatott, hogy most már érti, miért volt a masszázsom olyan, amilyen. Azt mondta, nagyon sok nagyon jó masszázst kapott már (tegyük hozzá, hogy ő már az egyhónapos intenzív új-zélandi Ma-Uri tréningen is túl van, tehát tényleg elég jó esélye van erre...), de nálam valami olyat tapasztalt meg, amit még soha máskor. Azt mondta, olyan volt a masszázsom, mintha a szeretetről beszélnék, mozdulatokkal. Mint egy költő verssel. És hogy mennyire nagyon köszöni a megerősítést, mert ő mindigis sejtette, hogy ettől lesz igazán jó egy masszázs, a százszázalékos jelenléttől, hogy abszolút csak a másik ember létezik számomra abban a pillanatban (abban a két órában), és semmi más, nem az számít, hogy én masszírozok. Nálam ezt érezte, és ez az az érzés, ami eddig minden más masszázsból hiányzott, amit eddig kapott.

• Aztán elmentem a Hamvas Béla szabadegyetemre, sok év kihagyás után, ahol odajött hozzám az egyik idősebb hölgy, akivel együtt zenmeditáltunk régen, megkérdezte, mi van velem, aztán elmondta, hogy valami különleges betegsége van, a vállában valami kristályok vannak, és az az irritációtól folytonos gyulladásban van, ezért az orvosa nem ajánlja a masszázst, DE bennem annyira bízik, hogy én biztosan úgy érnék hozzá, hogy az jó legyen, hogy érezni fogom, mit kell tenni, mindenképp el akar jönni hozzám. Iszonyat jól esett ez a bizalom!

• Aztán odajött egy fiatal hölgy is (akit tinikoromban persze még/már középkorúnak tituláltam volna), aki most a jegyeket árulta, hogy ugye én álltam itt annak idején az ő helyén, és hogy máig emlékszik, milyen finom fahéjas tápiókapudingot főztem egyszer, és gyakran az eszébe jutok (hűha, én meg sem ismertem... :P )

• Dúl Antal meg a fél előadása közben velem nézett farkasszemet. És én ettől nagyjából pont olyan tudatállapotba kerültem, mint egyszer-kétszer fű hatása alatt, azaz egy furcsa dimenzióváltásban egészen más arcait is látni véltem. Izgalmas volt.

• Amúgy ezerrel pörögtem ma is egész nap, akárcsak a hétvégén Anyuéknál, eközben még a lakáskulcsaimat is sikerült elhagynom, de vizualizációs-intuitív képességeimnek hála egyből megtaláltam, mert pontosan ott hagytam el, ahol sejtettem. :)

• Ja és megvan a jelmezem a holnapi alleycatre is ;)

Épp ma gondoltam végig a bringán, hogy a majdnem három hétnyi magyarlukafai élményárt, a két Neales workshopot és a hivatásom során átélt dolgokat leszámítva mennyire sivár is volt Gergő mellett az egész elmúlt teljes egy évem (kivéve az egész decembert és a legutolsó esténket, amik fantasztikusak és csodálatosak voltak, mert akkor fel tudtuk vállalni az érzéseink, és meg tudtunk nyílni mindketten). És tök nem érzem azt, hogy ez a mai ne egy átlagos nap lett volna, és ennek ellenére azt hiszem, simán ott van az elmúlt év legjobb napjai között.
Ideje lenne rászoknom, hogy visszatért életkedvvel újra önmagam legyek, ne ez az enervált, kívül a keményet játszó, ám belül visszafogott és elfojtásba kényszerült érzelmektől szenvedő, testemben elbújt félős kis pára...

the courage that is worth living

Volt idő, amikor annyira tudtam, hogy mit kell tenni, éreztem belül, hallgattam a belső hangomra, erőt vettem magamon, és csináltam önfegyelemmel, tudatosan...

Hová lett a bátorságom, hogy önmagammal minden pillanatban teljesen tisztán, őszintén akarjak szembenézni?
Hogy soha ne bújjak alibi ürügyek mögé abban, hogy mit miért teszek? Hogy mások megítélése vagy lenézése nélkül tudjam elfogadni, és teljességében megélni a negatív érzéseimet? Hogy ne a másiktól vagy a sorstól várjam, hogy megkíméljen a bukástól, keresvén a kísértést, de egyben az alkalmat is mindig, amiért éppen most ismét a Jót választhatom - miért nem tudom eldönteni, tudni bizton, hogy a Jó mellett döntöttem, most és mindörökké? Ha tudom, mi a helyes, miért nem aszerint cselekszem?
Hová lett a bátorságom, hogy maximálisan én legyek a saját életem ura? Hogy tudjam, hogy mindenért az életemben egyedül én vagyok a felelős, és senki mást soha semmivel nem vádolhatok,de még csak nem is hozhatok kapcsolatba?